"Il faut laisser maison, et vergers et jardins" - egyik utolsó versét e sorral kezdte Ronsard; egyik versét e sorral kezdi Radnóti. Egészen pontosan az Il faut laisser... című versét, 1938-ban. Mintha csak Tandorit olvasnánk harminc évvel saját maga előtt. Mert úgy kezdeni egy verset, hogy egy másik vers így kezdődik... ez azért eléggé poszt. Amiből persze rögtön kiderül, hogy a poszt végső soron műveltség kérdése. Hiszen Tolsztoj is egy hosszú, francia nyelvű beszélgetéssel kezdi a Háború és békét!
Egy ilyen verskezdet olyan olvasókat kíván, akik 1. vagy megértik az idézett francia sort, vagy 2. vannak olyan érzékenyek, hogy Radnóti versének segítségével lassan megtanulják megérteni. Mert Radnóti nem fordítja le a sort - de segít. Az egész vers az elmúlásról szól.
Egy másik magyar költő is eljátszott az idegen nyelvű idézettel mint verskezdettel. Igaz, ő nem egy vers kezdetét idézi, csak egyik sorát. Babits ő, amikor így ír a Szimbólumok című, több cím nélküli versből álló ciklus egyik ver-sének első sorában: "Nunquam revertar - mondta Dante hajdan." Babits sem fordít bele a versbe (pedig az egész Commediát lefordította) - mesterien használja a ropogó r-eket saját versének eszközeként. Igaz, annyiban nem poszt, amit csinál, hogy Radnótihoz hasonlóan és a mai posztokkal ellentétben a költő nevét is a versbe idézi. Amitől a vers nem kevesebb lesz, hanem több.
Verset elkezdeni bitang nehéz dolog. Néha olyan nehéz, hogy a költő rögtön abba is hagyja: "Irgalom, édesanyám, mama, nézd, jaj kész ez a vers is!" - írja József Attila egy döbbenetes egysorosban. Weöres Sándor egész ciklust írt Egysoros versek címen, harminchárom verset foglalva össze. Közülük a hosszabbak fölérnek egy-egy filozófiai traktátussal ("Tetteid medre: életed."), a rövidebbek, köztük több egyszavas vers, olyanok, mint egy fölvillanó kép egy klipben ("Liliomszörny.") Mire elkezdődnének, véget is érnek.
Ha nem is idegen nyelvű idézettel, de idézettel kezdődik Fodor Ákos szokása szerint rövid verse, az Ady-esszé: "Röpülj, hajóm / nincs víz." Ez a rövid remeklés is attól válik lehetségessé, hogy mélyen bele van ágyazva egy versolvasó kultúrába.
Persze a versek többsége nem idézettel kezdődik. Kontextusuk azonban mindig van. Mindenekelőtt nyelvi kontextusuk (ezért is olyan hatásos az idegen nyelvű verskezdet). Ha felidézzük Petőfi legismertebb verseit, azt láthatjuk, hogy közülük nagyon sok valamilyen hangsúlyos szóval (ige, határozószó, melléknév) kezdődik el: "Föltámadott a tenger, / A népek tengere" vagy: "Itt a nyilam! mibe lőjjem? / Királyi szék áll előttem", vagy: "Talpra magyar, hí a haza!", vagy: "Dicsőséges nagyurak, hát / Hogy vagytok?". Ez a hangsúlyos kezdet önmagában is nagyon erős, de még erősebbé teszi a magyar nyelvnek (a nyelvi kontextusnak) az a sajátossága, hogy mi mindig mindent elöl hangsúlyozunk. Nálunk a hangsúly majdnem mindig a szó elejére esik, mi a vezetéknevet tesszük előre, nem a keresztnevet, a címzésben a városnevet, nem az utcanevet, és amikor egy koncerten tapsolunk, véletlenül sem tudunk kettőre tapsolni, katonásan ütjük az egyeket. A magyar nyelvnek ez a sajátossága sokáig még a számítástech-nikára is hatott: a főkönyvtárak, a főfogalmak balra vannak ("elöl"), nem jobbra. Azért mondom, hogy hatott, mert valószínűnek tartom, hogy ezt a gondolkodásmódot Neumann János vitte magával Amerikába. (Az internetre már nem volt hatása - ott a főfogalom, a domainnév jobb oldalra, vagyis "hátra" került, mint a nyugati nyelvekben címzésben a városnév, névben a családnév és sokszor a birtokviszonyban a birtokos.) Petőfit tehát nem véletlenül érezzük sokan, akármit mondott róla Németh László ("hígmagyar"), a legmagyarabb költőnek. Persze (a "mélymagyar") Arany Jánossal együtt. A Toldi szinte ugyanúgy kezdődik, mint a János vitéz. Az egyik: "Ég a napmelegtől a kopár szík sarja, / Tikkadt szöcskenyájak legelésznek rajta." És a másik: "Tüzesen süt le a nyári nap sugára / Az ég tetejéről a juhászbojtárra." Mint egy fölzengő-fölfénylő akkord, az egyikben egy hangsú-lyos ige az első szó, a másikban egy hangsúlyos határozószó. És mindkettőben láng lobog - fénylik. Amivel nem azt akarom mondani, hogy a Szeptember végén (!) kezdete, amely ellentmond fönti kis teóriámnak, ne volna szívbe markolóan gyönyörű. (Ezt most mindenki mondja el magában szépen fejből.)
