Linder Bálint - Linder György

Dana, dana, donn, ki az ablakon

A távfűtés válságának okai és következményei

  • Linder Bálint
  • Linder György
  • 2008. november 20.

Publicisztika

A novemberi 9,2 százalékos távhődíjdrágulás már az idei negyedik emelés Budapesten; az indok (mint általában) a gázár növekedése. Ám a távfűtés nem csak a gáz ára miatt kerül nagyon sokba: a rendszerváltás után majd' húsz évvel sem csökkentek a távfűtéssel kapcsolatos bajok, az egymást követő kormányok vajmi keveset tettek a mintegy 2,2 millió embert érintő probléma rendezéséért.

A nem piaci viszonyok között létesült távfűtés gondjait a piaci viszonyok elmélyítették, az államnak a korábbiaknál nagyobb anyagi forrásokkal és átgondoltabban kellene kezelnie az ügyet. Az eddigi intézkedések nem elegendők, szakmailag kifogásolhatók, hiányzik a központi irányítás és ellenőrzés. Mindeközben félő, hogy a korszerűsítésbe fektetett milliárdok nem hozzák meg a kívánt eredményt.

Magyarországon a távfűtés elterjedése a hatvanas években, az iparosított technológiájú házépítésekkel egy időben kezdődött. Akkor még olcsó volt az energia, a házak tervezésénél és kivitelezésénél másodrendű szempont volt a hőtechnika. A rosszul szigetelt falak, a gyenge minőségű, rosszul záródó ablakok nyelték és köpték az energiát. A hazai építési technológiában a hetvenes évek elején kitört első olajválság hatására sem történt javulás, pedig akkor már Nyugat-Európában látványos eredmények és előírások születtek; nálunk viszont csak a második olajválság után, akkor is némi késéssel tértek magukhoz a jogalkotók.

Az épületek hőfogyasztását növelték a korszerűtlen hálózatok is. A szovjet mintára alkalmazott egycsöves fűtési rendszereknek volt ugyan néhány praktikus előnyük, de mivel az egymás alatt lévő helyiségek radiátorai sorba vannak kapcsolva, azokat lezárni, hőleadásukat szabályozni nem lehet. A rosszul kialakított rendszerben egyes helyiségek között 6-7 Celsius fokos különbség is adódhat. Mivel az épületek hőközpontjaiban sem volt megoldva az automatikus szabályozás, a házakat gyakran túlfűtötték, ami ellen a lakók sűrű szitkozódással és ablaknyitással védekeztek. A hazai panellakások átlagosan nagyjából kétszer annyi hőenergiát használnak fel, mint nyugat-európai társaik - és a rendszerváltásig csak Budapesten 220 ezer, országosan 650 ezer ilyen lakás épült, ezekben él a lakosság 18 százaléka. Amikor az állam kiszállt a tömeges lakásépítésből, jó időre a lakókra hagyta többek között a távfűtés minden nyűgét. Eközben az energia ára folyamatosan emelkedett.

Ma egy hatvan négyzetméteres óbudai lakótelepi panellakás fűtésének és melegvíz-ellátásának a hődíja 210 ezer Ft, a távfűtési számla a légköbméterre számolt évi alapdíjjal együtt 306 ezer, ami havi 25 500 forintnyi kiadás (a Fővárosi Távfűtő Művek számlái alapján számolunk; ezek többé-kevésbé az ország többi szolgáltatójára is érvényesek). Ez több mint a lakás egyéb közüzemi terhei együttesen, beleértve a közös költséget is. Nézzük, mi lenne, ha leválnánk a távfűtésről, és egy saját kazánt állítanánk be társasházunk hőközpontja helyére (miként ezt mondjuk a Havanna-lakótelepen tették - lásd: Havanna beintett - Melegebb éghajlat, Magyar Narancs, 2005. október 13.). A nem támogatott gázzal és 90 százalékos kazánhatásfokkal számítva ugyanez a hőmennyiség 6 százaléknyi üzemeltetési költséggel együtt is 210 ezerből kihozható. Körülbelül annyival fizetünk többet a távfűtésért, mint amennyit a Főtáv alapdíjként felszámol, azaz 35 százalékkal.

Lehetne egyáltalán olcsóbb a távfűtés? Valószínűleg igen. Az árképzés néhány mozzanatát például sűrű homály fedi: nem tudni ugyanis, hogy a tetemes alapdíj milyen költségtényezőkből adódik. A tulajdonos főváros eddig még nem tette közzé saját cégének költségtényezőit, ugyanakkor mindig buzgón megszavazza az aktuális áremelést. Könnyen lehet, hogy egy alapos átvilágításnál független szakértők jelentős költségcsökkentési lehetőségeket találnának. A költségek másik - nagyobbik - tényezője a hőenergia ára. Láthattuk, a szolgáltató nagyjából annyit kér a hőenergiáért, amennyiért az üzleti alapon vásárolt gázból azt magunk is előállíthatjuk. A Főtáv a hőenergiát ma már főleg a villamos erőművektől vásárolja. Mivel (kis túlzással) ez ott tulajdonképpen melléktermék, kaphatná jóval olcsóbban is, hiszen jó alkupozícióban van - ha a villamos erőműtől nem veszik meg a megtermelt hőmennyiséget, akkor az egyszerűen kárba vész. A Főtáv mégis azt állítja, nem tudja olcsóbban megvenni az energiát, mint ha hagyományos fűtőműben maga állítaná elő azt.

