Markos András: A lopakodó járulékemelés(A magán-egészségpénztárak rendszeréről)

  • 2003. október 30.

Publicisztika

Az Országos Érdekegyeztető Tanács nemrég megkapta a pénzügyminiszter és az egészségügyi, szociális és családügyi miniszter előterjesztését az "egészségpénztári rendszer továbbfejlesztéséről". A tervezet bevezetője leszögezi: az egészségügyi rendszer forrásai szűkösek; azoknak a szolgáltatásoknak a problémáját, amelyeket a rendszer nem finanszíroz, de az állampolgárok tömegesen igénylik, az egészségpénztárakkal lehetne megoldani. Tekintsünk el attól, hogy ugyan mi lehet az a konkrét orvosi ellátás, amelyre "tömegesen" jelentkeznek a népek, de nem finanszírozza a társadalombiztosítás. A kiindulópont enélkül is félrevezető: a mostani rendszerben deklaráltan lehetősége van mindenkinek a "magas szintű" és "ingyenes" ellátásra. Igaz, ez sohasem volt realitás; de ezek feltételeinek a megteremtésére a mindenkori kormánynak legalábbis törekednie kellene.
Az Országos Érdekegyeztető Tanács nemrég megkapta a pénzügyminiszter és az egészségügyi, szociális és családügyi miniszter előterjesztését az "egészségpénztári rendszer továbbfejlesztéséről". A tervezet bevezetője leszögezi: az egészségügyi rendszer forrásai szűkösek; azoknak a szolgáltatásoknak a problémáját, amelyeket a rendszer nem finanszíroz, de az állampolgárok tömegesen igénylik, az egészségpénztárakkal lehetne megoldani. Tekintsünk el attól, hogy ugyan mi lehet az a konkrét orvosi ellátás, amelyre "tömegesen" jelentkeznek a népek, de nem finanszírozza a társadalombiztosítás. A kiindulópont enélkül is félrevezető: a mostani rendszerben deklaráltan lehetősége van mindenkinek a "magas szintű" és "ingyenes" ellátásra. Igaz, ez sohasem volt realitás; de ezek feltételeinek a megteremtésére a mindenkori kormánynak legalábbis törekednie kellene.

Az anyag végső soron egy jelentős tőkekoncentrációt megvalósító rendszert céloz meg, de közben alapvető kérdéseket nem tisztáz. Bár igen helyesen felveti, hogy konkretizálni kellene: mi jár a járulékfizetőknek a jelenlegi, kötelező rendszerben, és mi az, amiért fizetni kell, a válasszal adós marad - pedig e kérdés tisztázása elengedhetetlen volna egy ilyen horderejű változás előtt..

A dokumentum szerzői úgy látják: a világon a legtöbb helyen a lakossági megtakarításokat forprofit elvű, kockázati alapon működő biztosítóintézetek kezelik. (Mármint az egészségbiztosításhoz kapcsolódó biztosításokat.) Csakhogy ez így nem igaz: egyrészt nem minden országban van mindenkire kiterjedő szolidáris alapú egészségbiztosítás, másrészt ahol van, ott természetesen fizetni kell érte.

Magyarországon jelenleg is igen magas az a járulékszint, amelyet központi számlára mind a munkaadónak, mind a munkavállalónak kötelező befizetni. Jogos igény, hogy a magas terhek mellett az ellátásnak is jobbnak kellene lennie. Hogy még sincs így, annak számos oka van; ezekről egy korábbi írásomban már szó volt e hasábokon (lásd: Ágynak döntsd a tőkét!, Magyar Narancs, 2003. június 19.). Emlékeztetőül néhány: miközben bankok sorát konszolidálták, az egészségügyre sosem jutott pénz; az amortizáció költségét nem építik be a büdzsékbe; a kijárásos rendszer ugyanúgy jellemzi minden szinten az ágazatot, mint a rendszerváltás előtt; az állami cégek sokszor nem fizetik a járulékot és így tovább.

Ezeket a problémákat az egészségpénztárak léte nem tünteti - mert nem tüntetheti - el. A jelenlegi magas járulékszint mellett értelmetlen azt várni a polgároktól, hogy még több biztosítást fizessenek. Nem megoldás a hálapénz láthatóvá tétele sem, amitől sokan azt várják, hogy 20-50 milliárd forint bekerül az egészségügybe. (Hivatkozott cikkemben erről is részletesen szóltam: például a "hálapénzt" mindig személynek és nem az intézménynek adják.) A tervezet ráadásul az egészségpénztári adókedvezmény igénybevételét várakozási időhöz köti, a megtakarítás csak bizonyos idő eltelte után fordítható szolgáltatás finanszírozására; ami azért érthetetlen, mert az egészségügyi ellátásnál a szolgáltatásért azonnal fizetni kell. (Ellentétben a nyugdíjpénztárral, ahol a szolgáltatás igénybevétele csak egy adott "elérési idő" után lehetséges.)

