Vágvölgyi B. András
A virtuális én felettese a reálisnak, a hálózati személyiség úgyszólván mindenben felülmúlja a klaviatúra meg az egér között vergődő valóságos embert. A kommunikáció általában is változtat az emberen, mások vagyunk, amikor cselekszünk vagy kontemplálunk, s megint mások, ha beszélünk róla. Másként beszélünk telefonba és másként mikrofonba, másként, ha tévékamera előtt állunk, másként írunk levelet az adóhivatalnak és régi katonatársunknak vagy még régebbi nőismerősünknek; a kommunikáció módja is személyiségteremtő, személyiségtorzító tényező. Az Internet is kommunikáció, másként írja a felhasználó az e-mailjét, mintha telefonba mondaná, faxolná vagy borítékba tenné, bélyeget ragasztana és úgy küldené. A hálózat polgára interaktív szerepjátékokban vesz részt, MUD-okban (Multi User Dungeon) alakít ki új személyiségeket; ebben a szövegszínházban könnyedén lesz a pattanásos kisgimnazistából Thermo-Nuclear-Metal-Warrior és szende cyberpunk lánykákból pornókirálynő vagy La Femme Nikita.
Mindenkivel előfordul gyerekkorában, hogy arra gondol: mi lenne, ha két Nap vagy több ikerhold lenne. Milyen elemeket vinne egy ilyen tény a már kialakult mitológiákba, misztikákba? (Engem személy szerint ábrándosan fiatal koromban annyira megragadott ez a téma, hogy még csillagász szakkörbe is jártam miatta, de a szakkörvezető meleg volt és mindig a színházi balettkar homoerotikus történeteit mesélte a kvazárok pulzálása helyett, szóval hamar lemondtam az alternatív mitológiák reáltudományos megalapozásáról.) A hálózaton az Avatar szerepjáték (Advanced Virtual Adventures Through Alternate Realities) egy olyan világ, ami más, mint a miénk, mások a törvényei, erkölcsi normái, a mindennapi élet szokásai. Az átlagavatar persze valami megtörténtre hajaz, az európai középkor nyerő, DeWiz a Ragyogó Lovag, vagy a Gyémánt Gólem, aki a Torony őrzője, s csak a bátrak juthatnak át rajta, vagy Paladin of Justice & Shining Knight of the Farside. Az imaginárius szufi szent, Meher Baba (1894-1969) élete, műve, kalandok zarándoklatai során vallásos-filozofikus avatar. Gothic, minden mennyiségben, feladatoknak kell megfelelni, stációkat végigjárni, mesterekkel megküzdeni. Olyan az avatar, mint a videójáték, azzal a különbséggel, hogy nagyobb az interakciós lehetőség és komolyabb eszközeink vannak az önmeghatározásra. Az avatar múzeuma a halhatatlanok, híres játékosok, rettegett szörnyetegek panoptikuma.
A számítógép-felhasználás a tudattalan felfejtésének új metaforáival ajándékoz meg, mondja Sherry Turkle MIT (Massachusetts Institute of Technology) szociológiaprofesszor, a Life on the Screen című legújabb cyberbestseller szerzője. A számítógép mint mindennapos munka- és szórakoztatóeszköz megváltoztatja használója önképét. Turkle szerint már a hetvenes években, tehát a PC-forradalom előtt elkezdtek az MIT-diákok agyi működésükről mint szoftverről, testükről mint hardverről beszélni. Ami érdekes Turkle elméletében, hogy összekapcsolja a freudizmust - különösen annak kései, francia változatát, Jacques Lacan elméletét - a komputertudatosodással. "A Web nagyon lacani gondolat - a jelentések láncai, csomói, kötései, az, hogy az emberek a dolog értelmét a kapcsolódásból és az asszociációból vezetik le. (...) Az emberek az Internetet mint a személyiség konstruálásának és dekonstruálásának kísérleti laboratóriumát használják, ami meghatározza a posztmodern életet. A virtuális valóságban tudatosan építjük magunkat."
