Orbán Viktor egyik – nem eredeti, de igen fontos – megjegyzése a migránsválság kezelésével kapcsolatban az az állítás, hogy a liberálisok „jó emberek” akarnak lenni. Angela Merkelt a kormányzati kommunikáció előszeretettel mutatja be a nyugati balliberális sajtó által megnyomorított, agymosott és/vagy mozgásképtelenné tett politikusként, amely balliberális sajtó egyébként olyan cenzúrát gyakorol, hogy Nyugat-Európához képest Magyarországon kifejezetten sajtószabadság van. Erről az egyébként valóban létező „öncenzúráról” és valódi jelentőségéről egy következő jegyzetben írok majd. Most maradjunk még a „jó ember” kissé zavaros fogalmánál.
A politikai és gazdasági filozófiaként értett liberalizmusból valójában egyáltalán nem következik, hogy a liberálisok jó embernek akarják látni (netán csak láttatni) magukat. Ellenkezőleg. A liberalizmus feltételezi, hogy mindenki kölcsönös érdeke, hogy nagyjából békében hagyjuk egymást, és az állam is hagyjon békében minket. A liberális tolerancia elvének sincs köze a jósághoz: a klasszikus (mondjuk locke-i és milli) érvelés szerint ez pusztán az aranyszabály alkalmazása: állapodjunk meg egy olyan játékszabályban, amely szerint te elviselsz engem, én pedig elvisellek téged, mindaddig, míg ez nem fenyegeti egyikünk testi épségét vagy vagyonát sem. A rendkívül színvonaltalan magyar jobboldali publicisztikából úgy tűnhet, mintha a „virágozzék minden virág”, amellyel Mao Ce-tung a kínai kommunista forradalom egy különösen véres és destruktív gazdasági epizódjának lezárását jelentette be, liberális gondolat lenne. Nem az. Sőt a multikulturalizmus sem liberális gondolat önmagában: amíg a kulturális különbség a szabadságot biztosító intézményrendszer és jogrendszer keretein belül marad, a liberális álláspont semleges. A multikulturalizmus nem a liberalizmus, hanem a demokrácia területére, s nem az elméletéhez, hanem a gyakorlatához tartozik, ezért hívják igényesebb teoretikusok az „elismerés” problémájának. A kérdés az, milyen mértékben szükséges a jogrendszerben is kodifikálni (vagy kifejezetten tiltani) a különbségeket, illetve speciális kiváltságokat, amelyekért egyes kulturális csoportok küzdenek. A válasz országonként változó és többnyire pragmatikus, az adott kulturális kontextushoz igazodik. A melegek házasságát (jelzem, ez nem „multikulti”, de egy demokratikus kisebbség igénye) azokban az országokban ismerik el, ahol a többség fokozatosan ráébredt, hogy tulajdonképpen semmi baja a melegekkel. Ez a kulturális folyamat Magyarországon is elindult – 1990 és 2010 között nagyságrenddel nőtt a melegeket elfogadók aránya –, és feltehetőleg ugyanazon a pályán jár, mint az euroatlanti civilizációt szervesebben élő országokban. Ugyanezen országok liberális jogrendje azonban sohasem fogja elfogadni a nők megcsonkítását vagy a családi becsület védelmében elkövetett gyilkosságokat. Nem jószívűségből, hanem azért, mert a liberális alapelvnek, a személy védelmének teljesen ellentmondanak.
De nem is a liberalizmust akarom én itt védelmezni – ellenkezőleg, ez a sorozat arról szól majd, mennyi és milyen illúziókat táplálunk mi, baloldali liberálisok –, hanem a jóság/segítségnyújtás kultúráját. Ez a kultúra nemhogy nem része a liberalizmusnak (amúgy a legtöbb baloldali ideológiának sem), hanem kifejezetten korrekciója, komplementere. A jóság/segítségnyújtás/szolidaritás – ha keresztény vallási fogalommal akarom jellemezni, a caritas – a tizenkilencedik században társult a liberális praxishoz; annak előtte kifejezetten keresztény fogalom volt (megfelelője az iszlámban és a judaizmusban is megvan). A nagy viktoriánus konzervatív szintézis emelte politikai ideológia szintjére, amikor lebontotta (Nagy-Britanniában) az alapvetően az egyházközségek hagyományos feladatához tartozó jóléti ellátások rendszerét a Poor Law-val. Ha valakinek ez túl absztrakt, gondoljon Dickens regényeire.
Abban azonban igaza van Orbánnak, hogy egy klasszikus liberális számára a caritas személyes ügy (míg a baloldal általában társadalmi csoportok emancipációjában gondolkodik – erre a fogalomra is visszatérek még a sorozatban). Ugyanúgy személyes ügy, ahogy egy klasszikus konzervatív számára is. Bár az egyéni caritasra nem lehet társadalmi rendszereket építeni, az egyéni caritas kultúrája nélkül az euroatlanti civilizációhoz tartozó társadalom működésképtelen. Nemhogy ez választaná el egymástól a (klasszikus) konzervativizmust és a liberalizmust, de ez a közös bennük. Az állítólagos orbáni konzervatív értékrend ürességét többek között a caritasra (és az ebből kibomló társadalmi gyakorlatokra) való teljes érzéketlensége leplezi le, amiből azután természetes módon következik a civilizálatlansága, a barbársága is.
Mielőtt – az egyik következő darabban – igyekszem rámutatni, miért volt sokszor önáltató és/vagy képmutató a magyar liberálisok úgynevezett szociális érzékenysége, és miért marad politikailag üres a mostani újbaloldal szociális lelkiismerete is, búcsúzóul (de nem utoljára) néhány mondat az európai civilizációról.
Az európai (és leágazása: az amerikai) civilizáció az egyetlen olyan társadalmi szabályrendszer, amely össze tudja egyeztetni az egyén érdekét a közösség tiszteletével. A civilitas, a civilité, a civility az európai újkor egyedülálló találmánya, amelynek gyökerét Norbert Elias az abszolút monarchiák kialakulására teszi. (A magyar nyelv „udvarias” szava a „courtier”, az udvaronc viselkedését tükrözi.) Hogyan tudunk egyszerre vetélkedni és együttműködni, hogyan tudjuk átértelmezni a „törzsi” érzelmeket és lojalitásokat (amelyekre Orbán épít) egy kultúrában, amely nagyobb, erősebb, gazdagabb, mint a marakodó törzsek világa? Csak a kölcsönös tisztelettel és elismeréssel.
A civilitas és a caritas, az önkorlátozó, a társas kontextust elismerő attitűd tesz lehetővé egy szabad társadalmat. Ez a „polgári” attitűd. Európa véres vallás- és polgárháborúkban tanulta meg a leckét. Kelet-Európában – bonyolult történeti okoknál fogva – nem vert mély gyökeret, és a szocializmusban ez a gondolkodásmód nem működött. A szocializmusban másfajta kulturális stratégiák működtek – de ezekről majd egy további darabban.
Arról szeretnék elmélkedni, milyen mélyebb tanulságokat vonhatok le a baloldali liberális gondolatkör, a saját szellemi hazám kudarcaiból és sikereiből. Igaza van Orbánnak? A liberalizmusnak leáldozott?
A sorozat első darabja itt olvasható.
