Ha elfogadjuk, hogy az egyetlen hiteles keresztény magatartás ma jobboldali politikai beállítódást vonz, ha elfogadjuk, hogy a keresztény egyház oda húz, ahol - politikai érdekből - őt jobban szeretik, illetve jobban tudnak a nyelvén beszélni, ha elfogadjuk azt, hogy a keresztény egyház elsődleges feladata a kultúra terjesztése és az intézmények fenntartása, ha elfogadjuk, hogy a mennyiség és a növekedés feltétlenül jó, ha elfogadjuk, hogy valami csak azért jó és elfogadható, mert mások is azt csinálják, akkor Prőhle Gergely írása helyes és korrekt (Lásd: Sem messiás, sem démon, Magyar Narancs, 2008. november 6.). Ha elfogadjuk, hogy a láthatatlan egyház, azaz a kiválasztottak közössége, akik kiválasztottságáról csak Isten tud és az intézményi egyház ugyanaz (ti. akit megkereszteltek, az üdvözül), ha elfogadjuk, hogy az egyház hatalomra igyekvése jogos és támogatni való dolog, aminek minden alárendelhető, ha elfogadjuk, hogy a hatalom érdekében érdemes a politikai kompromittálódást is vállalni, akkor tulajdonképpen minden rendben van.
*
Prőhle Gergely jól látja, hogy az egyház problémákkal küzd, amikor meg akarja szólítani a mai kor emberét. A nyugati világban végbemenő folyamatok nem támogatják a keresztény egyház növekedését, vagyoni gyarapodását, és ez a világ nem túl készséges abban sem, hogy az egyház intézményeit fenntartsa. De kérdés, hogy az egyháznak a hitelességhez valóban szüksége van-e mindarra, amit olyan fájóan hiányol, ti. a tömegekre és az anyagi támogatásra?
Az előző, az e vitát elindító cikkemben kifejtettek szerint (lásd: Ballay Szilvia: Befut az üresbe - Orbán nyelve és a vallásos formák, Magyar Narancs, 2008. október 2.) nem ez a kulcskérdés: hanem az, hogy szabad-e, hogy az intézményes egyház politikailag elkötelezetté váljon? Ahogy Prőhle Gergely a berlini templomokban prédikáló lelkészek szemére veti a politikai tartalmat, úgy nem értem, miért volna jobb ugyanaz tangóban, piros-fehér-zöldben, rovásírással és Szent Koronával. Nem értem, hogy a politikának miért kell olyan helyeken hallatnia a hangját, mint egy prédikációnak. Predicatio verbi Dei est verbum Dei. A prédikáció önmagában is Isten igéje. Nem hiszem, hogy Isten jobboldali lenne (ha az volna, Orbán Viktornak nem volnának választási problémái), és nem hiszem, hogy a baloldal lenne a Sátán.
"Ennek a világnak az alakja (szkémája) elmúlik", írja Pál apostol, és idézi Vályi Nagy Ervin, a 20. századi protestáns teológiai gondolkodás sajnos csak szűk körben ismert alakja a Hogyan ölt ma alakot a hit? c. tanulmányában (Minden idők peremén, Európai Protestáns Szabadegyetem kiadása, Bázel/Budapest, 1993), aki ebben az előadásában az egyház világhoz való viszonyát fejtegeti. "Nem ér annyit a 'világ', hogy kiszolgáltassuk neki magunkat. Ezért a hit azt jelenti, hogy a világot többé nem kell annyira komolyan venni, hogy a hozzá való viszony döntsön az Istennel való életünkről." A fontossági sorrend a lényeg, azaz hogyan határozom meg magam: először Isten gyermekeként és azután magyarként, vagy először magyarként és aztán Isten gyermekeként. Mert ha a második az igaz, akkor a vallásosság alárendelődik a nemzeti érzésnek, sőt, ellentétbe is kerül vele. Hisz Pál apostol kifejtette (és Jézus magatartásával példázta), hogy nem fontosabb a nemzetiség, a nem, a hatalmi függőség, mint a hit. Akik Krisztusba keresztelkedtetek meg, Krisztust öltöttétek magatokra. Krisztusban tehát nincs zsidó, sem görög, nincs szolga, sem szabad, nincs férfi, sem nő, mert ti mindnyájan egyek vagytok a Krisztus Jézusban (A Galatákhoz írt levél 3,27-28). Ez persze nem jelenti azt, hogy ezek a meghatározottságok eltűnnének, de kevésbé fontossá válnak. Azt gondolom, hogy azoknak, akiknek szükségük van arra, hogy politikailag olyan élesen (és kizárólagosan) határozzák meg magukat, ahogy a jobboldal sok képviselője és szimpatizánsa teszi, azok számára nem elégséges az identitásuk épségéhez a tudat, hogy ők Isten gyermekei. Szükségük van valami pluszra, többletre, identitásképző alkotóelemre, és ennek állandó megerősítésére, amit meg is kapnak: sajnos nemcsak a rendezvényeken, hanem a templomokban is, ahol éppenséggel a másik identitásképző elemet, nevezetesen az istengyermeki mivoltot és a szeretet mindenkire kiterjedő parancsát kellene erősíteni. Ebben az esetben azonban nem a jobboldali érzületet, hanem a hitet kellene erősíteni. A diktatúra ideje alatt az egyház azzal volt elfoglalva, hogy hogyan "védje meg magát a gettóba kerüléstől" - írja idézett művében Vályi Nagy; ma viszont azzal, hogy miként felelhetne meg egy politikai elvárásnak. Pedig ha szétnézünk egy kicsit az egyház történelmében, láthatjuk, hogy bármiféle, a hatalom felé tett kompromisszum (és itt az ellenzék ugyanahhoz a hatalmi szférához tartozik) az egyház kárára, és nem előnyére vált. Kevés olyan nagylelkű országvezetés volt a történelemben, amely a támogatást ingyen adta volna, az egyház két szép szeméért. Ezért gyakran kényszerült az egyház olyan kompromisszumokra, amelyek távol estek a biblikusság elvétől, elég csak a magyar protestáns egyházak anakronisztikus püspöki intézményére gondolni.
Vajon megállnak-e teológiailag azok a jobboldali ideológiák, amelyek Magyarország feltámadásáról, Jézusról mint párthus hercegről vagy a magyar nép kiválasztott voltáról beszélnek, amelyek az "szövetséget a magyar őstörténettel szeretnék behelyettesíteni? Vajon teológiai érvekkel alátámasztható-e a "megbűnhődte már e nép a múltat s jövendőt", tekintve, hogy a Himnuszt a liturgián belül éneklik? Vajon hova tűnt az egyház bizalma Istenben, a "kicsoda ellenünk" és az "erős várunk", hogy kénytelen politikai erőkre támaszkodni és a világhoz szabni magát? Ha tényleg úgy volna, hogy az egyház befogadni akar - nem szeretem az integrálni szót, túlságosan a beolvasztani értelmezést érzem mögötte -, akkor vajon nem kötelessége-e akár a maga politikai szimpátiáin is felülemelkedve bárkit befogadni, nemre, politikai hovatartozásra, szexuális orientálódásra való kitétel nélkül, egyedül csak a kinyilvánított hite alapján? Vajon tényleg annyira fontos a politikai identitás, hogy ennek érdekében egy kereső embert, aki betéved egy templomba, prédikációban inzultáljanak? De ez csak az egyik része a kérdésnek.
*
A másik fele kényesebb. Református teológusként nem tudok azzal egyetérteni, hogy a "nemes protestáns retorikát" hatalomszerzésre és politikai célokra használják fel. Azért nem értek egyet vele, mert ha egy jobboldali politikus - teszem azt - valami butaságot, netalán blaszfémiát mond, s eközben az én eszközeimet használja, engem tesz hiteltelenné. Onnantól kezdve, hogy Orbán Viktor elkezdett főpapi szerepben tetszelegni, az egyházat azonosítják a jobboldallal. Magyarázkodnom kell Orbán Viktor miatt, és sokszor nem túl keresztény, szektás gondolatai miatt, amikor a baloldalt démonizálja - és ez még a jobbik eset. Olyanok miatt is magyarázkodnom kell, akik nyíltan háborúra uszítanak olyan népek ellen, akikkel Trianonban elszakadt magyarok élnek együtt. Oda jutottunk emiatt, hogy az egyház - figyelmen kívül hagyva a gondolatszabadság és lelkiismereti szabadság elvét - előfeltételezi, hogy én is jobboldali vagyok, meg sem kérdezve, hogy akarok-e az lenni. Orbán Viktor lenyúlta az egyház hívószavait, hatásmechanizmusát, retorikáját, az eszköztárat, amivel én dolgozom, és saját politikai céljaira használja: szavazatokat gyűjt. Gondolom, senki nem gátolná meg Orbán Viktort abban, hogy felvételizzen a teológiára, majd elmenjen egy kis alföldi vagy borsodi faluba lelkésznek.
