Végel László: Életidegen radikalizmus

publikálva
1996/28. (07. 11.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Bár várható volt, mégis megdöbbentett, hogy a Magyarok Világszövetségének IV. kongresszusa belépett a magyarországi politikai életbe, vagyis demonstrálta, hogy milyen szerepet játszanak majd a határon túli kisebbségi pártok és kulturális elitek a soron lévő választási kampányban. Nagy kár, mert ezzel a kongresszus igazolta az elnökség törekvését, hogy a kisebbségi társadalmak pártjai között is döntőbíráskodjék. (Amint az megtörtént az idén Szabadkán.) Nagy kár, mert épp ez a kongresszus indíthatta volna el a párbeszédet nemcsak a magyar kormánnyal, hanem a magyar közvéleményen belül is. Az elmúlt hat év elegendő tapasztalatot biztosított arra, hogy a totalitárius államok által megteremtett kettős válaszfal lebontása után láthatóvá váljanak a napi politikán túli valóságos akadályok, a szellemi párbeszéd fehér foltjai.

Bár várható volt, mégis megdöbbentett, hogy a Magyarok Világszövetségének IV. kongresszusa belépett a magyarországi politikai életbe, vagyis demonstrálta, hogy milyen szerepet játszanak majd a határon túli kisebbségi pártok és kulturális elitek a soron lévő választási kampányban. Nagy kár, mert ezzel a kongresszus igazolta az elnökség törekvését, hogy a kisebbségi társadalmak pártjai között is döntőbíráskodjék. (Amint az megtörtént az idén Szabadkán.) Nagy kár, mert épp ez a kongresszus indíthatta volna el a párbeszédet nemcsak a magyar kormánnyal, hanem a magyar közvéleményen belül is. Az elmúlt hat év elegendő tapasztalatot biztosított arra, hogy a totalitárius államok által megteremtett kettős válaszfal lebontása után láthatóvá váljanak a napi politikán túli valóságos akadályok, a szellemi párbeszéd fehér foltjai.

A kongresszusi füttyszó érzékenyen érinti a kisebbségi füleket, természetesen azokét, akik nem Budapesten szónokolnak, hanem saját országukban szembesülnek a többségi nemzet türelmetlen képviselőivel. Füttyszóval nem lehet párbeszédet folytatni, még akkor sem, ha a küldötteket lelkes kormányellenes indulat vezérli. Nem helyeslem kritikátlanul a magyar kormánynak a határokon túli magyarság érdekeinek védelmében folytatott politikáját. Aggasztó a sok improvizáció a határokon túli magyarsággal való kapcsolatteremtésben. Nem új vasfüggöny alakult ki - mint ahogyan ezt a kongresszus után hallani lehetett -, hanem vákuum. És baj az is, hogy a jó szándék nagyobbrészt kimerül a kisebbségi politikai elitekkel való alkudozásokban.

Ez a párbeszéd pedig azon a felismerésen alapulhat, hogy az anyaországi és a határon túli magyarság érdekei az élet megannyi területén nem azonosak, sok területen pedig ellentétek is megfogalmazódnak. A Magyarok Világszövetségének az lenne az egyik feladata, hogy erre okos kompromisszumot találjon.

A kisebbségi magyarság sokszor úgy érzi, hogy nemcsak a kormány, hanem a nemzet mostohagyermeke is. Ez alatt nem az értendő, hogy a magyar kormány "alamizsnapolitikát" folytat a határokon túli magyarokkal szemben - mint ahogy az MVSZ eminensei állítják -, hanem elsősorban az, hogy a határokon túli magyarság nem foglalta el értékteremtő helyét a magyar heterokozmoszban. Súlyos zavar lehet a kommunikációban, ha a kisebbségi magyarság csak akkor érdekes, ha politikailag üldözik, de elveszti befolyását, ha a szellemi értékekről van szó. A kisebbség nem olyan ugar, amit mindig csak taposnak, hanem olyan közösség, amelyik értékeket teremt, hátrányos helyzete ellenére.

