József, a bevándorló

Kitaszítás és befogadás a József és testvéreiben

„Mélységes mély a múltnak kútja” – idézzük számtalanszor Thomas Mann József-tetralógiájának első mondatát, holott a regény korántsem csupán kútba nézés. Sokkal inkább örökké jelenvaló „szép történet és istenkitalálás”, ahogyan az utolsó szavaival meghatározza önmagát. Az Istent fokozatosan elgondoló s benne megerősödő zsidó nép mítoszi őstörténetének újramondásával saját jelenét, elsősorban a pusztításba és pusztulásba rohanó 20. századi Németországot kívánta megszólítani az író. Egyúttal pedig a jövőnek, a mi jelenünknek, a válságba jutott 21. századi Európának is üzent. „Európa, vigyázz!” – mondta híres esszéjében −, ne kövesd azokat, akik „az erőszakon kívül csak a hazugságban hisznek”. A regényt amerikai emigránsként fejezte be Mann, e tény markáns nyomot is hagyott a végén.

Az idegen

 

„A te magod jövevény lesz a földön, mely nem az övé” – ezt jósolta Isten Ábrahámnak, és ezzel megszabta a József-tetralógia hőseinek mozgásterét az Eufrátesz és a Nílus között, egyszersmind meghatározta a mű alapkonfliktusát: két értékrend, a kitaszítás és a befogadás összeütközését. Ábrahám, az „ősbevándorló” idegenként, Mezopotámiából érkezett Kánaán földjére, majd befogadásra lelt a számára még idegenebb Egyiptomban, később pedig visszatért a Jordán folyó mellé. Sárától született kései gyermeke, Izsák egész életében szenvedett félegyiptomi féltestvére, Ismáel idegenségétől, akit atyja kitaszított az elsőszülöttségből, és elüldözött a sivatagba. Jákób, Izsák kisebbik fia, csalással orozta el az atyai áldást a törvényes örökös, Ézsau elől, ezért menekülnie kellett Kánaánból mezopotámiai rokonaihoz, akiknek jószerével a nyelvét sem értette, és akik befogadták bár, de szolgasorban tartották. Ennek ellenére csellel és furfanggal jókora vagyont gyűjtött, feleségül vette gazdája lányait, előbb az idősebb Leát, akitől viszolygott, később az „édes szemű” Ráhelt, az „igazit”, akit mélyen megélt szerelemmel szeretett. Ezután – megelégelve a megalázó menekültlétet − félig-meddig lopott hatalmas birkanyájait nyugat felé terelgetve egyszerűen megszökött. Apósa, Lábán – aki hálátlan, vérszívó élősködőnek tartotta – üldözőbe vette, de Jákób Isten segítségével elkerülte a jogosnak tűnő bosszút. Jákób nomád családja kegyetlen, pusztító betolakodóként érkezett (vissza) Kánaánba. József, a „kedves” Ráhel első gyereke, akit Jákób tizenkét fia közül a legjobban, mint­egy elvakultan szeretett − egy önnön szépségétől és okosságától megszédült, öntelt ifjú − kihasználva apja érzelmi kiszolgáltatottságát, jogtalan előnyöket csikart ki magának bátyjaival szemben. A megalázott fivérek elidegenültek a fölényeskedő Józseftől, haragjukban egy verembe vetették, majd eladták őt rabszolgának Egyiptomba.

