Van író, aki szeret moralizálni, de van, aki nem. A nyilatkozatból azonban az derül ki, hogy az írók mind szolgálatban lévő erkölcscsőszök, akik most a bal orrlyukukkal roppant veszélyt szimatolnak.
Van író, aki a magyar szellem lángjának őrizője, és van, aki nem tulajdonít magának sem ilyen, sem semmilyen országos, ne adj' isten, történelmi szerepet. Az írószövetség választmánya bezzeg nem szerénykedik; felruházza az írókat mindazokkal a társadalmi, nemzetőri, erkölcsvédő és nacionálpolitikai szerepekkel, amelyekhez már a romantika korában is tudtak szkeptikusan, ironikusan, sőt szarkasztikusan és cinikusan is viszonyulni a nagy magyar költők.
Van író, aki elkötelezett, de van, aki nem tűri ezt a rossz emlékű és rossz hangzású szót. A "nemzeti elkötelezettség", amivel a MÍ a nyilatkozatát motiválja, a tagságára talán jellemző, de nem terjeszthető ki en bloc a hivatkozott "íróelődökre". Még a XIX. századiakra sem, akik igencsak vívódtak a nemzeti érzületükkel.
A MÍ nem mi - a többes szám első személy, amit használ, ha a (maradék) tagokra vonatkozhat is, de "az íróelődök szellemével" - ami sohasem volt egységes - súlyos hiba motiválni és legitimálni azt a nyilatkozatot, mely Gyurcsány Ferencet, a mostani kormányt, az MSZP-t meg az SZDSZ-t, valamint "a kultúra és a média munkásainak nem kis részét" ítéli el "élesen" - azaz olyan mély pátosszal, hogy még egy középiskolai magyartanár is megintené a diákot a hasonló szóvirágokért.
A MÍ nem azért nyilatkozott most meg, mert jobbra tereli a nyáját. Nem, hanem kizárólag azért, mert "a társadalomnak az igazmondás szellemében való összefogásában" reménykedik. A "hazug szavakkal és tettekkel", a "módszeres és cinikus" kultúra- és erkölcsrombolással, az ország "szellemi és erkölcsi létének" veszélyeztetésével vádolt, emiatt "élesen elítélt" fent nevezettek - hacsak meg nem térnek -, nem tartoznak abba az igazmondó, egységes társadalomba, amit a MÍ "szolgálni kíván".
Az a vád, megbélyegzés, meghurcolás, ellenség- és bűnbakképzés, megalázás, ami az utóbbi hetekben az utcai politizálásnak már nemigen nevezhető nyílt színi háborgást, hőbörgést, hőzöngést és hülyülést jellemzi, a MÍ Bajza utcai termeiben is megy, sokkal magasabb szín-vonalon, azaz: cifrábban és burkoltabban. MÍ több, már nem is fér meg a régi falak között, hanem kisugározza ezt az önbíráskodó szellemet, és - reflexió helyett - az alattomos mentális mechanizmusokat meg az erőszakos reflexeket támogatja.
A papírvirágok ugyanis egy drótra vannak felkötözve, s ez a drót jól látható: egy olyan politikai irányvonal, mely hurokká görbül a baloldali és liberális - hazugnak, cinikusnak, rombolónak, ártalmasnak és közveszélyesnek minősített - társaság nyakán.
A MÍ - számos gondolkodó emberrel ellentétben - pontosan tudja, mik az "erkölcsi értékek", és miben áll az ország "erkölcsi léte", tudja, mi az igazság. Igaz, ezt nem fejti ki, még csak nem is utal rá, hiszen utalás nélkül is egyértelmű, hogy bizony a jobboldal az erkölcs, az igazság, a tiszta szellem, az ép nemzeti kultúra és nyelv letéteményese és őrizője.
Mindazonáltal a nyilatkozat költőien enigmatikus. Csak a kormányt, a koalíciós pártokat és a cinikus értelmiségit említi mint mindennemű fertő forrását, azt nem írja le, hogy a MÍ kiben-miben "reménykedik", az "igazmondás szellemében való összefogás" mitől várható. Találjuk ki, mely ötbetűs szó rejti a megfejtést! A miniszterelnök szintén korrekten meg van említve. A második kérdés az, hogy ki a csudának a neve és/vagy pozíciója rejlik a sorok közt a költői homályban? Ki az, aki összefogná azt a másik, igaz és erkölcsös társadalmat, amelyben a MÍ végre jól érezné magát? A megfejtők közt írószövetségi jelentkező lapokat sorsolunk ki, méghozzá sokat, hisz meg kell támogatni a 2004-beli, nevezetes antiszemita nekibuzdulása óta alaposan megkarcsúsodott, a kiváló magyar írók kilépéseivel külön kitüntetett, elkötelezett, magyarosan erkölcsös írószervezetet.