Magyarország nem keleti Svájc, és egyhamar nem is lesz az. Ha valaki a hétköznapi élet prizmáján keresztül szemléli a mindennapi Magyarországot, akkor nem kerüli el figyelmét, hogy az egyszerű magyar állampolgár sokszor kilátástalan helyzetben érzi magát, és nehéz küzdelmet vív a szociális biztonságért. De talán nem lenne kifogása az ellen, hogy az adójából megteremtett közpénzek egy részét a kisebbségi magyarok támogatására fordítsák, főleg akkor nem, ha tudná: ezt haszonnal és eredménnyel forgatják, és erről pontos, megbízható információi, bizonyítékai lennének. Ha látja, hogy így olyan értékek születnek, amelyek őt is gazdagabbá teszik, bizonyára szívesen szavazna olyan kormányra, amely növeli a támogatást, a kormány pedig nyugodtan tenné ezt, mert tudná, hogy a szavazópolgár ezt helyesli.

Ezzel máris az MVSZ elmulasztott lehetőségeinél tartunk. A Világszövetségnek most az lenne az egyik feladata, hogy saját tevékenységét helyezze bonckés alá, s ezután a közvélemény vitathatatlanul rokonszenvvel venné tudomásul a kormányt illető bírálatát is.

Az első ilyen lehetőség a magyar-magyar párbeszéd ébren tartása. A határon túli magyarok tisztában vannak azokkal az értékekkel, amelyek Magyarországon születnek. A magyar demokratikus átalakulás után a kisebbségi magyar polgár megbecsüléssel és tisztelettel tekint Magyarországra, még a pártok közötti éles vita sem keseríti el, mert tudja, mit jelent, ha a pártok között nincs éles vita a parlamentben és a közéletben. A plurális demokrácia nagyobb önbizalmat teremt benne, mint az ősparlament füttyszava. A magyar kulturális és szellemi értékek befogadásában sem érheti vád a kisebbségeket. A jugoszláviai magyarok nemcsak vajkrémet hoznak magukkal Magyarországról, hanem könyveket, lemezeket, kultúrát. Akár fogyasztóként is érdemes őket számon tartani. A legsilányabb műsorral Bácskában barangoló anyaországi vendégművészek iránt is nagyobb az érdeklődés, mint a világhírű nyugati művészek iránt. A giccset is azért becsüljük, mert magyar. Ezzel persze nem szabad visszaélni, főleg nem azzal a jelszóval, hogy közpénzeken operettel kell locsolni a kisebbségi ugart az egészséges nemzeti szellem ápolása céljából - de ez már más kérdés. A magyar közvélemény viszont nem nyert átfogó betekintést a határon túli magyar kisebbség kulturális világába, gazdag szellemi és politikai életébe. Magyarországról nézve a kisebbség csak arc nélküli üldözött tömeg. Igaz, ennek az egyoldalú képnek a kialakításában ludasak a kisebbségi írók és közírók, nekik köszönve oly magas az olyan kisebbségi ázsiója, aki kardját lobogtatja a szájában véres kést szorongató többségi nacionalista felé, de még mielőtt egy karcolás érné, paripáját megfordítja, és elmenekül azzal a fölényes tudattal, hogy így viseli a sors keresztjét. Ezt a képet nehéz lesz megváltoztatni. Nem vitás viszont, hogy a Világszövetségnek kellene élen járnia ebben. Az MVSZ valóban nagy kérdésekkel vívódik, de nem talál rá azokra a széles alapokra, amelyekről ezeket megfogalmazná. Nem biztos, hogy az anyaországi magyarság nemzettudatát kell átnevelni, miként Duray Miklós véli, hanem olyan programokkal kell előállni, amelyek mozgósítják a közvéleményt. Az sem áll, hogy általános érdektelenséggel állunk szemben. Ilia Mihály és tanítványai sokkal nehezebb időkben, a hetvenes vagy a nyolcvanas években alternatív hálózatot építettek ki, és semmiféle radikalizmus nevében nem szabad erről lemondani. Inkább mondjunk le a világszövetségi radikalizmusról, mint a hasznos tapasztalatokról, a meglevő eredményekről. Ilia nem egyedülálló példa: különböző hitvallású és eszmerendszert képviselő magyar értelmiségiek sokat tettek a magyar szellemiség új szövetének megteremtéséhez. Sajnos, a régi szövetet foltozgató Világszövetségnek nem sikerült megnyernie őket a közös munkára.

