Ez egy megkésett manifesztum. Régen meg kellett volna írnom, hisz amiről szól, már '89 előtt is nyugtalanított. Nem tehettem azonban, mert kötött a szakmai logika. Aki az eszmék kurrens történetét hideg fejjel szeretné követni, tartsa távol magát a programmatikus érveléstől. Másfél éve - remélem, csak átmenetileg - kiléptem a "pártatlan nézelődő" szerepéből, az ELTE új Közgazdaságtudományi Tanszékének egyik kezdeményezője lettem. Jelentem, el vagyok fogulva. De hát mi értelme közreadni egy megkésett kiáltványt? Visszakérdezek: mi értelme visszazárni az asztalfiókba? Talán már nem időszerű? Én lennék a legboldogabb, ha ebben az értelemben is megkésett lenne.
*
Blogot olvasok, a Corvinus diákjainak mondatait ízlelgetem mind szomorúbban. Szellemi nyomorról, csalásról, provincializmusról tudósítanak a bejegyzések. Arról, hogyan nem akar, nem tud felnőni a magyar közgazdasági felsőoktatás, s ha véletlenül mégis, miként sorvad el oly gyakran megint. Véletlenül - mondom - mert mindig akad eredeti tudós, magával ragadó tanár, aki nem éri be azzal, hogy élvezze a végtelen gyermekkor csalóka nyugalmát. Némelyük hasonló blogokat szerkesztett volna harminc-negyven évvel ezelőtt a "Marx"-on, ám nekik nem adatott sokkal több egy féllegális önképzőkörnél (no meg a féltve őrzött, szobányi Ural 2 számítógépnél). A nyolcvanas években lassan kitárult a világ, el lehetett menni és szabad volt hazajönni. A tanítani vágyó elégedetleneknek pedig elvileg szabad volt bezúdulnia a Közgázra.
Valamiért mégsem zúdultak, inkább csak szállingóztak, pedig néhányan még a tengerentúlról is hazamerészkedtek. Volt, akit elnyelt a politika vagy az üzlet, és volt, aki - invitálás hiányában - inkább másutt gründolt új tanszéket a kötelező politikaigazdaságtan-képzés romjain. Így is felbukkantak az oktatók között tehetséges és művelt fiatalok, nemegyszer az otthon maradók informális tanítványai vagy olyan nem-sokkal-idősebbek, akik a legelsők között próbáltak szerencsét Nyugaton. Mára már ők is tele vannak panasszal. Pedig állásban nincs hiány: tanítani csak az nem tanít, aki nagyon nem akar. Az elmúlt húsz esztendőben alig maradt hanyatló kistérség az országban saját közgazdasági egyetem nélkül. A Corvinusnak például akár egyetlen kilométeres körzetében is vannak már tekintélyes kihívói. Ráadásul egyikük, a CEU kifejezetten azzal a céllal szállt ringbe, hogy legalább a nyugati átlagot meghonosítja a Duna mentén, már ami az oktatás filozófiáját illeti. Közben a menedzser- és üzletemberképző tanodák is szaporodtak, mint a gomba, a Corvinusnak azonban egészen a közelmúltig sikerült elhitetnie, hogy az újkapitalizmusnak rengeteg felsőfokon képzett gazdasági szakemberre van szüksége, leginkább olyanokra, akik a Fővám téren végeznek. Manapság meg azt, hogy ha valóban túlképzés van (miért lenne?, lásd Varga Júlia és Kézdi Gábor: Téveszmék és álterápiák, Figyelő, 2007. január 11.), arról leginkább a versenytársai tehetnek. A piac őt igazolja, nemdebár, hiszen portékája iránt állandó a túlkereslet. Hogy közben a politikai piacon is aktív? Maradjunk egyelőre annyiban, a Corvinus tud valamit. Valami mást viszont mintha nem.
"Az egyetem, a szar képzésével a zsebemből húzza ki a pénzemet. Ez jobb business, mint a biztosítási csalás, de attól még LOPÁS." "Sűrűn megesik olyan eset, az oktató nem tud rendesen beszélni, sőt, nem érti azt az anyagot, amit le kéne adnia, könyvből másol ezt-azt a táblára, nem tudja megoldani a példát, amit ő adott fel." "Az oktatók jó része nem publikál, nemhogy neves külföldi folyóiratokban, magyarokban sem." "A közgazdász szakmában a tényleg tehetségesek fejében meg sem fordul ma a Közgáz PhD". "Attól függetlenül, hogy az intézménynek minimális hozzáadott értéke van, [a piac] a Közgázt végzetteket veszi fel." "Ténylegesen nemzetközi színvonalú tanárok és tanszékek kellenek, olyan műhelyek, ahol a legkurrensebb témákkal foglalkoznak kutatási szinten és a nyugati elitegyetemeken oktatott könyveket tanítják. Ma már kifejezetten sok színvonalas helyen végzett (akár USA top 10) magyar közgazdász van, akik közül többen visszajönnének tanítani, de a bebetonozott állások miatt nem lehet." "A Bologna arra jó volt, hogy most már akár három év után is ott lehet hagyni [az egyetemet], úgy, hogy még valami papírt is kapsz érte." "Ha használható tudásra vágysz, szerezd meg magadnak!" "Hogy akarnak olyan emberek kvantitatív ... tant tanítani, akiknek nincsenek meg a matematikai alapjai?" "Ami marad: az óriási arrogancia, és az ismeretségek monopolizálása." "A Közgázt a komoly ember hanyagolja: az csak levegődarálás." "Meghalt a magyar economics oktatás." "Egyébként pedig nagyon hiányolom az elitképzést."
