Milyen népszerű is lenne ezt a cikket a víziló büdös pofájával kezdeni, de sajnos nem lehet. Mert arról akarok beszélni, hogy az ellenőrt szeretni kell. Egészen pontosan arról, hogy az új kormánynak nincs esélye a gazdasági reformok megvalósítására addig, amíg nem szeretjük meg a BKV-ellenőrt. Hülyén hangzik, nem? Pedig ez a helyzet.
Ma Magyarországon kis túlzással mindenki utálja a BKV-ellenőrt. Van, aki bliccel, és azért. Van, aki szofisztikált módon közelíti meg a kérdést, a lepusztuló tömegközlekedést vagy Aba Botond rendszeres prémiumát nehezményezi. A nagy többség viszont megveszi a jegyet vagy a bérletet, és valamilyen rejtélyes oknál fogva gyűlölködik. Holott nyilvánvaló, hogy minden jegyesnek és bérletesnek elemi érdeke fűződik az ellenőrök jelen-létéhez: minél hatékonyabban végzik munkájukat, annál nagyobb az esély arra, hogy a) javuljon a szolgáltatás minősége, b) ne emelkedjenek az egekbe a jegyárak.
Lehet persze mondani, hogy azért utáljuk az ellenőröket, mert bunkók. Naná, milyen legyen valaki, aki a köz osztatlan utálatát szenvedi el egész álló nap. Belőlünk mit hozna elő egy ilyen meló? De éppen erre megoldás a szeretet. Drága jó Göncz Árpád mondta egy interjúban, hogy az embereket "bele kell kompromittálni a jóba". Ki ne látott volna már éttermi zenekart meg-táltosodni egy spicces asztaltársaság tapsától? Hát ez az, amiért az ellenőrt szeretni kell. Mert ha nem szeretjük, bunkó marad, vagy enervált lesz, esetleg korrupt. Sok lesz a bliccelő, és úgy járunk, mint egynémely kistelepülések, ahova már nem jár a Volán, mert mindenki "olcsó" jegyet vett a buszsofőrtől.
De mi köze ennek a gazdasághoz, pláne mi köze a reformokhoz? Hát annyi, hogy az élet legtöbb területén így vagyunk ezzel mi, magyarok. Bal- vagy jobboldali asztaltársaságokban egyaránt dicsekedni lehet azzal, hogy ki mennyiért vette meg a rendőrt egy kiadós száguldozás után, mennyit jattolt az orvosnak, az építési osztály vezetőjének. Fél óra elteltével, sőt, egy "bezzeggel" átkötve akár azonnal át is térhetünk többi kedvenc témánkra, hogy nem találják az ellopott autónkat, hogy átállították a nagypapát a drágább szívgyógyszerre, vagy hogy milyen randa a szomszéd háza. És ilyenkor lazán átlépünk az egyes állításpárokban rejlő elképesztő ellentmondáson, mert nem akarunk tudomást venni arról (a kognitív disszonancia redukciója), hogy szinte mind benne vagyunk. A rendszer pedig nem tesz mást, mint leképez bennünket összes bűneinkkel együtt: a casco árában benne lesz a 0 százalékos megtalálási valószínűség, a hálapénzt megadóztatjuk, az építési bírság beépül az új építésű lakások költségvetésébe, és létrejön az ellenőrző hatóságot ellenőrző hatóság.
*
Sajnos ugyanez a helyzet a gazdaság egyensúlyi állapota szempontjából sokkal fontosabb területeken is, nevezetesen az adó- és járulékfizetésben. Az adóelkerülés miatt mindenekelőtt halálra adóztatjuk azokat, akik nem tudnak kibújni alóla, amikor meg tarthatatlanná válik az adóelkerülés, akkor kedvezményes adózási lehetőséget nyitunk meg azok előtt, akiket nem tudunk vagy nem akarunk nyakon csípni. Ennek eklatáns példája az eva, amely lehetővé tette, hogy az áfát és (és!) a vállalkozói jövedelem után szja-t vagy osztalékadót fizető vállalkozók onnantól még az áfából is visszakapjanak, a többit meg felejtsék el. Sőt, az eva lehetővé tette a korábbi években felhalmozódott házipénztártól - magyarul az elköltségelhetetlen és fölélt jövedelemtől - való olcsó megszabadulást is.
