Tiszeker Ágnes

Szerek és rendszerek

Miért kell tiltani a teljesítményfokozó szereket? – Válasz Dénes Ferencnek

  • Tiszeker Ágnes
  • 2016.01.10 13:12

Publicisztika

A versenysport és a doppingellenőrzés sötét napjait éljük. A sajtó újabb és újabb, egyes sportágakat az alapjukban megrázó doppingbotrányoktól hangos; a sporthírek másról sem szólnak, mint a versenysport és a dopping illú­zióromboló összefonódásáról, a doppingellenes harc romlottságáról. Arról, hogy tiszta sport nem létezik.

A legfőbb doppingellenes szervezet, a Nemzetközi Doppingellenes Ügynökség (WADA) természetesen óvatosabban fogalmaz. Álláspontjuk szerint az olimpián induló sportolók minimum 10, maximum 30 százaléka használ a felkészülése vagy a versenyzése során tiltott szert, bár ezt a 30-at az utóbbi hónapok hatására 40-re módosították. A sportszeretők számára – a „félig üres, félig telt pohár” analógiájára – jó hír is lehetne ez: ha 40 százalék doppingol is, 60 tiltott teljesítményfokozás nélkül, pusztán a tehetségével, a sportág iránti alázattal, és mindenekelőtt munkával igyekszik nyerni. Ha mi, doppingellenőrök nem hinnénk abban, hogy vannak még tiszta sportolók, akiket érdemes „védeni”, és elválasztani, megkülönböztetni a tilosban járóktól, azon kellene elgondolkodnunk, vajon érdemes-e így folytatni.

De úgy gondoljuk, hogy érdemes.

 

Az eskü

 

Felerősödtek a dopping liberalizációja melletti hangok. Számos érvet hallunk arról, hogy miért kellene engedni, sőt ellenőrzött körülmények között elősegíteni, és az esélyegyenlőség nevében minden sportoló számára szabadon hozzáférhetővé tenni a „tudományosan megalapozott doppingolást”. E lapban egy hete megjelent cikkében érvelt a doppinglibera­lizáció mellett Dénes Ferenc. (Lásd: Tisztító szerek, Magyar Narancs, 2015. december 3.) Válaszul a doppingellenőrző oldal ellenérveit foglalom most össze.

A sportközgazdász úgy véli, „nem tiltani kell a teljesítményfokozó szerek szedését, hanem ellenőrzötté tenni”; a dopping pedig működjön úgy, mint a beteg­ellátás. Képezzünk „doppingszak­orvosokat, akik tudományos precizitással és ellenőrzés mellett látnák el a sportolókat a ma tiltott szernek számító doppinggal”.

A liberalizálás fontos feltétele lenne, hogy „a sportolóknak tisztában kell lenniük a személyes kockázatokkal, és ennek tudatában kell önkéntes döntést hoz­niuk”, így a kiskorú sportolók számára továbbra is maradna a tiltás. Pedig e logika szerint a kiskorú szülője és gondviselője is hozhatna ilyen döntést, hiszen a jog lehetőséget ad arra, hogy bizonyos kérdésekben a kiskorú nevében és helyében a szülő vagy gondviselő járjon el. Szerencsére itt már a liberalizáció mellett harcolók is érzik, hogy bizonyos doppingszerek használata milyen egészségügyi kockázatot, egészségrombolást jelent – az emberi élet feltétel nélküli védelmét elismerve tehát legalább abban megegyezhetünk, hogy gyerekek azért mégse szedjenek ilyen szereket.

De ez azt jelenti, hogy a „felnőtt” emberi életet nem kell feltétel nélkül védeni?

A cikk fáradt mosollyal említi az „egészségérvet” mint azt a kártyát, amit a doppingellenes oldal a legtöbbször húz elő. Valóban ez az első és legfontosabb pont, ahol mi, a doppingellenőrzésben dolgozó orvosok bizonyosan nem tudunk azonosulni a liberalizáció gondolatával. Minden szakértő egyetért abban, hogy a dopping használata kockázatos, rövid és hosszú távon is jelentkezhetnek súlyos mellékhatások, kialakulhatnak betegségek, romolhat az életminőség, csökkenhet az élettartam. Arra is volt már számos szomorú példa, hogy fiatalon, aktív korában halt meg doppingoló sportoló. Vajon mindezek tudatában tegyük legálissá, bárki számára hozzáférhetővé a doppingot? Sőt, egyenesen asszisztáljunk a használatához, legfeljebb majd kezeljük a kialakult mellékhatásokat és betegségeket?

Én orvosnak esküdtem fel, és azóta is komolyan gondolom hippokratészi eskümet: „orvosi tudásomat a betegségek megelőzésére, a betegek testi-lelki javára, betegségük gyógyítására fordítom, és minden erőmmel próbálom megóvni őket a bajtól, és senkinek sem adok olyan szert, ami tönkreteszi az egészségét – még ha kéri is –, sőt még csak ilyen tanácsot sem adok senkinek”. Ennek a szép elvnek nehéz megfelelni a mindennapokban. A tudomány fejlődésével sokszor szembesülünk azzal, hogy amit eddig megfelelő és hatékony kezelésnek gondoltunk, egyik napról a másikra elavul. Ma már egész más az előírt és kívánatos terápia, mint tegnap volt. De hogy egészséges fiatalokból esetleg beteg embe­reket „csináljunk” – ez a felelősséggel gondolkodó, szakmáját szerető orvos részéről nem elfogadható.