A Corvinull ifjú szerzői, mert ezt a blogot olvasom, nem jajveszékelnek. Jajkiáltanak. Azért sem fogom őket törpe minoritásnak nevezni, és azt mondani, hogy túloznak. Elfog az emlékezés. Mi sem túloztunk, amikor az elrettentésül "népgazdasági tervező-elemzőnek" keresztelt szakunk 1972-ben megtagadta a vizsgát a Terv-tanszéken, követelve, hogy a tanáraink szerzette tankönyvet váltsa fel egy általunk ajánlott elmélet- és gazdaságtörténeti cikkválogatás. Ide nekünk a mainstreamet, de a biztonság kedvéért azt is szeretnénk tudni, mi történik körülöttünk!
*
Ne firtassuk most, hogy a Corvinus mely folyosóin találhatók azon személyek névtáblái, akik ellen anno sztrájkoltunk, a bloggerek nem ilyen tapintatosak, s ne tegyük fel a "ki állította meg az időt?" moralizáló kérdését sem. Egyébként sem a Közgázról szeretnék beszélni. Mindenkori bírálóival egyetemben én sem tudom megkerülni azonban. Egyszerűen ő a legnagyobb, bizonyos tekintetben a legsikeresebb, s - nem mellékesen - róla tudjuk a legtöbbet. S talán még mindig kedveljük egy csöppet, eszement nosztalgiával, miközben főállásban antikapitalista propagandát folytató középkáderek szekírozzák ki kollégáinkat, barátainkat az egyetemről, olyanokat, akik - tőlük eltérően - nem keverik össze az economics tudományát a társadalomkritikával. Ezért el kell tűrniük, hogy sziszegve leneoliberálisozzák (nékem legyen mondva!) és a nagybetűs valóságtól elrugaszkodóknak kiáltják ki őket. Mialatt ugyanezek a káderek, főnökeikkel egyetemben kitartóan fokozzák le azokat a kurzusokat (szociológia, eszmetörténet, gazdaságtörténet, soroljam?), melyek révén a modern közgazdaságtan pontos, ezért realista nyelve - itt és most - dadogás nélkül beszélhető, ne adj' isten, megújítható lehetne.
Félek, hogy az elmondottak kevés kivétellel a magyar közgazdasági felsőoktatásra mint olyanra is igazak, mely közepes igényű piacra sorozatban állít elő (Bulgakovval szólva) másodlagos frissességű közgazdászokat. Elvileg standard közgazdaságtant közvetít, de elavult tankönyvekből, eklektikus modorban, a tudománynak épp a zamatát elvéve. Gyorsan letudja, ahelyett, hogy a szaktárgyak oktatásában végig támaszkodna rá. Színlelve nyugatosít, a Keletről pedig inkább szónokolni szeret. Nem zavarja különösebben, hogy duplán hiányos műveltségű szakembereket enged ki az iskolapadból, akik számára mindössze a modern (angolszász) közgazdaságtan világszemlélete idegen, cserébe viszont közelre se nagyon látnak. Tavaly negyedéves hallgatókat faggattam a Corvinuson, milyen magyar közgazdászokat szoktak olvasni. Vagy harmincan voltak, mély hallgatásba burkolóztak. Mentőkérdés: Kornai? Kitartó csend. Neumannal, Káldorral már nem is próbálkoztam.
Az hagyján, hogy a közgazdasági egyetemek rég lemondtak saját diákelitjeikről, pontosabban beletörődtek abba, hogy azok a hivatalos oktatási intézmények mellett felnövő szakkollégiumokban képezzék magukat ön-, majd távozzanak Nyugatra. Ha jók lesznek, legtöbbször magyar alma materük dacára lesznek jók. Nagyobb baj, hogy a közgazdasági tudást magát járatja le az, aki universitasnak nevezi, amit business schoolnak is csupán végtelen jóindulattal szabadna hívni. Gyanítom, az épp a piacra kilépni készülő üzletember lába is megremeg, ha korábban e piac elemzésére felkészítő alaptárgyak logikáját félreértve trenírozták éveken át.