És valóban, nem is sikerült a lakosság számára díjcsökkenést elérni a főváros III. kerületében 2008-ban megvalósult fejlesztéssel sem, pedig a Magyar Villamos Művek beruházásában a legkorszerűbb gázturbinák alkalmazásával jött létre egy kapcsolt villamos-hőtermelő erőmű (amely egyszerre termel villamos energiát és hőt). Valaki nagyon rosszul, valaki pedig nagyon jól tárgyalhatott.

Pedig a távfűtés versenyképessége mindnyájunk érdeke. Már csak költséghatékonysági és környezetvédelmi szempontból is, hiszen a lakossági gázkazánhoz képest jóval kisebb energiafelhasználással jutunk hozzá ugyanahhoz a hőmennyiséghez, miközben egy szennyező forrásra jut sok ezer lakás. Nyugat-Európában a távfűtés rentábilis. A hazai szakemberek már több mint egy évtizede meghatározták azokat a teendőket, amitől nálunk is az lehetne. 1. A távhőszolgáltatás kizárólag az említett kapcsolt energiatermelés révén, a villamos erőmű "lepattanójából" jó áron megvett hőből lehet gazdaságos. Fontos, hogy további olcsó energiaforrásokat kapcsoljunk a távfűtésbe (például a szemétégető művek hőjét). 2. Az energiapolitikának az ármegállapításnál a távfűtési célból felhasznált gázt támogatnia kellene. 3. A kapcsolt energiatermelésnél az eladott hőenergia árát hatósági árassá kellene tenni. 4. Indokolt volna a távfűtés áfatartalmának minél nagyobb csökkentése is. 5. És persze a végpontok, a panelházak fűtési rendszereit korszerűsíteni, a falon, ablakon elillanó hőveszteséget minimalizálni kellene.

A fentiekből az elmúlt csaknem két évtizedben vajmi kevés valósult meg. Eddig egyetlen kormány sem vette a fáradságot, hogy hosszú távú cselekvési tervet határozzon meg, hozzárendelve a megfelelő forrásokat is. Az állami segítség részben az úgynevezett panelprogramban, újabban pedig az ÖKO programban merül ki. Előbbi lényegében az épületek utólagos hőszigetelésével és jobb minőségű nyílászárók beépítésével akarja az épületek hőfogyasztását csökkenteni. A gond csak az, hogy fordítva ültünk a lóra: előbb kellett volna megvalósítani a most startoló ÖKO programban foglalt fűtés-korszerűsítési teendőket, és csak utána foglalkozni a panelprogrammal - mert így az ésszerűbb. A fűtés-korszerűsítés olcsóbb, egyszerűbb, mégis jelentős eredményt lehet vele elérni. Ha a szigeteléssel kezdünk, akkor jó eséllyel szép meleg lakásaink lesznek, amelyeket továbbra is pazarló rendszerek fűtenek. Örvendetes módon néhány év után a támogatók (állam, önkormányzati minisztérium, Főtáv) is erre jutottak: a hírek szerint idén a panelprogramban csak azok a házak vehetnek részt, amelyek a fűtés-korszerűsítésen már átestek. El is indult az ÖKO program - csakhogy ennek is véres a torka.

Mély radiátorok

A program lényege, hogy jelentős fogyasztói költségvállalással állami támogatásra és kedvezményes hitelre lehet pályázni az épületek hőfogyasztásának a csökkentésére. Az ÖKO és az ÖKO Plusz arra irányul, hogy a lakások minden helyiségében a hőmérséklet egyedileg szabályozható legyen. Ennek érdekében más fontos korszerűsítő beavatkozások mellett előirányozza, hogy a radiátorokra termosztatikus fűtésszabályozó szelepet kell felszerelni. Eddig dicséretes.