Mint korábban utaltam rá, a tervezet jól látja: pontosan meg kellene határozni, milyen szolgáltatás jár jelenlegi járulékainkért, és miért kellene külön is fizetni. De addig sem volna szabad tévutakra vinni a lakosságot, amíg ez nem történik meg. A tervezet ugyanis megemlíti: "A pénztár által finanszírozott ellátások olyan szolgáltatások lehetnek, amelyekhez a biztosított kizárólag járulékfizetés révén - valamely oknál fogva - nem (vagy eltérő feltételekkel) juthat hozzá." Szerintem ez a megfogalmazás igen durva. Ha például a sugárkezelésre sorba kell állni, akkor az, akinek sürgető szüksége van a terápiára, fizesse meg? Rendben - de akinek nincs pénze? Az álljon a növekvő sor végére? Ez a fajta szemlélet nem humánus; e szerint tudniillik az orvosnak azt a pácienst kell előrébb venni, aki pénztártag. Ha nem tévedek, többek között az ilyen típusú gyakorlat szankcionálására alkotják mostanság az antidiszkriminációs törvényt.

A tervezet azzal is foglalkozik, hogy az egészségpénztáraknak mekkora szerepe lehet például az ápolásbiztosításban. Ez az ellátási forma a költségvetésben eleve adott: a házi szakápolás külön tétel az egészségbiztosító mindenkori költségvetésében. Az egyéb háziápolás, ellátás, az öregek otthonának fenntartása stb. viszont - az önkormányzati törvényből eredően - a helyi önkormányzatok kötelezően ellátandó feladata; és ezekre ugyanacsak biztosítani kell a forrásokat. Adódik a kérdés: miért kell fizetni azért, ami eddig is járt? De említhetjük a szűrési költségek kiváltását vagy az egészséges életmód lehetővé tételét: annak idején a háziorvos kötelessége volt (lett volna) - és ma is az -, hogy a nála bejelentkező polgár egészségéről szinte mindent tudjon; ha kell, szűrésre, vizsgálatra küldje. (Hiszen ezért kapja a fizetését.) Ám ha az egészséges életért fizetni kell - önkéntesen külön is -, akkor tessenek azonnal megszüntetni a különböző elnevezésű hangzatos, de soha meg nem valósult népegészségügyi programokat, és legfőképpen tessenek sürgősen abbahagyni az ezzel kapcsolatos többmilliós tanulmányok írattatását, valamint az egyéb olyan jellegű kiadásokat, amelyek csak egyes körök egészséges zsebduzzadására hivatottak.

H

Úgy vélem, az üzleti biztosítók tervezett bevonása végzetes lehet a rendszerre. A nemzetközi tapasztalatok szerint a biztosítási díjtételek általában növekvő tendenciát mutatnak; és egy másik tény: a közelmúltban a magán-egészségbiztosítási rendszerek adminisztratív költségei a teljes költségek 18 százalékára rúgtak, míg ugyanezen időszakban az állami egészségbiztosítási rendszer működési költsége az összköltség alig 1,8 százaléka volt.

A kormányváltás idején Csehák Judit volt miniszter folyamatosan az egészségpénztárak felfuttatásának szükségességéről nyilatkozott. Pedig annak idején a nyugdíjpénztárak létrehozása alaposan megroggyantotta a szolidaritási alapon működő társadalombiztosítást, mivel a vártnál sokkal többen léptek ki a kötelező rendszerből. Az egyik kormánybiztos alatt működő reformbizottság ugyanis téves előrejelzéssel szolgált a kormányzatnak; bocs`, tévedtek, a struktúra pedig emiatt majdnem összeomlott. Talán nem árt emlékeztetni rá: akkoriban nem egy esetben olyan személyek alapítottak ugrásra kész magánnyugdíjpénztárakat, akik mindeközben az állami nyugdíjreformot és a pénztártörvényt készítették elő.

Az átgondolatlan és csak a csoportérdekeket támogató elképzelések helyett - amelyekhez egyébként semmiféle háttérszámítások nem készültek (vagy ha igen, ezek mindmáig ismeretlenek), és ez mindennél árulkodóbb - az kellene, hogy az egészségügy működőképessége legyen az elsődleges. Azt volna jó elérni, hogy egészségügyi reform címén a politikai és gazdasági esélylesésektől független folyamat kezdődjék végre, ne pedig az állampolgárok kifosztásának újabb fejezete.

A szerző szociológus.

Neked ajánljuk