Csak az nem derül ki Bánó Attila Magyar Nemzet-beli cikkéből, miért gondolja úgy, hogy most érkezett el az ideje Horthy Miklós „tisztességes és tárgyilagos megítélésének, érdemei elismerésének”.
A többi világos.
Az is, hogy nem a történettudomány felé tekint várakozással, hanem közéleti rehabilitációra gondol, hiszen szerinte „eleget hallottunk a »bűneiről«, de nem kellene örök időkre eltűrni azokat a marxista ihletésű rágalmakat, amelyeket radikális hangoskodók szűk csoportja rendre ismételget, valahányszor Horthy történelmi szerepének megítélése szóba kerül”. Szerinte „hisztérikus kórus” az, amely a kormányzó neve hallatán mindig antiszemitizmust és fasizmust emleget, pedig „régóta nyilvánvaló, hogy az ellene felhozott vádak túlnyomó részét a bolsevik propaganda ihlette”, és ezeket ma is szajkózni „zsigeri beidegződés”.
A cikk a vádak közül az antiszemitizmusra összpontosít, ahhoz sorol érveket, hogy „Horthynak a zsidósághoz fűződő viszonya nem volt ellenséges, miként azt egyesek mániákusan emlegetik”. Ezt az állítást Horthy Miklósnak a deportálásban betöltött szerepe alapján látja megalapozottnak.
Nem szeretném megítélni ezt a nézőpontot – megtette a Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetsége –, Horthy Miklóst sem akarom megítélni. A megítélés szándékáról írok és az érdemek elismeréséről. Ami Horthy Miklóst illeti, ennek nem most jött el az ideje, ez az idő már jó ideje tart. A kilencvenes években újratemették, közéleti szereplők beszélnek róla a meggyőződésük szerint, Szegeden a Tiszán úszóházat neveztek el róla, sétányt, nemrég domborművet akartak avatni a tiszteletére, de aztán meggondolták, és szobra is van, például Bodaszőlőn.
Lehet ezekre az eseményekre egy közéleti folyamatként tekinteni, amelynek van egyesek vagy sokak által óhajtott iránya, vannak állomásai. Ez a törekvés egy történelmi személyiséget próbál kiragadni a korából, tetszőlegesen kiválasztott tettei vagy jellembeli tulajdonságai alapján, és demonstrál vele valamit a jelenlegi viszonyok között, a most használatos fogalmakkal ítélve meg az illető múltbéli szerepét, lehetőleg jeles alkalmakkor, például nemzeti ünnepen. Ez biztosan sokaknak lelkesítő közösségi élmény, másoknak nyomasztó. Én az abszurditását szeretném bemutatni.
Amikor Horthy Miklós kormányzó 1920. augusztus 30-án Makóra látogatott, a fogadásának előkészítésére tíz bizottságot alakítottak, hogy minden rendben menjen. Az újvárosi vasútállomást földíszítették, ahogy az útvonalon is végig a házakat, virágokkal és zászlókkal, az érkező államfő arcképével. „…Azért jöttünk ide, hogy hűségünknek, hódolatunknak, rajongó szeretetünknek adjunk kifejezést főméltóságod személyében az államférfi iránt, aki a közelmúlt általános zűrzavarában megteremtette a nemzeti hadsereget, a biztos konszolidációt…” – így köszöntötte Battlay Geyza Csanád vármegyei főispán az államférfit.
Mindez Forgó Géza Horthy Makón című 2001-ben, a helyi sajtó és levéltári források alapján írt kötetében olvasható. Nem vastag könyv, mert a kormányzó csak kétszer járt Makón, másodszor 1929-ben, a hősi emlékmű avatásán. Viszont parkot neveztek el róla, az első látogatást emléktáblán örökítették meg, portrét festettek, Horthy-harangot öntettek. És ez csak Makó: a kormányzó születés- és névnapja országszerte ünnep volt, a budapesti bevonulás évfordulója is.