Nem történik semmi, csak cserélődnek körülöttem az arcok. Tíz éve az esküvők szezonja volt, minden héten férjhez ment vagy megnősült valami ismerős, barát, esetleg rokon. Öt éve a születések és válások jellemezték a populációt, mostanában pedig meghalnak mifelénk az emberek. Rohadt egy ritmus, követhetetlen, értelmezhetetlen periodika, ráadásul még a legpesszimistább becslések szerint is harminc évünk van hátra. Sehogy sem tudom feldolgozni ezt az egészet, csak kapkodom a fejem, és rohadt önző módon először mindig megkönnyebbülve arra gondolok: de jó, hogy nem én. Csak később jön valami fájdalomszerű, bűntudattal vegyes düh, hogy a kurva életbe, nem erről van szó, nekem azt mondták, hogy megnősülünk, gyerekeink lesznek, aztán amikor megnőnek, mi pedig megöregszünk, hosszan élvezzük az őszi napsütést, mielőtt álmunkban elalszunk.
Persze megint elsősorban magamra gondolok, itt van például ez a tompa fájdalom a mellkasomban, különben is azt álmodtam valamelyik éjjel, hogy tüdőrákban haldoklom, úgyhogy legalább fél napig nem gyújtottam rá, meg a vádlimon is keletkezett egy tenyérnyi érzéketlen folt, és már két hónapja nem múlik el, a gyomrom pedig kifejezetten rossz állapotban van. Egyszóval kortársaim értelmetlen és teljességgel elfogadhatatlan halála nagyszerű alkalom arra, hogy magamat gyászoljam, estére be is rúgok rendesen, aztán valamikor tíz körül ébredek, persze megint szénné dohányoztam a tüdőmet, és csak nagyon lassan kezdenek visszatérni az emlékek, hogy merre jártam éjszaka, így is marad egy csomó fekete lyuk.
A szerkesztőségben nem merek megkérdezni senkit a történtekről, pedig sokuk arcára emlékszem halványan, de abban bízom, egy-két elszólásból majd összerakom a sztorit anélkül, hogy teljesen hülyének néznének. Pedig tudom, ők is hasonló problémákkal küzdenek. Olyan érzésem van, mintha egy viszonylag jól berendezett váróteremben ülnénk, ahol ivással, drogokkal és keféléssel lehet elütni a hátralévő időt, ami még hátravan az indulásig, de már semmi értelmes dologba nem érdemes belekezdeni, mert minden pillanatban szólíthatnak.
Öntudatlanul megtapogatom vádlimon az érzéketlen foltot.
Semmi.
Turcsányi Sándor
Láthatás
Rottenbiller elhatározta, együtt vacsorázik a barátaival. Fölhívta Petőfi Gergelyt, vacsorázzunk együtt. Ez nagyszerű.
Fölhívta Bornemissza Sándort, ő is nagyon örült. A harmadik hívást Dobó Béla már felkészülve várta, míg Rottenbiller Bornemissza Sándorral beszélt, Petőfi Gergely átszólt neki, lévén szomszédok ők, egy nagy kajütablak két oldalán laknak. Gyorsan összecihelődtek, és találkoztak hamarost.
Hova megyünk, mit együnk?
Tanakodásba fogtak.
- Én egy mozdonyt is fölennék - tódított Petőfi Gergely -, menjünk a Nyugatihoz, a McDonald´sbe, a kólát a zsebembe kérem egyenest önteni, mert nagyon szomjas vagyok.
- Én farkaséhes vagyok, menjünk a fogorvoshoz, farkasfogamra valóért. Egyem egy koronát - így Bornemissza Sándor. - Bort a cipőboltból - tette még hozzá, a kérdés komoly szakértője.
- Megeszem az Alagutat s hozzá a Lánchidat! Kiiszom rá a Dunát, fenekestül - Dobó Béla szavai ezek -, menjünk hát egy ruhásboltba.