De ha magyar nyelven ilyen remekül lehet elkezdeni egy verset, mit kezdenek azok a szerencsétlenek, akik külföldiül beszélnek, és versírásra adják a fejüket? Mielőtt ezekkel a boldogtalanokkal foglalkoznék, elmondom, hogy szerintem az egyik legszebb magyar verskezdet, amelyet ismerek, éppenséggel teljesen hangsúlytalanul, névelővel indul, és időhasználatában olyan, mintha nem is magyar igeidőket alkalmazna a költője, hanem az angol Present Perfect Tense-t. Így kezdi el Áprily Lajos a Tavasz a házsongárdi temetőben című, Apáczai Csere Jánosné, Aletta van der Maet emlékének ajánlott versét: "A tavasz jött a parttalan időben / s megállt a házsongárdi temetőben. / Én tört kövön és porladó kereszten / Aletta van der Maet nevét kerestem."
Szegény külföldiekre térve tehát: Shakespeare tanulhatott valamit a magyaroktól, általában rögtön a lényeggel kezdi. A LXVI. szonettet pl. így: "Tir'd with all these, for restful death I cry" ("Fáradt vagyok, ringass el, ó, halál" - magyarítja Szabó Lőrinc tökéletesen). Goethe sem sokat vacakol: "Wer reitet so spät durch Nacht und Wind?" ("Ki nyargal a szélben az éjen át?" - írja, nem kevésbé tökéletesen Vas István magyarul.) Schiller sem cifrázza, rögtön az örömmel kezdi a híres Örömódát (An die Freude): "Freude, schöner Götterfunken, / Tochter aus Elysium." ("Gyúlj ki, égi szikra lángja, / Szent öröm, te drága szép!" - mondja, a német eredetihez képest kissé nehézkesen, Rónay György magyarul. De legalább nem használ enjambement-t, hiszen Schiller sem használ, ellentétben az énekelt és Jankovich Ferenc által készített magyar fordítással.)
García Lorca, aki meghökkentő egységgé szintetizálta a teljesen hagyományosat a szürreálisan modernnel, és aki nálunk hihetetlenül empatikus fordítójára lelt Nagy Lászlóban, egyszer balladaian homályos, ahogyan az illik is egy románchoz. Így kezdődik a Romance sonámbulo (magyarul Alvajáró románc): "Verde que te quiero verde. / Verde viento. Verdes ramas." És magyarul: "Zöld szeretlek, zöld imádlak. / Zöld szél. Zöldbe borult ágak." Máskor dermesztően precíz. Nagy poémája, a Llanto por Ignacio Sánchez Mejías (Siratóének Ignacio Sánchez Mejías torreádor fölött) úgy indul, mintha egy rendőrségi jelentést olvasnánk: "A las cinco de la tarde. / Eran las cinco en punto de la tarde." ("Délután öt órakor. / Pontosan délután öt óra volt.") De azért érezzük ebben a hideglelős, fojtogató ismétlésben, hogy valami elindul, valami, ami egészen más lesz, mint egy tárgyilagos, hűvös beszámoló.
Szóval nehéz elkezdeni. De mire belejöttem, abba is kell hagynom, mert ez már majdnem hétezer leütés, és a többit úgyis kihúzná a szerkesztő.
