Pauler Tamás

Ideiglenes betonozás

Az igazságügy újabb kudarcáról

  • Pauler Tamás
  • 2011. december 10.

Publicisztika

A kormányzat benyújtotta a bíróságokkal és a bírókkal kapcsolatos törvényjavaslatot, ami megfelelő alkalom lehetne arra, hogy a kétharmados többség birtokában - az új Alkotmány apropóján is - az Országgyűlés levonja az 1997-es igazságügyi reform tanulságait. Nem ez történik, hanem az alkotmányozási folyamat során már szinte megszokott módon a problémák megoldatlanok maradnak, a hatalmi struktúra átrendeződik, és mindezt némi Horthy-barokkos sziruppal önti nyakon a kormányzó párt. A változások nagyjából úgy foglalhatók össze, hogy egyrészt a Legfelsőbb Bíróságból Kúria, a megyei bíróságokból törvényszékek, a helyi bíróságokból járásbíróságok lesznek, másrészt a bíróságokkal kapcsolatos változatlan személyzeti és gazdálkodási hatásköröket a jelenlegi kormánytöbbség által választott elmozdíthatatlan vezető fogja kilenc éven át gyakorolni.

Működik, nem működik

Az 1997-es bírósági reform, a végletekig feszített bírósági önigazgatás modellje egyértelműen kudarcot vallott. Az Országos Igazságszolgáltatási Tanács a megyei bírósági elnökök céhes jellegű érdek-képviseleti szervévé vált, a bíróságokkal szembeni társadalmi elvárásokat egyetlen szerv sem tudta érvényesíteni, a költségvetési források felhasználásában pedig hiába nőtt reálértéken a bíróságokra fordított összeg, a pazarlás és a hiánygazdálkodás államszocialista jellegzetességei éltek tovább.

Mi volt a baj a reformmal? Hát nem az következik a független igazságszolgáltatás eszméjéből, hogy senki nem szól bele sem az ítélkezési, sem pedig az igazgatási tevékenységbe?

Nem, nem ez következik. A bírói függetlenség az eljáró, az ítélkező bírót illeti meg. Ebben a minőségében a bíró mindenkitől, az Országgyűléstől, a kormánytól, sőt a saját bírói vezetőitől is független, nem utasítható és nem befolyásolható. De maga az ítélkezési tevékenység voltaképpen állami szolgáltatás, aminek a társadalmi és gazdasági igényeket kell kiszolgálnia. A bíróságok nem lehetnek függetlenek a társadalomtól, attól a közösségtől, amelynek a szolgálatára hivatottak. Parlamentáris demokráciában főleg nem. Mert ott az Országgyűlés, a polgárok választott képviselőiből álló testület dönt arról, hogy a beszedett adóforintokból mennyit bocsát a bíróságok rendelkezésére. És ez jól is van így. Kell abban társadalmi visszacsatolás, hogy hatékonyan használják-e a közösségi erőforrásokat a bíróságok, ez pedig nem tud máshonnan érkezni, mint a polgárok által választott képviselőktől. Ellenkező esetben a bírói kar befelé fordul, a saját érdekeit igyekszik érvényesíteni, és könnyen elfelejtkezik arról, hogy nem önmagáért való, hanem a társadalmat kell szolgálnia.

Azt, hogy a külső befolyástól (formálisan) mentes önigazgatás mire volt képes, az állami informatikai fejlesztésekből tudjuk a legjobban lemérni. Vegyünk három példát! A fizetési meghagyásos eljárást 2009-ben a közjegyzők hatáskörébe utalta és elektronikussá tette az Országgyűlés. Az ehhez szükséges informatikai rendszer a Közjegyzői Kamara saját forrásaiból egy év alatt kiépült, tesztüzemben futott, eredményét tekintve pedig az eljárások időtartama mintegy az ötödére csökkent. Az elektronikus cégeljárást ezzel szemben a bíróságok és a kormányzat közösen üzemelteti. A rendszer kiépítése éveken át tartott, de legalább működik, sok szenvedés után mára Európa egyik leggyorsabb cégeljárását biztosítja. A sima polgári perekben pedig - ahol a bíróságoknak maguknak kellett volna elvégezniük a fejlesztéseket - semmilyen érdemi lépés nem történt a bírói önigazgatás évei alatt annak érdekében, hogy az iratkezelésnek országosan egységes, kereshető rendszere legyen, vagy legalább a jogi képviselők részére biztosítani lehessen az iratok hiteles elektronikus kiküldését. Annak ellenére sem, hogy sok bíró asztalán ott van a számítógép, hálózatba is van kötve, és minimális rendszerfejlesztéssel a cégeljárási informatikai rendszer alkalmassá tehető lett volna az egész bírósági szervezet kiszolgálására. De mindehhez olyan szinten irreális forrásigényt jelöltek meg az elmúlt években a bírósági igazgatási vezetők, hogy voltaképpen érthető módon lepattantak a mindenkori kormányzatról, hiszen az elmúlt tizenöt év tapasztalata világosan megmutatta, milyen hatékonysággal használná fel a bírósági önigazgatás az adóforintokból neki adott pénzöszszegeket.