A Világszövetség másik nagy feladata, hogy a világ előtt feltárja a magyarság kulturális és szellemi értékeit, ennek keretében azt is, hogy milyen értékeket képviselnek a kisebbségek, és ezzel párhuzamosan feltárja azt is, hogy milyen tényezők gátolják ezeknek az értékeknek a kibontakozását. Az elmúlt fél évtizedben a világ Jugoszláviát figyelte: közvélemény-formáló értelmisége szinte rendszeresen megfordult például Belgrádban. Se szeri, se száma azoknak a tanácskozásoknak, kerekasztal-beszélgetéseknek, amelyeken kemény és éles párbeszéd folyt, amelyekről a befolyásos világlapok is beszámoltak. Hiába kerestük azonban a Világszövetség helytállásra esküvő képviselőit ezeken a fórumokon: kerülték őket, mint ördög a keresztet. El-elmerészkedtek Szabadkáig, néha zártkörű újvidéki megbeszéléseken is feltűntek, ám az igazi csatateret elkerülték. Mint a nyulak, Budapestről fenyegették az ellenfelet, hogy "na-na". A Világszövetségnek rendelkeznie kell olyan szellemi tartalékokkal is, amelyeknek a segítségével hathatósan befolyásolhatja a hivatalos politikától eltérően gondolkodó többségi értelmiségieket. Szerbiai perspektívából nézve állítom, hogy erre van lehetőség. Az elmúlt pár évben Magyarország nemcsak az elit, de a szerbiai átlagpolgár szemében is tiszteletet vívott ki magának. A szerb sajtóban alig akad durva kirohanás Magyarország vagy a magyar nemzet ellen. Ha ilyesmi mégis napvilágot lát, még a jobb érzésű szerb nacionalisták is csak legyintenek. Az átlagpolgár pedig nem hisz az ilyen szavaknak, hiszent a zárlat idején vízum nélkül utazhatott Magyarországra, és mást látott. Ez a helyzet szinte tálcán kínálja fel a Világszövetségnek, hogy öregbítse a magyarság tekintélyét. Ám a Világszövetség szónokai inkább elégedetlenkedve méricskélik a magyarság magyarságtudatát. Hódi Sándor a Vajdasági Magyar Szövetség tanácsának és a Magyarok Világszövetségének elnökségi tagja (ezeknek az embereknek általában sok funkciójuk van) még Torgyánon is túltett a kongresszuson: "Szomorúan kell megállapítanom, hogy a magyar kultúra (vagy annak hiánya) a szükséges paradigmaváltás helyett öngyilkos és önpusztító magatartást gerjeszt." Ennek már fele sem tréfa, tönkretesz bennünket ez a ronda entartete Kunst. Torgyán csak két bűnöst talált, Esterházyt és Petrit, Hódi egy egész kultúrát minősít bűnösnek.

Az MVSZ erodálásához hozzájárul a szervezet centralizmusa is. A régiók Európájáról, a kisebbségek autonómiájáról értekezve érdemes lenne az MVSZ decentralizációját is szóvá tenni. Rendelkezzenek a részek megfelelő autonómiával, amelyben az autonóm egységek egy-egy környezet plurális értékrendjeit, áramlatait is tartalmazzák, hiszen Széchenyi mondata kellene, hogy irányt adjon tevékenységének: "Ha nem vagyunk is egyvéleményűek, magyarok maradunk azért mégis mindnyájan, mit soha nem kellene felednünk."

A jelenlegi világszövetségi centralizmus valószínűleg éppen a pluralizmustól való félelemből következik. Ha az MVSZ visszatérne az életbe, akkor bizonyára felszínre törne a sokszínűség, a gazdagság - de új, ellenőrizhetetlen energiák is. A jelenlegi állapot legnagyobb paradoxona, hogy Csoóri Sándor, aki a mozaikos magyarság elvét hirdeti, valójában a legkeményebb Budapest-centralizmust valósítja meg. Elegendő górcső alá venni a Duna Televízió struktúráját: ha a határon túli magyar kisebbségek autonómiát élveznének e televízió arculatának mozaikos meghatározásában - ami azt jelenti, hogy viszonylag független stúdiók, kompetens és autonóm szerkesztőségek léteznének a határokon túl -, akkor gazdagodna a kisebbségi intézményhálózat, valóban fejlődni kezdenének a hajszálgyökerek. Az MVSZ centralizmusa is a hajszálgyökereket metszi el, ezzel gyengíti a kisebbségi civil társadalmat.