A protestantizmus mindig prédikáció-központú volt: pont ez a legfontosabb eszköz válik hiteltelenné, ha nem arra használják, amire való. Mi marad egy protestáns istentiszteletből, ha kivonjuk belőle a prédikációt? Nem az a kérdés, hogy Orbán Viktor vagy bármelyik politikus hiteles-e vagy sem, hanem hogy a protestáns egyházak odakölcsönözhetik-e bármilyen politikai formációnak a misszió legfontosabb eszközét? Kinek is akar az egyház megfelelni? Elveszett a keresztény hit tartalma, hogy így kell embereket halászni, mert a tulajdonképpeni üzenetre már senki sem kíváncsi? Vagy legalábbis nem annyian, hogy az a lelkészi jelentésekben jól mutasson?
"Viszont nagyon is érdekelt [az egyház] abban, hogy tevékenységét olyan politikai környezetben fejtse ki, mely elfogadja azt, hogy nem valami anakronisztikus képződményről, hanem a mai ember számára is releváns válaszokat adni tudó szervezetről van szó. Az egyháznak jogos igénye, hogy fontos társadalmi kérdésekről véleményt formáljon, akár annak kockázatát is felvállalva, hogy véleménye valamelyik politikai erő álláspontjával egybeesik" - írja Prőhle Gergely. Ha a keresztény egyháznak vannak releváns válaszai, akkor teljesen mindegy, hogy milyen politikai körülmények között él, mert nincs szüksége külső támogatásra. Ha egy keresztény öntudatos, mert meg van győződve hite igazságtartalmáról, akkor teljesen mindegy, hogy "a világ" ezt anakronizmusnak tartja-e. Amíg a hatalom az egyháztagok életét nem veszélyezteti, addig teljesen mindegy, mit is gondol az egyházról: minden egyéb csak pénz-, vagyon- és tekintélyszerzésről szól, ami nem feltétlenül probléma, csak akkor nevezzük nevükön a dolgokat. Ha az egyház úgy gondolja, hogy szüksége van több pénzre, több vagyonra és több tekintélyre, mert ezek nélkül hiteltelen, akkor mondja meg, és húzza ki a Bibliából Jézust, akinek, ugye, nem volt hova lehajtania fejét.
*
A baj nem okvetlenül azokkal van, akik egyértelművé teszik Istenhez való viszonyukat ("jöjjön el az én országom"). A Biblia parafrazálásának kétezer éves hagyománya van, még akkor is, ha az üzenet nem feltétlenül keresztény. Csak kevés keresztény gondolja, hogy a Biblia betűje szent; ha így volna, az egész keresztény művészetet ki lehetne dobni, arra hivatkozva, hogy tilos képet festeni Istenről, és mivel Jézus Isten, ezért róla is. A parafrazálás ebben az esetben világosan tisztázza bizonyos emberek viszonyát az Úr imájához. Sokkal kínosabb, ha valakik világi célokra használják azt, ami a misszióra való. Ráadásul úgy, hogy sokan észre sem veszik a kettő közötti különbséget: ami úgy hápog, mint egy kacsa, olyan sárga, mint egy kacsa, úgy megy, mint egy kacsa, az biztosan kacsa. Orbán Viktor (és más politikai vezetők) itt mágiát gyakorol(nak): a hasonló hasonlót hoz létre mágikus elve alapján a protestáns egyházak tekintélyét vindikálják saját maguknak. Nem Orbán Viktor lett hívő az egyház kedvéért (bár távol álljon tőlem, hogy megkérdőjelezzem az ő személyes viszonyát a szentséghez, de onnantól kezdve, hogy erről politikai diskurzusban beszél, az a közbeszéd témájává is válik). Hanem az egyház lett jobboldali Orbán Viktor kedvéért. Ergo az egyháznak prófétapótlékra van szüksége. A saját lelkészei, akik prófétai szerepet is betöltenek az egyházban, amennyiben Isten üzenetét közvetítik, nem elég prófétaiak; az egyetlen felkent Igazi Próféta pedig, ahogy a Heidelbergi Káté fogalmaz, túl messze van.
A szerző református teológus.
