A Magyar Köztársaság Országgyűlése a múlt szerdán befejezte nyári rendkívüli ülésszakát. Az utolsó napon fontos s az előzmények miatt az átlagosnál nagyobb közérdeklődést kiváltó ügyekben kellett határozatot hozni. Ahhoz, hogy a parlament normálisan, komolyabb presztízsveszteség nélkül legyen képes elvégezni feladatát, különböző furfangokra volt szükség. Vagyis.

Dönteni kellett többek között a házszabály-módosításról, a nyugdíjkorhatár emeléséről és az egészségügyi ellátási kötelezettségről, valamint arról, hogy mi legyen az alaptörvény-koncepcióval. Olyan nem kevésbé fontos témák, mint amilyenek például a közoktatási és felsőoktatási törvény módosítása vagy a nemzetgazdasági szempontból stratégiai jelentőségű társaságok privatizációja, csak a futottak még kategóriájába kerülhettek azon a lidérces napon. Ez utóbbi oka egyes vélemények szerint igen egyszerű: az adott pillanatban egyik koalíciós párt úgynevezett identitása szempontjából sem voltak elsőrendűek ezek, az ország jövőbeni sorsát mellesleg alapvetően meghatározó kérdések, ellentétben a házszabály-alkotmány-nyugdíjkorhatár trióval. Merthogy.

Az alkotmányozás két héttel ezelőtt látványosan és botrányosan zátonyra futott (a teljesség kedvéért jegyezzük még meg: a csúfság akkor sem következik be, ha az ellenzéki pártok képviselői az SZDSZ-hez, a Fideszhez s az en bloc szószegőnek kikiáltott MSZP-hez hasonló arányban jelennek meg s szavaznak). Már akkor többen tudni vélték, hogy a szabad demokraták ezt nem hagyják annyiban, s a házszabály-módosítás kérdésében, megfeledkezve a szocialistákkal való megállapodásról, össze fognak bútorozni az ellenzékkel (amely a módosítás elfogadása esetén kivonult volna a törvényhozásból). A látszat arra utalt, hogy a szocialisták nagyon mellre szívják a koalíciós partner viselkedését. Volt koalíciós egyeztető tanács, ahogyan az már "válsághelyzetnek" dukál, volt immáron szokásosnak mondható dodonai Horn-megjegyzés (újra kell gondolni a koalíciót, mondta állítólag, de ez teljességgel lényegtelen), s volt kompromisszumképtelenség. Szekeres Imre az ülésnap délelőttjén még megpróbálkozott a kör négyszögesítésével: az SZDSZ ne legyen a teremben a szavazáskor, javallotta, s ez esetben úgy nem támogatja a módosítást, hogy támogatja, tehát a kecske is, a káposzta is. A siker érdekében az MSZP azt is keresztülvitte, hogy a házszabály-módosítás az eredeti napirendtől eltérően az utolsó programpont legyen. Ez a húzás, túlzás nélkül állíthatjuk, nagy politikai bölcsességre vall. Ha ugyanis az SZDSZ mégis beadná a derekát, az ellenzéknek már nem lesz hova kivonulnia. Ha viszont a szabad demokraták ragaszkodnak álláspontjukhoz - s szerdán már nagy valószínűséggel tudható volt, hogy az SZDSZ megmakacsolta magát - s az ellenzék javára billentik a mérleget, a szocialista képviselőknek nem marad idejük a felháborodásra (mi is van a koalíciós megegyezéssel meg ilyenek). Ez ugyanis feltehetően a frakciófegyelem rovására ment volna, hiszen a szakszervezetek által is erősen kritizált nyugdíjkorhatár-emelést igen sok szocialista képviselőnek jobbik meggyőződése ellenére kellett támogatnia. Azt viszont valóban nem engedhette meg magának a párt, hogy egy hét leforgása alatt másodszor hiúsítson meg egy általa is támogatott törvénytervezetet. Csakhogy.

Hetek óta köztudott, hogy amennyiben a koalíció elfogadja a házszabály-módosítást, az ellenzék felfüggeszti törvényhozói munkáját. Márpedig a nyugdíjkorhatár-emelést csonka Országgyűléssel elfogadtatni óriási baklövés lett volna. A téma egyébként is rendkívül alkalmas demagóg nyilatkozattételekre, hisztériakeltésre, ám ha ehhez "a mi ott sem voltunk" tényszerű igazsága is hozzáadódik, abból akár komoly politikai tőke is kovácsolható. Ha tehát az SZDSZ ezt megakadályozandó vállalta a koalíciós konfliktust, nem indok nélkül tette ezt. Ámde.

Nem jött ez rosszul a szocialistáknak: a múlt heti vesszőfutás után lehetett végre durcáskodni, "nagyon rossz érzés magunkra maradni", szomorkodott Szekeres Imre frakcióvezető, lehetett ideológiát gyártani, mint tette azt Hegyi Gyula (az SZDSZ-nek nem tetszik, hogy manapság nem csak ő meg az MDF meg a Fidesz diktál, fejtegette bölcsességeit a Népszavában - ez a vélemény mellesleg feltűnően egybecseng a kisgazdapárti G. Nagyné álláspontjával). Pedig.

Nem ezek voltak a fontos dolgok, hanem azok a kezdetben megkönnyebbült, majd kisvártatva magabiztos megnyilvánulások, amelyekkel a létező szocializmus utolsó bástyája, az MSZOSZ-tb fogadta azt, hogy meghiúsult a rendszerváltozás talán legbiztatóbb eredményének, a liberális alkotmánykoncepciónak az elfogadása. A szocialista szakszervezetek ugyanis konzerválnák a társadalombiztosítás jelenlegi, rendkívül pazarló struktúráját, mivel azt - csakúgy, mint a korporatív jellegű érdekegyeztetést - alkotmányba kívánják emelni. A veszély nagy és kézzelfogható.