Valóban, a doppingszerek egy része gyógyszer, mely adott panaszok, kóros állapot, betegség esetén, helyesen használva jó gyógymód lehet. De az erre vonatkozó tudományos vizsgálatok és bizonyítékok csak betegségek esetében állnak rendelkezésre. Egészséges, normális biológiai működésű emberek egyensúlyi állapotának megváltoztatására, felborítására vo­natkozó tanulmányok nincsenek. Ezekre a kérdésekre nincs tudományos válasz, nem készül megalapozott vizsgálat. Vajon mennyi anabolikus szteroidot kell adni a súlyemelőnek, hogy erős legyen, de ne cukorbeteg, és ne kapjon infarktust vagy agyvérzést? Mennyi EPO-t szabad adni egy kerékpárosnak, hogy bírja a Tour de France-ot, de a szíve ne álljon meg?

A doppingolás tapasztalatunk szerint gyakran találgatásokra, mások sokszor keserű tapasztalataira, hallomásra, próbálgatásra alapoz. Beláthatatlan következményekkel! Mi ez, ha nem emberkísérlet? Vajon legalizálható-e az ilyen kockázatos kísérletezés az emberi élettel? A doppingellenőrző oldal álláspontja szerint nem.

 

A felelős

 

Dénes Ferenc szerint a szabad doppinghasználat fontos feltétele lenne, hogy a sportoló tisztában legyen a személyes kockázattal, és önkéntes döntést hozzon. Nos, sportolók között élve és dolgozva gyakran látom, hogy egyfajta beszűkült tudatállapotban léteznek. Csakis a feladatra és a teljesítményre koncentrálnak; sanyargatják a testüket, elviselik a fájdalmat, a fáradtságot, csak a küzdés és önmaguk le­győ­zése lebeg a szemük előtt. Ezt is várjuk tőlük, hiszen – ahogy a cikk írója mondja – ők a modern szórakoztatóipar gladiátorai, azért fizet a nép, hogy lássa őket az arénában az utolsó csepp vérükig harcolni.

Ám ez igen sérülékeny idegi állapot. A versenyzők sokszor egyáltalán nincsenek tisztában azzal, hogy mit és mire szednek, legyen az akár csak ártalmatlan étrend-kiegészítő. (Tegyük hozzá: a sportolóknak szánt táplálék­kiegészítők piaca is hatalmas. Óriási iparág ez, tele átveréssel, hamis reklámokkal, ígérgetésekkel – és persze bűnös nincs soha, hiszen a WADA Kódex értelmében „kizárólag a sportoló felelős azért, ami a szervezetébe jut”. A doppingszert áruló gyártók és forgalmazók mindig megússzák.) Rá­adásul ebben a kiszolgáltatott érzelmi állapotban a sportoló erősen befolyásolható. Vakon bízik az őt segítő szakemberekben – akiknek persze az érdekük a nagyobb teljesítmény. Mindenáron. Elvétve tapasztalom, hogy a sportoló valóban kellő információval, tudással és higgadtsággal bír ahhoz, hogy felelősségteljes, önkéntes döntést tudjon hozni saját egészsége kockáztatásáról. Lance Armstrong legnagyobb bűne az én szememben nem az volt, hogy teljes pályafutása alatt doppingolt, hanem hogy klubjának vezéreként a csapattársait is erre kényszerítette. Tárgyalásán a tanúvallomásokból kiderült, hogy a többieknek is kötelező volt a dopping – aki nem állt be, azt ellehetetlenítették és tönkretették. Sokszor a „többieken” próbálták ki a tiltott szerek hatását (és a mellékhatásaikat), rajtuk mérték be a mennyiségeket, hogy a „nagyok” ne bukjanak meg a doppingellen­őrzésen.

 

Játékszerek

 

Dénes cikke az esélyegyenlőség kérdését is vizsgálja. Szerinte rengeteg pénzt emészt fel a tiltott teljesítményfokozás leplezése, ami megnöveli a doppingolás költségét. Jelenleg azok a „sportolók, csoportok, országok szereznek előnyt, akik politikai, gazdasági erejüket ki tudják használni”. Ha viszont engednénk a doppingot, ezek a források visszaáramlanának a doppingolás terjesztésébe, olcsóbb, mindenki számára hozzáférhető szerek lennének kaphatók a „legális” piacon.