A két programnak van azonban egy sarkalatos és sokat reklámozott eleme, ami elsőre evidens megoldásnak tűnik, holott valójában igazságtalan. Természetes igény, hogy ahol helyiségenként szabályozható a fűtési hőmérséklet, ott az alacsonyabb hőmérsékletért kevesebbet fizessünk. Ezt a radiátorokra szerelt úgynevezett költségmegosztók alkalmazásával akarják megvalósítani. A hőszolgáltató az eddigi légköbméter szerinti elosztást korrigálva a "tényleges" hőfogyasztás arányában számlázna. A költségmegosztó készülékek alapelve azonos: a radiátorok egy meghatározott pontján rögzítve a teljes fűtési idényben mérik és összegzik a fűtőtest felületi átlaghőmérsékletét, ami némi matek után támpontot ad a fűtési idényben leadott hőmennyiségre. Ha a szabályozó szelepet valaki alacsonyabb hőmérsékletre állítja, akkor elvileg kevesebb hőt fogyaszt - és kevesebbet fizet.

Ám ez így nem fair. A radiátorokat a lakásfelújítások során gyakran lecserélik, a sokféle radiátor felületi hőmérséklete azonos hőleadás mellett sem egyforma. Ráadásul a különböző fűtővíz-hőmérsékletnél ez az eltérés más és más lesz. A lakásokat nemcsak a radiátorok fűtik, hanem a fűtési csövek is, melyek mérete lakásonként változó, és a hőleadásukat beszámítani iszonyú nehéz. A hőveszteséget az épületen belüli elhelyezkedés is jelentősen befolyásolja. Az épület szélén vagy a legfelső szinten lévő azonos méretű lakások hőigénye a köztes szinten lévőkéhez képest 50 százalékkal is nagyobb lehet - mert nagyobb felületen érintkeznek a külső térrel. Az égtáj szerinti elhelyezkedés miatt is nagy különbségek adódnak: a déli oldal az ablakokon keresztüli napsugárzásból jelentős hőmennyiséget kap, ami csökkenti a fűtési igényt. De ha az ilyen helyzeti előnyöket egy társasháznál elkezdenénk következetesen érvényesíteni, akkor oda jutnánk, hogy a felvonók üzemben tartását és a tető javítását a földszinti lakóknak nem kellene fizetniük. Vagy mit szólnának a tizedik emeleten, ha nekik magasabb vízdíjat számláznának, mert oda sokkal többe kerül felpumpálni a vizet?

Ráadásul a lakások belső falai nem hőszigeteltek, sőt a panellakások vasbeton falai jó hővezetők. Ha tehát valamelyik lakásban a szabályozószelepet nagyon alacsony hőfokra állítják (például mert szabadságra mentek), az lehűl, aminek következtében a válaszfalon a szomszédos jól fűtött lakásokból hőáramlás indul meg a hidegebb helyiségek felé - miközben a "fűtetlen" helyiség költségmegosztója a hideg radiátor miatt nem mér fogyasztást.

E problémákat a program úgy kívánja orvosolni, hogy különböző korrekciós szorzószámokat alkalmazna a túl nagy eltérések kiegyenlítésére. Csakhogy közismert, hogy ezek a korrekciós számok is csupán közelítő értékeket adnak, ezekre felelős elszámolás nem alapozható. Mindezek fényében nehezményezhető, hogy az ÖKO program meghirdetői olyan lelkesen reklámozzák a költségmegosztókat. Ez különösen az ÖKO Plusz gazdájától, a Főtávtól érthetetlen, hiszen náluk bizonyára sok jól felkészült szakembert találni - és mégis egy nem kellően kidolgozott műszaki megoldást próbálnak eladni a fogyasztóknak és a döntéshozóknak. Az nem jó érv, hogy az eljárást külföldön már régóta alkalmazzák; az attól még simán lehet rossz. Az ötlet egyúttal meggondolatlan beavatkozás a társasházak demokratikus működésébe. A fűtési költségmegosztók miatt már most is lakóközösségek vesztek össze, közös képviselőket váltottak le, sőt bírósági per is zajlik. És nem azért, mert az emberek maradiak, kényelmesek vagy hülyék; hanem mert a módszer szemmel láthatóan igazságtalan. Úgy tűnik, be kellene érni az ÖKO programban kínált műszaki korszerűsítés teremtette lehetőséggel, vagyis hogy lakásunk helyiségeiben mindig a számunkra kellemesnek tartott hőmérsékletet állíthassuk be, legyen az 20 vagy 23 ·C. Spórolni csak akkor tudunk, ha minél többen inkább az alacsonyabb érték felé igazítjuk a termosztát gombját. A költségek szétosztása pedig történjen továbbra is a minden társasházi lakástulajdonos által megszokott és elfogadott módon, lakásméret (ill. tulajdoni hányad) alapján.

Az ÖKO program korrekciója és sikeres végrehajtása után jöhet a hathatós állami segítség a panelszigetelésben és az ablakcserében. Aztán már csak néhány bátor lépés a szakma által régóta javasolt fenti intézkedések közül, és néhány éven belül EU-konform hőigényű lakásokban lakhatunk, ami így a végén olcsóbb lesz mindenkinek.

Linder György épületgépész szakértő.

Neked ajánljuk