Üléspont

Ehhez képest a gazdálkodás rendszerén a benyújtott törvényjavaslat továbbra sem változtat. A mindenkori kormányzatnak továbbra sem lesz lehetősége arra, hogy rászorítsa a bíróságokat a hatékonyabb gazdálkodásra és működésre. Ilyen eszközök híján pedig ezután sem lesz olyan kabinet, amelyik a bírósági önigazgatás fekete lyukába a minimálisnál több költségvetési forrást öntene. Ebből a szempontból édes mindegy, hogy az Országos Igazságszolgáltatási Tanács tíz bíró tagjára vagy egy kinevezett bírósági vezetőre van-e bízva a gazdálkodás irányítása. Az utóbbi ugyanúgy a bíróságok belső érdekeinek megfelelően fogja irányítani a bírósági gazdálkodást, mint tette azt testületi elődje, az OIT.

Ahol a bíróságok önigazgatásának meg kellett volna hagyni a terepet, az a személyzeti hatáskörök kérdése: kiből lesz bíró, kiből lesz bírósági vezető. Ebben a mindenkori kormányzatnak vagy a parlamentnek semmi keresnivalója nincsen. Ha bármelyik szerephez jut a bírói kinevezésekben, akkor az emberi természetből fakadóan neki fognak játszani az előbbre jutni akaró bírák. Formálisan persze a személyzeti hatáskör gyakorlása független marad a kormányzattól: az Országos Bírói Hivatal elnöki tisztségét gyönyörű függetlenségi garanciákkal bástyázza körül a törvényjavaslat. Csakhogy e személyt a mostani kormánytöbbség egyedül választhatja meg a parlamentben, ráadásul kilenc teljes évre. Vagyis 2012-től 2021-ig csak az lehet majd bíró vagy bírósági elnök, akit a fideszes országgyűlési többség által választott hivatalvezető erre javasol vagy kinevez. Mindez azzal jut nagy jelentőséghez, hogy a 62. életévüket betöltött bírósági vezetők idén év végén nyugdíjba kényszerülnek vonulni. Vagyis a bírósági vezetők következő generációját a jelenlegi kormánytöbbség által választott hivatalvezető egyszemélyi hatáskörben nevezheti ki hosszú évekre, akár egy évtizedre. A közjogi elemzőnek óhatatlanul az a benyomása támad, hogy az egész bírói nyugdíjkorhatár kérdése és az OIT megszüntetése csak egy célt szolgált: a Fideszhez lojális bírósági vezetők kinevezését és bebetonozását, lehetőség szerint úgy, hogy azért ne tűnjön Magyarország banánköztársaságnak.

Ez a kísérlet ugyanakkor kudarcot fog vallani. Bár a bíróságok céhes viselkedése hátrányos tud lenni a társadalom számára, most mégis a független igazságszolgáltatás utolsó mentsvára maradhat. Mert lehet, hogy a most kinevezendő bírósági vezetők egy kicsit a Fideszre fognak kacsintgatni az első időben - de mégis elsősorban a bírói közösségnek akarnak majd megfelelni. Amikor elmúlik majd a kétharmad, amikorra elfogy a társadalmi támogatás a kormánypártok mögül, akkor ugyanúgy a bírák érdekeit képviselik majd az új vezetők, mint azok, akiket nem kis politikai vihar közepette Balsai István 1992-93-ban kinevezett. Mert ne feledjük, a most a bírósági függetlenség bajnokaiként emlegetett, nyugdíjba küldött bírósági vezetők nagy részét két évtizeddel ezelőtt az MDF saját kádereként ültette a vezetői székbe a kommunisták kitisztogatásának jegyében. Az üléspont az állami működésben szinte mindig meghatározza az álláspontot. Az új bírósági vezetők esetében is így lesz.

A szerző joghallgató.

Neked ajánljuk