Ilyen a bundagyanú a vidéki Magyarországon

Publicisztika

Hogy bízzunk a választásban, ha a falusi főzőverseny tisztaságát is szokás kétségbe vonni? Vélemény.

„Bunda!” – kiáltja valaki a művelődési ház nagytermében. Csoportkép készül, előre kell nézni. Csak azok tudják az épp véget ért szellemi vetélkedő résztvevői közül, ki kiabált, akik mellette állnak. Mosolyogni is illik ilyenkor. A férfihang is vidám, ahogy megismétli: bunda. Ezt mifelénk be szokták kiabálni tombolasorsolástól a főzőversenyi eredményhirdetésig mindenütt, ahol eldől valami díj vagy nyeremény sorsa. Csipkelődés ez vagy félig komoly célozgatás, ki minek veszi.

Senki sem reagál. Az amatőr helyi írók csapata, az új osztáson lakó fiatal anyukáké, a plébániáé, az összes baráti társaság, mindenki néz szépen előre. A kép elkészül, a legtöbben elindulnak haza. Széles vállú, birkózóalkatú ember lép oda a bejáratnál a népművelőhöz, aki a vetélkedőt szervezte. Kérdőre vonja: vajon nem azért nyerte az egyik fordulót az a csapat, amelynek a szervező kolléganője is a tagja, mert tudhatta előre a kérdéseket? Azt a választ kapja, hogy nem, és hogyan is képzelhet ilyet. Ennyi a birkózónak elég, elfordul. Felesége, hogy oldja a feszültséget, körbekínálja a süteményét, ami nem fogyott el a vetélkedő közben. Aki ott áll, vesz belőle, aztán tényleg mindenki megy haza.

Amikor újságot olvasok vagy a Facebookot, azt látom, a magyar vidék azért nyomorúságos, mert a többség nem jól szavaz, vagy mert sok közösséget fortélyos félelem igazgat, és nincs elég bátor ember. Aztán betérve valahová én is a kollektív gyávaságot erősítem – nem szólalok meg ilyenkor, amikor készül a csoportkép.

Ezzel tartoztam volna a szervezőnek, aki a barátunk. Tudom, hogy a vetélkedőt ő találta ki. Szorong, amikor mikrofonnal a kezében ki kell állnia, de az mégis hajtotta, hogy az ötlete megvalósulhat. Ez nem tartozott a munkaköri leírásába, a napi feladatai mellett készült rá. Menet közben önbizalmat adott neki, hogy milyen sokan jelentkeztek: harminc-negyvenévesek, kisgyerekesek is, akiknek pedig nehéz vonzó programot szervezni. A témakört, amiben a kérdéseket feltette, kihirdette, készülhetett mindenki. Tőle tudom, hogy az egész vetélkedő képi megjelenítését, a helyes válaszokkal együtt a saját laptopján írta meg. Mindennap hazavitte. Nem mintha nem bízna a munkatársában, hanem mert az a saját gépe.

Ismerem, és meg vagyok győződve arról, hogy tisztességes, a kolléganője is. Ezért kellett volna megszólalnom.

Meg lehetett volna kérdezni csöndesen attól az embertől, tényleg komolyan gondolja-e, hogy itt a szervező vagy valaki csalt. Mondja meg, mit látott, hallott, ami miatt ez a meggyőződése. Nem tudom, legközelebb sikerül-e megszólalni, és lehet-e úgy beszélni, hogy akit illet, az ne vegye kioktatásnak. Valójában mindegy, hogy értené-e, nekem lenne fontos, hogy kimondjam. Nem lehet a körülmények ismerete nélkül ilyet vicc gyanánt elsütni másvalaki becsülete rovására, és nem törvényszerű, hogy neki jó képet kell vágnia egy ilyen megjegyzéshez. Beszélni kell arról, hogyan és meddig bízunk egymásban; rászánjuk-e az időt, a figyelmet a másik emberre, akibe egy adott helyzetben a bizalmunkat helyeztük. Jó-e, hogy a gyanakvásunk reflexszerűen működésbe lép? Ilyenkor vesszük-e a bátorságot arra, hogy utánajárjunk a kétségeinknek, vagy elég nekünk a magunk gyanúja?

