„Bunda!” – kiáltja valaki a művelődési ház nagytermében. Csoportkép készül, előre kell nézni. Csak azok tudják az épp véget ért szellemi vetélkedő résztvevői közül, ki kiabált, akik mellette állnak. Mosolyogni is illik ilyenkor. A férfihang is vidám, ahogy megismétli: bunda. Ezt mifelénk be szokták kiabálni tombolasorsolástól a főzőversenyi eredményhirdetésig mindenütt, ahol eldől valami díj vagy nyeremény sorsa. Csipkelődés ez vagy félig komoly célozgatás, ki minek veszi.
Senki sem reagál. Az amatőr helyi írók csapata, az új osztáson lakó fiatal anyukáké, a plébániáé, az összes baráti társaság, mindenki néz szépen előre. A kép elkészül, a legtöbben elindulnak haza. Széles vállú, birkózóalkatú ember lép oda a bejáratnál a népművelőhöz, aki a vetélkedőt szervezte. Kérdőre vonja: vajon nem azért nyerte az egyik fordulót az a csapat, amelynek a szervező kolléganője is a tagja, mert tudhatta előre a kérdéseket? Azt a választ kapja, hogy nem, és hogyan is képzelhet ilyet. Ennyi a birkózónak elég, elfordul. Felesége, hogy oldja a feszültséget, körbekínálja a süteményét, ami nem fogyott el a vetélkedő közben. Aki ott áll, vesz belőle, aztán tényleg mindenki megy haza.
Amikor újságot olvasok vagy a Facebookot, azt látom, a magyar vidék azért nyomorúságos, mert a többség nem jól szavaz, vagy mert sok közösséget fortélyos félelem igazgat, és nincs elég bátor ember. Aztán betérve valahová én is a kollektív gyávaságot erősítem – nem szólalok meg ilyenkor, amikor készül a csoportkép.
Ezzel tartoztam volna a szervezőnek, aki a barátunk. Tudom, hogy a vetélkedőt ő találta ki. Szorong, amikor mikrofonnal a kezében ki kell állnia, de az mégis hajtotta, hogy az ötlete megvalósulhat. Ez nem tartozott a munkaköri leírásába, a napi feladatai mellett készült rá. Menet közben önbizalmat adott neki, hogy milyen sokan jelentkeztek: harminc-negyvenévesek, kisgyerekesek is, akiknek pedig nehéz vonzó programot szervezni. A témakört, amiben a kérdéseket feltette, kihirdette, készülhetett mindenki. Tőle tudom, hogy az egész vetélkedő képi megjelenítését, a helyes válaszokkal együtt a saját laptopján írta meg. Mindennap hazavitte. Nem mintha nem bízna a munkatársában, hanem mert az a saját gépe.
Ismerem, és meg vagyok győződve arról, hogy tisztességes, a kolléganője is. Ezért kellett volna megszólalnom.
Meg lehetett volna kérdezni csöndesen attól az embertől, tényleg komolyan gondolja-e, hogy itt a szervező vagy valaki csalt. Mondja meg, mit látott, hallott, ami miatt ez a meggyőződése. Nem tudom, legközelebb sikerül-e megszólalni, és lehet-e úgy beszélni, hogy akit illet, az ne vegye kioktatásnak. Valójában mindegy, hogy értené-e, nekem lenne fontos, hogy kimondjam. Nem lehet a körülmények ismerete nélkül ilyet vicc gyanánt elsütni másvalaki becsülete rovására, és nem törvényszerű, hogy neki jó képet kell vágnia egy ilyen megjegyzéshez. Beszélni kell arról, hogyan és meddig bízunk egymásban; rászánjuk-e az időt, a figyelmet a másik emberre, akibe egy adott helyzetben a bizalmunkat helyeztük. Jó-e, hogy a gyanakvásunk reflexszerűen működésbe lép? Ilyenkor vesszük-e a bátorságot arra, hogy utánajárjunk a kétségeinknek, vagy elég nekünk a magunk gyanúja?
Aki a közösségért dolgozik, azt az élteti, hogy a meghirdetett búcsúi kőtteskalács-kóstolóra többen is örömmel készülnek, sütnek, aggódnak, hogy elég lesz-e a tervbe vett mennyiség mindenkinek, aki venne egyet. De ez csapdahelyzet, mert mindig akad, aki odaül egész napra, megissza az összes jeges limonádét, hozzáeszik egy szakajtó süteményt, és amikor megkéri a lótó-futó dolgozót, hogy csináljon már róla egy fényképet odébb, a templomnál, és a válasz nem, legyint, és olyan képet vág, mint akit épp megkárosítottak.
És miért fordul elő sok helyen, hogy akiről kiderül a környezete számára, befogadja a kóbor állatokat, annak nem lesz nyugta, mert éjjelenként bedobják az udvarába a fölösleges kölyökkutyát és -macskát?
Szerintem lehet beszélni arról, hogyan kellene együtt élni, anélkül, hogy érintenénk azt a témát, ki hová szavazott.
A politika polgárjogot adott a gyanakvásnak, de ez a dögvész egyébként is virulens.
Ott van a családban, viszi magával az is, aki kivándorol.
(Címlapképünk illusztráció)