*
Az előbb diákokat idéztem, közülük is a felhorgadókat, akik mögött azonban ott a rezignált többség. Kis lázadás, legyintés, majd jó esetben a kertek további művelése (lásd épp e lap cikkét: Marx Károly Szüremkedő, Magyar Narancs, 2006. július 20.; ingyenebed.hu/content/view/116/267/). Mert közben az Egész nem változik, ha nagy néha áttör is egy-egy frontvonalat valamelyikük. A nyomtatott sajtót csak ritkán érik el a jajkiáltások. Hirtelenjében Such György és Tóth István János (A magyar közgazdaságtudomány a Közgazdasági Szemle tudománymetriai vizsgálatának tükrében, Közgazdasági Szemle 1989/10), Mázsa Péter és Váradi Balázs (A felsőoktatás nyomorúsága, Népszabadság, 1994. szeptember 24.), Csontos László, Fertő Imre, Kőrösi Gábor, Szakadát László és Vincze János (Az "Öröklés, utánzás, felfedezés" c. konferencia hozzászólásai, Közgazdasági Szemle, 1996/4-5., 1997/4.), Valentinyi Ákos (A tudomány piaca és a hazai közgazdaságtan, BUKSZ, 2000. nyár), illetve Pete Péter (A közgazdasági felsőoktatás sanyarú állapotáról, Élet és Irodalom, 2006. szeptember 29.) írásai ötlenek fel emlékezetemben. A nyomorútól a sanyarúig. A szerzők higgadtan sorolják a hazai és nemzetközi adatokat: a professzorokról, akik nem publikálnak, ha mégis, nem külföldön, ha külföldön, nem a vezető folyóiratokban; akik, ha írnak, nem idézik őket; és akiknek tudományos teljesítménye jócskán elmarad politikai befolyásuk mögött. Akik eközben olthatatlan vágyat éreznek, hogy a standard elméletben való elmélyedés helyett a főáramot elkerülő kelet-európai (magyar) különutakat keressék. Holott erre aligha adnak okot a '89 utáni egyetemi világ kisebb-nagyobb intézményi forradalmai (a felvételi eltörlése, térítéses képzés, magánegyetemek stb.). Hacsak azért nem, mert az általuk is felturbózott kereslet a százegyedik virágot is engedte virágozni. Egyszerre több helyen is. A végeredmény? Közgazdaságtan tanszékek egész sora a világranglisták alján (a 90-es években például a pécsi egyetemé volt a legjobb magyar tanszék Európában a 195. helyezésével), amelyek mellett most húz el a térség számos iskolája.
Én sem látok mást, mint a "panaszosok", amikor - nem túl gyakran - órákat tartok a Corvinuson, vagy amikor - időm jó részében - összehasonlító kutatásokban veszek részt a közgazdasági gondolkodás kultúrájáról Kelet-Európában. E projektek mélyinterjúk százai, esettanulmányok tucatjai segítségével igazolják a modern közgazdaságtan színlelt, felemás, igénytelen átvételének tényét szerte a régióban. Más szóval, a hibridek elszaporodását két hamis véglet között, amikor neofita gőggel előadott, alkalmazhatatlan formális modellek vegyülnek a közgazdaságtanban kikristályosodó évszázados tudás kivagyi megkérdőjelezésével. Öröm az ürömben, az új ("zöldmezős"), nem (teljesen) állami, esetleg külföldi résztulajdonú vagy finanszírozású, karcsúbb intézményekben dolgozó, fiatalabb tanárok és tanítványaik teljesítményéről biztatóbb hírek érkeznek, legyen szó a prágai CERGE-ről vagy a pesti CEU-ról; és néha az állami nagy egyetemek közgazdaságtan tanszékeinek (ilyen a Varsói Egyetem vagy a Warsaw School of Economics) sem kell szégyenkezniük.
*
Elkelne hát egy új műfaj a jajkiáltások sűrűjében - vallom egy ideje -, nevezzük jobb híján jajkiáltványnak. Melyben nem pusztán sejtetjük, mit tennénk, ha tehetnénk, hanem néhányan összeállunk, és minden pátosz és álszemérem nélkül elmondjuk: volna itt kérem egy nem teljesen felkészületlen társaság, e társaságnak ott lapul a fejében egy elfogadható kurrikulum, lenne hát egy üzleti ajánlatunk. Nem kérünk már a besurranó reformokból meg a "bocsánat, hogy élünk"-ből. Deus ex machina, az ELTE Társadalomtudományi Kara nemrég jelezte, szívesen elindítana egy közgazdaságtan szakot. Ez lett, lesz - Pete Péter vezetésével - a Közgazdaságtudományi Tanszék, becenevén ELTECON, mely már "csak" a diákokra vár (http://kozgaz.tatk.elte.hu). Tévedés ne essék, amikor elitképzésről beszélünk, nem álmodjuk magunkat önhitt módon a Harvardra. De bízunk benne, hogy mind többet találunk majd soraikban az ország leendő élökonómusai közül: a Mol (addigra meglehet OMV) vezető elemzőjét, a pénzügyi szakállamtitkárt, a Magyar Narancs kolumnistáját, vagy éppenséggel a minket nyugdíjba küldő közgazdaságtan-professzorokat.
A szerző a bécsi Institute for Human Sciences és az MTA Közgazdaságtudományi Intézetének munkatársa.