Ezt a személyi kultuszt a mai fogalmaink szerint értelmetlen minősíteni, pláne másokéhoz, kortársakéhoz hasonlítani, még ha vannak is kínálkozó párhuzamok. Arról is kár beszélni, az érintett maga miért vette mindezt a rajongást és díszletet természetesnek.
Horthy az első makói látogatáson a fogadtatást többek közt ilyen szavakkal viszonozta: „Ki kell még egyszer nyíltan jelentenünk, hogy komoly-e szándékunk Magyarország testi épségének visszaszerzésére, s elszántan és visszavonás nélkül akarjuk-e az integritás ellenségeinek és gyilkosainak: a hazátlanoknak, a nemzetközieknek, az atheistáknak, a liberálisoknak, a radikálisoknak, a cionistáknak megfékezését és lehetetlenné tételét (…) Nem következhetik és nem érhet el sikert más, mint egy olyan kormány vagy kormányzat, amelynek van bátorsága, amely tud tenni és parancsolni, amely tudja magát függetleníteni és érvényesíteni.”
Az itt elhangzó fogalmak ismerősek és ma is használatosak, de más összefüggésben. Valószínűleg a ’parancsolni’ is mást jelentett, mint ma.
A tisztesség talán nem.
Forgó Géza könyvében az áll, hogy a kormányzó tiszteletére adott közös ebédtől néhány jeles makói személyt, akik ott akartak lenni, megpróbáltak távol tartani. „Így járt dr. Vidor Dezső, Ehrenfeld Bernát, Pongrácz Sándor és dr. Dózsa Sámuel, aki arról számolt be – barátjának, a polgármesternek írott levelében –, hogy őt
otthonában két személy fölkereste és közölték vele: helyszűke miatt ne jelenjen meg az ebéden.
A távolmaradásra fölszólítottak közül egyedül dr. Vidor Dezső ment el. Makó város tanácsa a polgármester révén kért elnézést az érintettektől. Források hiányában nem ismerjük az okokat, de azt tudjuk, hogy az említettek az izraelita hitfelekezethez tartoztak.” Az mégis kiderül, hogy ezt kínosnak találta Petrovics György polgármester, hiszen írásos nyoma van annak, hogy elnézést kért a város ismert zsidó polgáraitól.
Lehet erre legyinteni, tényleg bárkivel előfordulhat manapság is, hogy nem látják szívesen egy buliban, de ez a hasonlat megint csak mai. Nem föltételezem, hogy Horthy Miklós kiadta volna, gondoskodjanak róla a vendéglátói, hogy ne kelljen egy asztalhoz ülnie zsidókkal. Felhevült arcú buzgó emberek mégis azt gondolták, hogy így kellene lennie. Ez a törekvés Magyarországon később jogszabályokban is megnyilvánult, abban a rendszerben, amelynek megkérdőjelezhetetlen tekintélyű államférfija volt Horthy Miklós, bár kétségtelen, hogy nem minden jót és szörnyűséget művelt ő maga a saját kezével.
Ám éltek akkor magyar emberek, akiknek a jogai a származásuk alapján sérültek, aztán pedig közülük sokakat meg is öltek. Más magyarok is hátrányt szenvedtek később, és meg is öltek embereket tisztességtelen törvényre hivatkozva. Van jó néhány történelmi személyiségünk, akiről lehet bizonygatni pulpitusról, hogy jó ember volt, illetve emberi mivolta nem annyira határozta meg a tetteit az adott körülmények között. Sajnos a nevük hallatán egyeseknek hányingere lesz. Mit lehet tenni?
Szerintem nem túlzó nagyvonalúság jogosnak elismerni minden magyar ember szorongását, hanem ez a tisztesség minimuma.
Ehhez képest mindenki arra emlékezik, akire akar.
Ha rajtam múlna, milyen legyen a nemzeti ünnep, nem tartana beszédet politikus, történész sem. Néptáncosok lépnének föl, lenne koncert, ugrálóvár, tűzoltó- és rendőrbemutató, főzőverseny, mint egy falunapon.
Még így is előfordulhatna, hogy valaki nem érzi jól magát.