József tehát héber bevándorlóként érkezett a Nílus-parti országba, az akkori világ legműveltebb és leggazdagabb tájékára, és azonnal belecsöppent a migrációról folyó közéleti polémiákba. Megvásárlója, Potifár, a rendkívül liberális, befogadó szellemű egyiptomi nagyúr kifejezetten rajongott mindenért, ami külföldi, idegen, új és ritka. A kiváló testi és szellemi adottságokkal rendelkező Józsefet csakhamar háznagyává és mindenható sáfárává emelte. Potifárné, a szépséges Mut – mellesleg az egyiptomi főisten papnője – elutasította férje szabadelvűségét, valamint az „idegen feslettséget”, ami szétbomlasztja az országot összetartó kötelékeket, és aláássa az ősi, jámbor népi rendet és a kemény erkölcsű hazafiságot, ezért József elbocsátását követelte, amit Potifár kereken megtagadott. Ez a házastársi és politikai ellentét csakhamar furcsa szerelmi konfliktusba fordult. Potifárné rémülettel vegyes izgalommal fedezte fel magában a szép, idegen héber ifjú iránti csillapíthatatlan vágyakozást. A szerepek és az indulatok ekkor végzetesen felcserélődtek, a tisztaságát őrző József volt az, aki elutasította az egyiptomi szépség közeledését, akin pedig lassacskán úrrá lett az őrjöngő, pokoli szenvedély. Minden emberi-erkölcsi gátlását levetkezve Potifárné végül is hazug módon nemi erőszakkal vádolta be Józsefet Potifár előtt, aki – liberalizmus ide vagy oda − nem tehetett mást, mint hogy kiutasította és börtönbe juttatta kedves háznagyát. József átvitt értelemben ismét „verembe esett”.

 

Az isteni spekuláns

Különös intellektuális adottságai révén ebből a „veremből” is kijutott József. Apjához, Jákóbhoz hasonlóan szenvedélyes álmodó és álomfejtő volt. „Aki álmodik, az értelmez is, és aki értelmezni akar, annak előbb álmodnia kell” – mondta rabtársainak, a bebörtönzött fősütőmesternek és főpohárnoknak, megjósolva nekik ellentétes sorsukat. Nemsokára pedig a hét kövér és hét sovány tehénről, valamint a hét teli és a hét üres kalászról álmodó Ehnaton fáraónak – az egyistenhit Ábrahámhoz és Jákóbhoz hasonlatos prófétájának − jövendölte meg a hét kövér és a hét sovány esztendő eljövetelét. Jóstehetsége révén a király barátja, bizalmasa, „nagy üzletembere”, Egyiptom kenyér­adója lett.

A héber József valójában afféle hivatásos befektetőként működött Egyiptomban, aki a fáraó jóváhagyásával hét éven át olcsón felvásárolt gabonába invesztálta az ország teljes jövedelmét. Nem hitt a természeti és gazdasági folyamatok egyensúlyában, abban viszont igen, hogy a trendek és az árfolyamok megjósolhatók, és ha valaki tényleg képes erre, és türelmesen várakozik, akkor módfelett nagyot nyerhet. Sokat kockáztatott, de bejött neki. Ha belegondolunk, József spekulációja megbukott volna, ha a szűk esztendők a vártnál hamarabb jönnek, de akkor is, ha a bő esztendők sora egyáltalán nem szakad meg. De nem tévedett. Helyes volt a prognózisa az éghajlati változások bekövetkeztéről, a Nílus várható elapadásáról és a gabona­árak emelkedéséről. Azt is jól sejtette, hogy az aszály hosszú évekig eltart majd. „Mert a pelyvaidő a drágaság ideje, és ha a Nílus kicsi, nagyok az árak.”

Az állami gabonaraktárak formáját öltő, József által létrehozott befektetési alap sikerrel működött, időtálló volt, és lehetőséget nyújtott kezelőjének, a nagy héber Vásártartónak és Kenyéradónak arra, hogy jótékony befolyást gyakoroljon a világban zajló társadalmi folyamatokra. Mérhetetlen gazdasági ereje révén megnyirbálta az oligarchák hatalmát, és ingyenkenyérhez juttatta a rászorultakat. József óriásraktárai nemzetközileg is megnövelték Egyiptom hatalmát. Az éghajlatváltozás éhínséget okozott az egész Közel-Keleten, de gabonatartalékai csak Egyiptomnak voltak. Királyok könyörögtek segítségért, és gazdasági menekültek hullámai érték el Egyiptom szigorúan őrzött hatá­rait. József tudta, hogy előbb-utóbb Kánaánban élő családja is megjelenik a kérelmezők közt. Ekkor jött el az ő ideje, hogy „Isten és világ” előtt eljátssza nagy szerepét. Tanult hibáiból és kudar­cai­ból: ifjonti gőgjéből jócskán alább­adott. Súlyos próbatételeknek tette ki testvéreit, akik egykor a verembe lökték, de végül is felfedte előttük kilétét („én vagyok az!”), és rávette őket, hogy az aggastyán Jákóbbal együtt települjenek át Egyiptomba. „Hiszen tudom, van valami abban a Kánaánban, ami a szívetekhez nőtt, de hát végtére is Egyiptom földje, ez a nagyvilág” – ilyenformán biztatta őket, hozzátéve: „a ti testvéretek nem Isten hőse és nem a szellemi üdvösség hírnöke, csak közgazda”.