Rottenbiller is csatlakozott barátaihoz:
- Megennék egy zongorát, fel hát egy stadionba, feleim!
A sok szót tettek követték. Elmentek nagy demokráciával mindenhová, és mindent meg is ettek, csak amit szerettek. S emellett a kellemes együttlét sem volt kutya.
Kovács Kristóf
7, hó
Retyerutya: a társadalom legkisebb gazdasági, illetve pszichomotorikus alegysége, az egyívásúak, illetve a különböző véletlenek által összeterelt egyedek falkája. Hely és helyzetváltoztatásra egyaránt képes, mozgását azonban minden esetben bizonyos fokú tétovaság jellemzi. Ez csak megtévesztésül van így: a r. voltaképpen egyike a legcéltudatosabb formációknak az élővilágban, csak a vele egyébként kecsességben is vetekedő tubifexhez hasonlítható.
A r.-hoz való tartozást általában kodifikáltan hozzák egymás tudomására az alegység tagjai. Például felhívják egymást telefonon, köszönnek, elmondják, hogy a hívott fél volt feleségének a lányának a második férjének a harmadik felesége vagyok, nem, nem Ágnes, én - mondjuk - Barbara, igazítják ki a megszokotthoz mindenáron ragaszkodó hívott fél tévedését, örvendek, teszik hozzá békülékeny gesztusként. Majd, tárgyra térvén, érdeklődést fejtenek ki a második férj volt, azaz második feleségének telefonszáma felől. Ugyanis a hívó és férje korábbi házasságaiból származó összes gyermekeikkel - kivéve azzal, aki például Új-Zélandon él, nagykorú és heroinista, a Balaton déli partja nem sokat mondana neki, három új-zélandi dollárért olyan látomásokat fabrikál össze magának, amihez képest a siófoki ukrán leánykereskedelem, az lábjegyzet egy lányregényben.
Az első telefonbeszélgetésnek ebben a fázisában szokott rendszerint fény derülni arra, hogy a szokásos téves kapcsolások egyikének vagyunk áldozatai, de ez ezen a ponton nem is baj. A hívott félnek is van kapcsolódási pontja a történethez, vagy lánya van, vagy heroinja, vagy egyike sem, viszont egy csomó jó ötlete, amit szívesen megoszt a hívóval. Amúgy is van már egy hónapja, hogy utoljára is felhívták, de téves volt az is, valaki a pontos időt kereste rajta, vagy egy idős pontyot, már nem is emlékszik.
A hívóban ekkorra dolgozni kezd a lelkiismeret-furdalás, és bár eleinte kissé zavarja a nyilvános távbeszélő-állomás előtt felgyülemlő tömeg mind erősebb zúgolódása, telefonkártyája utolsó cseppjéig kitart, meghallgat, jobbító szándékkal belekotyog, a zúgolódó tömeget dévaj pillantásokkal igyekezvén kordában tartani.
A pillantások némelyike célba ér, viszonzásra talál, a távbeszélő-állomás fülkéje felett új szövetség szivárványa csillámlik, és mialatt a hívó közvetlen r.-jának tagjai felőrlődnek a hiábavaló várakozásban, a fülke körül, illetve a telefonhálózat jóvoltából létrejött cybertérben új, az előbbivel tangenciális viszonyban meghatározható r. jön létre, amely a maga leágazásaival körbeérhetné az emberiséget, ha nem járna le közben a telefonkártya. Ám lejár. (Mindez természetesen egy másik telefonbeszélgetés keretében hangzik el, abban, amelyben a cikkíró egy balatoni üzemegység kertjéből, említett gyermekeitől körülvéve bediktálja a cikkét a távoli és zajos fővárosban elhelyezkedő szedőnek, aki háromszor is visszakérdez, heroinista, ismétli meg a cikkíró, heroinista, majd zavartan ébred magára a csodálkozástól elkerekült szemű nyaralók gyűrűjében.)