Csakhogy a sportban, a doppingban kicsit más az országok hatalmi hierarchiája, mint a poli­tikában. Sokszor kisebb, szegényebb, alacsony életszínvonalat felmutató országok sportolói próbálnak „teljesíteni” a doppingolásban – azért, mert a sport az ilyen országokban még ma is a kiugrás, az érvényesülés szinte kizárólagos eszköze, sőt, sokszor a méltó megélhetés jószerivel egyetlen forrása. Tapasztalatom szerint minél szegényebb egy ország, annál fontosabb számára a sport. A legjobb sportolók pedig nemcsak magasba emelt sztárok, de szinte nemzeti hősök is – hiszen ők és csak ők mutatják meg az ország erejét! Ezekben az országokban a sportoló még elke­seredettebben küzd az eredményért. Az egyén érdeke alárendelődik a közösség érdekének és elvárásának – s ilyenkor az emberélet is kevésbé számít, hiszen ha egy kihullik, százak állnak azonnal csatasorba, és tesznek meg bármit a sikerért. Itt virágzik igazán a doppingolás – nem számít a mellékhatás, a következmény. Sokszor az államszervezet teszi meg az ország sportdicsőségét mint a „nemzet érdekét” minden mást elsöprő célnak. Az emberélet olcsó, és szabad utat kap a dopping.

Tény, hogy ma nincs esélyegyenlőség a doppingolásban. De nem azért, mert a dopping drága, és nem jut mindenki hozzá a megfelelő szerekhez. Hanem azért, mert a jóléti államoknak van pénzük vigyázni sportolóikra. Itt jobb minőségű, kevesebb mellékhatást okozó, kevésbé veszélyes szereket igyekeznek használni (a fő cél, a lebukás elkerülése mellett persze), ezért sok pénzt fordítanak kutatásra és fejlesztésre. Más mentalitású vagy szegényebb országok pedig azt használják, ami a piacon kapható. Nem számít a minőség, nem számít a lebukás, nem számít a mellékhatás – hiszen a legnagyobb mennyiségben épp a tehetséges és mindenre elszánt ember áll rendelkezésre.

A dopping legalizálásával ez nem fog megváltozni. A liberalizálással nem teremtünk esélyegyenlőséget. Egyes országokban jobban vigyáznának a sportolókra, másokban ugyanúgy történne minden, mint most. Sőt – az a kis előny is elveszne, amit a tiltás ma még megad: nevezetesen, hogy doppingellenőrzésen megbukni, különösen nagy nemzetközi sport­eseményen, még mindig az ország szégyene is, így minden nemzet szeretné elkerülni. Igen, ezzel együtt is mernek doppingolni – de ha nem jutnak hozzá biztosan kimutathatatlan szuperszerekhez, a tiltásnak igenis van visszatartó ereje.

 

*

S mi a helyzet Dénes Ferenc harmadik érvével, a sport etikájának, szellemiségének, a sporthoz kapcsolt értékeknek a sérülésével?

Mi, doppingellenőrök gyakran mondogatjuk, hogy a dopping a sportoló, a doppingolás pedig magának a sportnak a halála. A doppingvétség nemcsak a sportoló életét, karrierjét teszi tönkre, hanem a sport egészének hitelességét kérdőjelezi meg. Van-e még tiszta sport, van-e kimagasló eredmény szerek nélkül? – kérdezgetjük. A doppingellenőrző oldal sajnos nem tud egyértelmű választ adni. Hiszen azt feltételezzük, hogy jóval többen doppingolnak annál, mint akiket a dopping­ellenőrzés megtalál, így minden és mindenki gyanús marad. Az utóbbi hónapok nagy botrányai rávilágítottak arra, hogy nagy a baj. Ez így nem folytatható – a sportnak és a doppingellenőrzésnek egyaránt meg kell tisztulnia.

De a dopping sok mindenre rávilágít. Kétség sem fér hozzá: a sportoló számára a személyes előny a meghatározó motiváló tényező – s erre épül még rá egy ország elvárása is. A sportoló megbecsülését, elismerését a közösség, a sportág, az ország pénzben fejezi ki. Jutalom, pénzdíj, rajtpénz, szponzoráció – ezért dolgoznak a sportolók. Márpedig ha ez így van, akkor nem a dopping felszabadításában kell a megoldást keresni, hanem a teljes sportfinanszírozást kell alap­jai­ban átgondolni. Vajon a sportrajongókat tényleg a század­má­sodpercben, milliméterekben mér­hető különbségek érdeklik? Vagy emberi teljesítményt, küzdelmet, drámát – azaz szórakoztatást szeretnének-e látni? Van-e bárki a csarnokban vagy a képernyő előtt, aki meg tudja ítélni, hogy hány másodperc alatt úszták, futották, biciklizték azt a bizonyos távolságot? Vagy csak az szeretnénk látni, hogy a kedvencünk, a „mienk” győz? Becsüljük és jutalmazzuk meg az emberfeletti munkát, a tehetséget, az alázatot – de ne századmásodpercre és milliméterre járó gépeket termeljünk. Hanem embereket és emberi teljesítményt. Ehhez nem a doppingot kell legálissá tenni, hanem a versenysport egészét – a motivációt, a versenyrendszert, a finanszírozást – alapjaiban újragondolni és átszervezni. Ez nyilván sokkal nagyobb munka, mint a tiltólista eltörlése és az ellenőrzés megszüntetése. De az a néhány emberélet talán megéri.

A szerző orvos, a Magyar Antidopping Csoport igazgatója.

Neked ajánljuk