Aki a közösségért dolgozik, azt az élteti, hogy a meghirdetett búcsúi kőtteskalács-kóstolóra többen is örömmel készülnek, sütnek, aggódnak, hogy elég lesz-e a tervbe vett mennyiség mindenkinek, aki venne egyet. De ez csapdahelyzet, mert mindig akad, aki odaül egész napra, megissza az összes jeges limonádét, hozzáeszik egy szakajtó süteményt, és amikor megkéri a lótó-futó dolgozót, hogy csináljon már róla egy fényképet odébb, a templomnál, és a válasz nem, legyint, és olyan képet vág, mint akit épp megkárosítottak.

És miért fordul elő sok helyen, hogy akiről kiderül a környezete számára, befogadja a kóbor állatokat, annak nem lesz nyugta, mert éjjelenként bedobják az udvarába a fölösleges kölyökkutyát és -macskát?

Szerintem lehet beszélni arról, hogyan kellene együtt élni, anélkül, hogy érintenénk azt a témát, ki hová szavazott.

A politika polgárjogot adott a gyanakvásnak, de ez a dögvész egyébként is virulens.

Ott van a családban, viszi magával az is, aki kivándorol.

(Címlapképünk illusztráció)

Maradjanak velünk!


Ez a Narancs-cikk most véget ért – de még oly sok mindent ajánlunk Önnek! Oknyomozást, riportot, interjúkat, elemzést, okosságot – bizonyosságot arról, hogy nem, a valóság nem veszett el, még ha komplett hivatalok és testületek meg súlyos tízmilliárdok dolgoznak is az eltüntetésén.

Tesszük a dolgunkat. Újságot írunk, hogy kiderítsük a tényeket. Legyen ebben a társunk, segítse a munkánkat, hogy mi is segíthessünk Önnek. Fizessen elő a Narancs digitális változatára!

Jó emberek írják jó embereknek!

Figyelmébe ajánljuk

Mi nem akartuk!

A szerző első regénye a II. világháború front­élményeinek és háborús, illetve ostromnaplóinak inverzét mutatja meg: a hátországról, egészen konkrétan egy Németváros nevű, a Körös folyó közelében fekvő kisváros háború alatti életéről beszél.

Mit csinálsz? Vendéglátózom

Kívülről sok szakma tűnik romantikusnak. Vagy legalábbis jó megoldásnak. Egy érzékeny fotográfus meg tudja mutatni egy-egy szakma árnyékos oldalát, és ezen belül azt is, milyen azt nőként megélni. Agostini, az érzékeny, pontos és mély empátiával alkotó fiatal fotóművész az édesanyjáról készített sorozatot, aki a családi éttermükben dolgozik évtizedek óta.

Emlékév

A hatalom és a muzsikus viszonya sokféle lehet: az utcai zenész nyitott gitártokja, a homlokra csapott vagy vonóba tűzött nagycímletű bankjegy éppúgy kifejezi ezt a viszonyt, mint a Mozartot és Salierit is udvari zeneszerzővé kinevező II. József telhetetlensége.

Baljós fellegek

A múlt pénteki Trump–Putyin csúcs után kicsit fellélegeztek azok, akik a szabad, független, európai, és területi épségét visszanyerő Ukrajnának szorítanak.

A bűvös hármas

Az elmúlt évtizedekben három komoly lakáshitelválság sújtotta Magyarországot. Az első 1990-ben ütött be, amikor tarthatatlanná váltak a 80-as években mesterségesen alacsonyan, 3 százalékon tartott kamatok. A 2000-es évek elejének támogatott lakáshiteleit a 2004 utáni költségvetések sínylették meg, majd 2008 után százezrek egzisztenciáját tették tönkre a devizahitelek. Most megint a 3 százalékos fix kamatnál tartunk. Ebből sem sül ki semmi jó, és a lakhatási válság is velünk marad.

Talpunk alól a hő

Ritka, potenciálisan megújuló energiaforrás lapul az alattunk különösen vékony földkéreg mélyén. A közeljövőben a mostaninál is sokkal nagyobb mértékben támaszkodhatnánk a geotermikus energiára, habár akadnak megoldásra váró gondok is. De mostantól pénz is jut rá!

Oktatás helyett

Akár több ezer kamuórát is beírhattak a KRÉTA rendszerbe egy miskolci technikumban az elmúlt évek során, de a szakképzési centrum állítja, most már minden rendben van. Diákok és egy volt tanár szerint egyáltalán nincs így.