n Milyen Oroszországot szeretnénk magunknak itt, Kőbányán, vagy a Kossuth téren, vagy úgy általában Magyarországon?
A kérdés relevanciáját, mi tagadás, nem könnyű átérezni; az elmúlt 13 évben "Oroszország" számunkra legfeljebb úgy létezett, mint ami már nincs itt, ennélfogva egyáltalán nincs is, illetve mint valami időben és térben távoli, megfoghatatlan, homályos fenyegetés. Még csak azt sem mondhatnánk, hogy ezek a képzetek ne kvadráltak volna többé-kevésbé a valós világpolitikai tényállással: 1995-től, amikor az első három közép-európai ország közeles NATO-tagsága nyilvánvalóvá vált, és amikor Oroszországot végre kigolyózták a jugoszláv válság rendezési kísérleteiből, Moszkva fokozatosan és végleg elveszített mindent, ami egyébként már rég nem is volt az övé. Ez még akkor is így van, ha az elmúlt pár hónapban feltűnően ambiciózus nyilatkozatok hangzottak el "liberális impériumépítésről" meg kisebb, baráti atomcsapások lehetőségéről - de Oroszország nemzeti jövedelme kábé akkora, mint Olaszországé, ennyi pénzre pedig bajosan lehet világpolitikai ambíciókat bazírozni.
Egy vezető üzletember látványos körülmények között történő lesittelésének hírére persze az ember mindig felkapja a fejét. Hát még akkor, ha az illető előzetes fogva tartását maga az államelnök, Vlagyimir Putyin is jónak látta kommentálni: Mihail Hodorkovszkij ülni fog, mondta, és még hozzátette, nem is kicsit cinikusan, hogy esze ágában sincs a független igazságszolgáltatás dolgába beleavatkozni - mintha legalábbis neki kéne Hodorkovszkijt a tömlöcből kihoznia, és nem ő juttatta volna oda. A gazdag emberek demonstratív, ám jogilag aggályos börtönbe csukása általában a populista, féldiktatórikus rezsimek kedvelt időtöltése; ezt az esetet csak baljósabbá teszi, hogy a parlamenti választások előtt két, az elnökválasztás előtt pedig öt hónappal történt, s hogy a forgalomból egy novoszibirszki kommandósakcióval kivont Hodorkovszkij ellenzéki pártokat finanszírozott, valamint maga is elnöki ambíciókat dédelgetett. S hogy a politikai üzenetet még a hülyék is megértsék: az olajmágnást abba a karcerba zárták, ahol annak idején a 91-es puccs szervezői raboskodtak.
Mielőtt azonban Putyinra még idejekorán és rutinszerűen rásütnénk a pályakezdő zsebdiktátor bélyegét, legalább a bírósági vizsgálat lefolyását és eredményét várjuk meg. A mindössze 40 éves Hodorkovszkij magánvagyona úgy nyolcmilliárd dollárra rúg, az olajtársaság pedig, melynek első embere, harmincmilliárd dollárt ér. Állítólag ő a világ 13. leggazdagabb embere, aki történetesen abban az országban szedte meg magát, ahol a havi átlagkereset 200 dollár körüli. Ja, biztos sokat túlórázott. Hogy Hodorkovszkijban - vagy a jelcini éra maffiaprivatizációjában magukat megszedő s Putyin alatt emigrációba menekülő többi orosz oligarchában, Guszinszkijban, Berezovszkijban, a nyugati futballcsapatokat nyakra-főre vásárló Roman Abramovicsban - a szabad versenyre és a szabadpiacra alapuló orosz demokrácia letéteményeseit lássuk, ahhoz elég hülyének kellene lennünk. Próbáljuk elképzelni Hodorkovszkijt Oroszország elnökeként: egy szuper Berlusconit egy olyan országban, amely Olaszországnál százszor védtelenebb a demokrácia ellenségeivel szemben. Putyinnak senki nem hányhatja a szemére, hogy fel akarja számolni az oroszországi ipari feudalizmust, amelyben olajmágnások és bányatulajdonosok újságokat, tévéket, pártokat, magánhadseregeket tartanak fenn; s hogy az ő rovásukra akarja erősíteni az állam intézményeit. A kérdés az, hogy mihez kezd az elnök Oroszországgal akkor, ha e műveletet befejezi.