Szeretném hinni, hogy a Világszövetség visszatalál az életbe, hogy szervezeti felépítésében a decentralizált modell mellett dönt. Hogy úgy leckéztet majd másokat pluralizmusból, hogy a szervezeten belül a legteljesebb mértékben érvényesíti a pluralizmust. Hogy avval mutat példát toleranciából a posztkommunista Közép-Kelet-Európában, hogy maga is toleráns. A közép-kelet-európai demokratikus átalakulások valóban váratlanul érték a magyar társadalmat a határon túli magyarok ügyében. A fellobbanást tanácstalanság követte. A kisebbségi remények egy része szertefoszlott. Ezek a kudarcok azonban nem homályosíthatják el az új, rövid időn belül szerzett kedvező tapasztalatokat. Az alapszerződések körüli vita - bármennyire elevenbe vág is -, nem kellene hogy kiszorítsa a többi feladat racionális meghatározását és annak ellenőrzését, melyik lépés mennyire gyümölcsöző. Ez pedig kaotikus, durva és lobbizó állapotban leledzik. És megérdemelné a józan mérlegelést az alapszerződés is. Nyilvánvaló, hogy az összecseng a magyar állampolgárok érdekeivel, akik nem akarnak a határon túli magyar kisebbségek túszai lenni. Ám bírálóinak csillapítása érdekében a kormány az alapszerződési csomaghoz túl nagy dobozt szemelt ki, akkorát, amely saját tartalmával sem arányos. Ezért az a látszat, hogy üres. Ezzel a csomaggal ugyanis a legjobb akarattal sem lehet rendezni a kisebbségiek helyzetét, de el kell ismerni, hogy a folyamatot mégis megindítja. Kelet-Európa legsúlyosabb kérdései közé tartozik a kisebbségi kérdés. E térség mintegy 410 millió lakosának egyötöde kisebbségi. Az egypártrendszerű föderatív államok felbomlása után új kisebbségek keletkeztek. A térség 28 állama közül legfeljebb öt-hat rendelkezik azzal a feltétellel, hogy konfliktusok nélkül nemzetállamként fogalmazza meg magát. A magyar kérdés ebben a kontextusban merül fel, és a magyar kard gyenge ahhoz, hogy megoldást leljen. Ezért nem kell nagy dobozról álmodni, hanem kisebbről, olyanról, amely elhelyezhető egy nagyobban: és ehhez megfelelő politikai mozgástér teremthető. A gordiuszi csomót csakis szívós reformizmussal lehet elvágni. Ezért kell a párbeszéd.

A párbeszéd elmaradásáért persze a magyar kormány is felelős. A magyar társadalom szűk csatornákon kommunikál a kisebbségi társadalmakkal. Az erre hivatott kormányszerv, a Határon Túli Magyarok Hivatala maga is beleveszett a kisebbségi elitek civakodásába. Így történhetett meg, hogy a világszövetségi burokból azok az erők léptek elő, amelyeknek a bölcsőjét a HTMH ringatta. Ékes példa erre a nemrégi szomorú-komikus vajdasági eset. Kovács László külügyminiszter megpendítette a lehetőséget, hogy Magyarország Szerbiával is alapszerződést köt. Az MVSZ Elnöksége nyomban ülést tartott Szabadkán a Vajdasági Magyarok Szövetségével, a HTMH kedvenc vajdasági pártjával közösen. Az ülésen Kasza József pártelnök sértődötten tiltakozott, majd az elnökség közleményben rótta meg a magyar kormányt. Erre Bácskába utazott Lábody László címzetes államtitkár, s a HTMH képviselőjeként - ahelyett hogy nyíltan elmondta volna a véleményét - bocsánatkérően bevallotta, hogy ő bizony nem tud semmit. Az MVSZ kongresszusán viszont Horn Gyula kormányelnök megismételte a külügyminisztere által felvetett lehetőséget. Természetesen bejelentését fütty fogadta. Ha csak azért fütyültek volna, mert a címzetes államtitkár nem tud semmit, akkor a történteket bájos, ironikus játéknak vélhetnénk. Azt mondanám, lám, a Világszövetségben még a posztmodern politika is hajlékra talált. Attól félek azonban, hogy a baj mégis mélyebb. Olyan zárlatok születtek, amelyeknek a feloldására rengeteg energiát kell majd feleslegesen elpazarolni.

publikálva
1996/28. (07. 11.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kis-magyarország

még több Kis-Magyarország...

Politika

még több Politika...

Narancs

Blog

még több cikk