2006. július 10-én az Országgyűlés elfogadta a Gyurcsány-csomag legfontosabb elemeit. Ezentúl több adót kötelesek fizetni a következők.
A vállalatok: azok is, amelyek nyereségesek, és azok is, amelyek nem; az első intézkedés indoka az, hogy csak, a másiké pedig, hogy bizonyára csalnak - mind a két indok elfogadható (vagy nem). Azok, akik vásárolnak: tizenöt deka kolbászt, két kilowattóra áramot vagy egy szép Maserati Grand Sport Spidert. Ennek az az indoka, hogy kell a pénz sajnos, és hogy eleve hülyeség volt csökkenteni az áfát (elnézést). Többet fizetnek azok, akik eddig különféle kedvezményeket élveztek: az átalányadózók, a lakáshitel-felvevők, a szellemi izéket előállítók és még sokan mások. Az indok: szükség van a pénzre, sajnos, és miért fizetnének ezek kevesebbet, már elnézést. Azok, akik sokat keresnek. Az indok: kell a pénz, már bocsánat, és nektek van. Akik eddig nem adóztak eleget, mert adóügyileg láthatatlanná tették magukat - sértődés ne essék, nem adózni randa dolog. Ezenkívül átalakul a gázártámogatások rendszere: mivel a rászorultak körét szerfölött szűkítő módon lőtte be a kormány, bátran állíthatjuk, hogy pár tízezer embertől eltekintve mindenki, beleértve a nyugdíjasokat is, többet fog fizetni az energiáért. Sokat: annyit, amennyibe kerül.
Szó se róla, ezen intézkedések mindegyike külön-külön vitatható, úgy az igazságosság, mint a hatékonyság szempontjából, hisz ezek illékony kategóriák, melyek alatt ki-ki mást ért ízlése, osztályhelyzete, a belé szorult részvét vagy felelősség szerint. Azt azonban nehezen tagadhatnánk, hogy a csomag mindenkire, aki az állam keze által elérhető, lesújt. Még ha bizonyára nem is egyenlő mértékben, és nyilván lesznek olyanok is, az erősek és gazdagok, akik jobban bírnak majd a hatásai ellen védekezni. De a csomag, szándékaiban legalábbis, nem kímél senkit, és kirívó igazságtalanságot sem tartalmaz.
Nem is picsognánk miatta. Annál is kevésbé, mert semmi okunk nincs elhinni, hogy megszorítások híján ne következne be az államcsőd, s mert a csomag egészével szemben értékelhető ellenállításokat sem az ellenzék, sem a hétvégén szerényen tüntető szakszervezetek nem bírtak tenni. Az ugyanis, hogy a kormány vonja vissza a tervezett intézkedéseket, önmagában, anélkül, hogy megmondanák, mit csináljon ezek helyett, nem ellenállítás, hanem a csőd címére feladott meghívó. Az államcsőd pedig rendszerint a demokratikus államrend felbomlásának első fázisa.
Hanem.
A kormány - még előző állapotában, és neki részben felróható módon - nem árulta el, mi készül itt. A kormány - szintén neki (az előzőnél nagyobb) részben felróható módon - senkit a változtatásokról meg nem kérdezett, csak előállt velük. A kormánynak - elsősorban az ellenzéknek felróható módon - nem sikerült semmiféle megértést kapnia politikai ellenfeleitől. A kormányfő a reformokra hivatkozva szokatlan mértékben koncentrálta hatalmát az államigazgatásban. Mindezek miatt minden felelősség az országban a következő pár évben végbemenő változásokért őt, illetve a koalíció két pártját fogja terhelni. Ha nem nőnek az adóbevételek és nem csökken a hiány látványosan; ha a feketegazdaság szaporodik csak; ha az elviselhető mértéken felül ugrik meg a munkanélküliség; ha a gazdasági növekedés a mostani négy helyett nem két százalékra csökken, hanem annál is jobban; ha "a fogyasztás visszafogása" a gyakorlatban csak a személyes csőd szélén táncoló milliók mélybe taszítását fogja jelenteni - ha bármit elszúrnak, ők és csak ők lesznek a hibásak. És ez csak a dolog egyik része lenne. Hisz több pénzért többet is ígértek: szolgáltató államot, jobb egészségügyet és jobb közoktatást, az orrtúrás felszámolását a földhivatalban, eurót nemsokára - ha ez nem lesz, akkor is elrontották.
A kormányfő két évet kért. Ez racionális magatartás: ahhoz, hogy a Bokros-csomag (melynek ambíciói elhalványulnak a mostaniéhoz képest) kifejtse jótékony makroökonómiai közhatását, kábé ennyire volt szükség, s a rákövetkező, nyilván dúsabb két év pedig elég lehet ahhoz, hogy az előző kettőt a nép ha nem is elfelejtse, de legalábbis megbocsássa; és megint higgyen Gyurcsánynak. Addig - a négyévenkénti választásokon alapuló, demokratikus intézményrendszeren és a költségvetési matematika racionalitásán belül maradva - más választásunk aligha van, mint hogy belenyugodjunk a történtekbe.
És hogy felírjuk a dátumot: 2008. július 10.