Mindezek egyenes folyományaként a magyar embernek ma nincsenek komoly elvárásai az állami intézményekkel szemben. Nem számolunk azzal, hogy megtalálják az autót, az első "csusszantásig" nem reméljük, hogy meggyógyítják a nagymamát a kórházban (tudom, tisztelet a kivételnek), vagy nem adják ki az engedélyt az eleve túlépített szomszéd telekre. Nem bízunk abban, hogy méltán elhíresült adócsalóink rács mögött végzik, és nem csodálkozunk azon, hogy lebukott politikusaink, tévésztárjaink idővel újra felbukkannak. Az újságírók is inkább csak az európai mérce előtti tisztelet-köreiket futják meg, amikor a nagy leleplezések után egyes politikusok távozását követelik. Nagy leleplezésekből amúgy sincs sok: a tényfeltáró újságírás Magyarországon lényegében egyetlen kiadónak sem éri meg a befektetést. Nincs rá igény.
Ezt az állóvizet kavargatja számos kiáltványszerző és néhány párt, adócsökkentést és olcsó államot követelve, ígérve. Nos, ez így nem fog menni. Kormányzati pozícióból költséges, de legalábbis rendkívül kockázatos mulatság az előre köszönés. Az adó- és járulékrendszernél maradva ez a gesztus konkrétan nagymértékű köztehercsökkentést jelent, de a szélesebb értelemben vett reformok is előbb inkább viszik, mint hozzák a pénzt. De ki meri ezt meglépni egy alapvetően rossz egyensúlyi helyzetben? Ki vállalja az azonnali bevételkiesést esetleges, de mindenképpen később realizálható bevételekért cserébe? Ne feledjük, az adóztató is pontosan ismeri kisded játékainkat - ő is benne van -, ezért semmi jót nem gondol várható reakcióinkról vagy befizetési kedvünk javulásáról.
Ha egyoldalú kormányzati kötelezettségvállalásra nem számíthatunk, tegyük meg az első lépést mi magunk. Mondjuk, először szeressük meg az ellenőröket. Nem lesz könnyű, de ez legalább még nem kerül semmibe. Minden későbbi lépés sokkal költségesebb lesz ennél. Odaadni a jogsit az ötezres helyett, állandóan járulékot fizetni, netán kiegészítő biztosítást kötni esetenkénti hálapénz helyett, adót fizetni számlagyűjtögetés helyett nem tűnik túlságosan vonzó perspektívának. De mit kaphatunk cserébe? Lehetőséget arra, hogy lehessenek és jogosak legyenek az elvárásaink, hogy nyomatékkal követelhessünk. Tökös sajtót, tisztább közéletet, kisebb államot, jobb egészségügyi ellátást, adócsökkentést.
*
Ne értékeljük le ezt a lehetőséget. Ha ez a reform is elmarad, sokat bukhatunk. Nincs messze az idő, amikor nyugdíjba vonulnak az első olyan generációk, amelyek jelentős része hírből sem ismeri a járulékfizetést. Valamikor az átkosban fizettek utána, de azóta nem vagy legfeljebb a minimálbérre. Nem is olyan sokára százezrek lesznek nyugdíjban elképesztően alacsony járadékkal. Melyik lesz az a politikai erő, amelyik azt mondja nekik: késő, haver, korábban köllött volna fizetni vagy takarékoskodni! Egyik sem. És ha egyik sem, akkor az éppen kormányon levő föl fogja emelni a nyugdíjukat. Úgy, ahogy eddig is tették: elvtelenül, a biztosítási matematikát félresöpörve, a rendszert hosszú távon tönkretéve. Legkésőbb akkor meglátjuk, milyen az, amikor torát üli a potyautasság.
Akkor már inkább egy nyelves puszi az ellenőrnek.
