Ha a koalíciós tárgyalások leginkább valamiféle információs fekete lyukhoz is hasonlítanak, miszerint csak befele mennek a bitek, kifele nem, és minden, ami ott bent történik, az érzékelhetetlen és rejtélyes, a jobboldal kétségkívül nyitott könyvként hever előttünk.
E két állításból az első nem teljesen igaz, a második meg nem rejt különösebb izgalmakat.
Hisz azért lehet sejteni, hogy min megy a vita a likban. Elsősorban arra tippelnénk, hogy: melyik párt és minisztérium legyen az uniós források csapjának a tekergetésével megbízva? Elvégre abból az MSZP kampánya nem csinált titkot, hogy ami pénz ebben az országban fejlesztésre és beruházásra a következő négy évben fordulni fog, annak a forrása a magántőke vagy az unió lesz. És e csap közelében lenni hosszú, nyugodt és feltűnő jómódban eltöltött öregkorral kecsegtet. Uniós pénzeket persze nem olyan könnyű - hogy is mondjuk - az érdemtelenek irányába diszponálni, de a cél az lenne, hogy ezzel ne is próbálkozzon senki; sőt a következő pár évben nem meglopni az EU-t pusztán minimálprogramnak tűnik, azt a sok pénzt szabályosan is el lehet költeni már középtávon is értelmetlen dolgokra.
Nyilván arról is szó lehet, hogy pontosan mibe és mekkora vehemenciával kezdjen bele a régi-új kormány. Akarja-e az oktatási reformot folytatni vagy befejezni vagy újrakezdeni, vagy az egészségügyi alapjait vesse meg, vagy a közigazgatást nyüstölje, vagy a közmédiumokat rángassa, vagy az öreganyja báli legyezőjét. A nyilvánosság mindebből csak bizonyos személyi kombinációk lehetőségeit látja (bár ezek nagy része csak matt hülyeség lehet). Például hogy most maradjon-e Magyar Bálint, vagy menjen, és ha mégis inkább menjen, akkor ki jöjjön helyette az SZDSZ-ből, mert ha szocpárti lesz az oktatási miniszter, akkor a reformnak - bármit jelentsen is ez a szó - lőttek; és ez akár még igaz is lehet. Vagy hogy Kiss Péter osszon-e, vagy Kóka. Vagy hogy az SZDSZ öregúrfrakciója hogy képzeli saját jövőjét. Távol álljon tőlünk, hogy mindezt valamiféle marakodásnak vagy osztozkodásnak próbáljuk beállítani (erre még ráérünk): egyelőre a magunk bárgyú módján azt feltételezzük, hogy a feladatra keresnek embert, és nem fordítva. (Mi lesz, ha nem találnak?) Mindenesetre elvannak, bár kezd unalmassá válni a dolog, pár tucat állásinterjú miatt nem történik az országban semmi idestova egy hónapja, és még egy hónapig nem is fog, még csak azt sem lehet tudni, hogy mik a betöltendő munkakörök.
A jobboldalon viszont minden probléma megoldódni látszik. Orbán egy ügyes trükkel ("én vagyok a hibás egyedül") egy mondatban elkezdte, lefolytatta és lezárta az összes lehetséges belső vitát a vereség okairól (mint Bilux őrmester az alapkiképzéskor: "magamnak vezénylek, magam hajtom végre: harchoz!", rikkantotta, és levágta magát a földre). Később sikerült tovább cizellálni, és a vereség fő okai ma már pontosabban láthatók: ezek a "balliberális" médiatúlsúly és Dávid Ibolya lennének. Akadt egy nyeretlen kétéves a frakcióvezetésre; a KDNP-vel kötött megállapodás révén mintegy megduplázták magukat az Országgyűlésben; Orbán, a frakcióelnök továbbra is lebeg a vizek fölött; a pártelnök másik fele, Kövér László egy Heti Válasz-interjúban pedig már arról beszélt, hogy tulajdonképpen esélyük sem volt nyerni (miből az önfelmentés éppúgy olvasható ki, mint a burkolt fenyegetés). Azok, akiknek április 24-én netán a változtatás gondolata fordult meg a fejében, elhallgattak és félreálltak. De azért úgy, hogy a közelben is legyenek: Pokorni továbbra is az oktatási kabinetet vezeti, és ebben a minőségében megmaradt frakcióvezető-helyettesnek, Varga Mihály nemkülönben, az esztelenül korai hajrát nyitó Kósa Lajos pedig a minap az Origo fórumában már vissza is slisszolt az interpretációs főáramba, állítván, hogy a Fidesz azért lett rosszba az MDF-fel, mert Dávid Ibolya összeszűrte a levet a Tisztelet Társaságával. (Mintha legalábbis nem 2000-től folyna az MDF gyalulása.) Mi változott? Semmi. Ugyanazok gondolják ugyanazt, ugyanarról.
De mire mennek mindevvel holnaptól vagy a kormányprogram elfogadásának napjától? Talán megússzák a nagy önkormányzati vereséget. Azt, amit az elmúlt négy évben csináltak - a kormány intézkedéseinek agyatlan, dühödt, számos esetben manipulatív támadását meg a kormánytagok konkrét hazugságokon alapuló diszkreditálását -, meg lehet próbálni megint, de a hardcore-on kívül most mégúgy sem fog nekik hinni senki. Még akkor sem, ha igazat mondanak. Ha az általános reform-nekibuzdulás közepette a változások ellen akarnak menni, ha a parlamentet továbbra is pusztán színpadnak fogják használni folytonos egyet nem értésük bemutatására, akkor rövidesen meg se fogja őket hallgatni senki. Szakértőik, szakpolitikusaik alig maradtak; és a kampányban az is kiderült - például a miniszterelnök-jelölti vitán -, hogy Orbán maga is alig érti ezt az országot.
Ha így maradnak, csak lappadni és töpörödni fognak, és elszáguldanak mellettük a dolgok. Mert így nem tudnak semmit szembehelyezni a kormány állításaival.
Feltéve persze, ha lesznek állítások.