A népéből, családjából kiszakadt, teljesen elegyiptomiasodott József − világpolgárként − saját törzsének megmentője lett. És ha meggondoljuk, hogy Thomas Mann keresztény értelmezésben formálja meg József alakját, Krisztus előképeként ábrázolva őt, az is elmondható, hogy az egyiptomi üzletember a világ megváltásának befektetője volt.

 

Jótékony kétértelműség

Vajon mit gondolt Ábrahám, Izsák, Jákob (és Thomas Mann) istene a bevándorlásról? Helyeselte, kárhoztatta, vagy úgy vélte, hogy a nemzetformáló kivonulást (exodust) meg kell előznie egy bevonulásnak? Mi volt a véleménye az elzárkózásról és a beilleszkedésről? Kiválasztottakról és idegenekről? Idegenekről a kiválasztottak közt, kiválasztottakról az idegenek közt? Bizonytalan mindez. Olybá tűnhet, hogy nincs itt egyértelmű határ jó és gonosz között, hogy nemcsak az erény vezet az üdvösségre, de olykor a csalás, a lopás, a hazugság és a paráznaság is. Isten és a sors kétértelmű és kétarcú: Izsák és Ismáel, Jákób és Ézsau, Ráhel és Lea, fent és lent, Kánaán és Egyiptom egyazon érem különböző oldalai, és az érem pörög, sohasem tudni, melyik oldal kerül felülre.

Kétértelműség – alighanem ez a szó a József-regény kulcsa, és éppen ez az, amit a legnehezebb értelmezni. Annyit jelent-e csupán, hogy minden mindennel összefügg? Hogy Isten útjai kifürkészhetetlenek? Hogy a gonosz is „az erő része, mely örökké rosszra tör, s örökké jót mível” (Goethe: Faust)?

A könyv Istene aligha sugall ilyesmit, és azok sem, akik Őt elgondolták. Jákób szemében Egyiptom mindig az állatistenek gyalázatos és tisztátalan „fekete országa” maradt, és az egyiptomiak többsége sem vélekedett tú­lontúl kedvezően a „nyomorult, barbár” héberekről. Mind Egyiptomnak, mind Izraelnek kerek és szilárd identitástudata volt, ám – a regény világában és az ókori Kelet valóságában – nyitottak voltak egymás felé, mindkettőnek szüksége volt a „másik” bizonyos elemeire. Helye volt tehát mind az elfogadásnak, mind az elutasításnak, de nem volt helye az elutasítás elfogadásának.

Kitaszítás és befogadás gesztusainak összeütközése lehet patologikus, de lehet egészséges is. Az elsőre Potifárné szerelme a példa: az asszony nem volt képes összeegyeztetni az idegenekről formált előítéleteit önnön tapasztalatával, nem tudott mit kezdeni azzal, hogy belehabarodott egy „betolakodóba”. Thomas Mann nagymester volt az érzelmek zűrzavarának ábrázolásában (is). (A Potifárnéról szóló epizódok szecessziós orientalizmusát perzsa és arab források inspirálták, a többi közt a Korán.)

A tagadás és beleegyezés jótékony összekapcsolódásának az idős Jákób lehet a példája, főként akkor, amikor elvei és meggyőződése ellenére elfogadta József hívását, és törzsével együtt áttelepült Egyiptomba. Jákób büszke, mi több, gőgös ember volt. Ábrahámhoz hasonlóan ő is elhatározta, hogy csak a Legmagasabbnak szolgálhat. Ám azt is tudta, hogy nincs az az emelkedettség, amin – ha úgy hozza a sors – ne lehetne, sőt ne kellene felülemelkedni: „a világ bensőségessé alakítása nem jelenti összeszűkítését, és az én nagyrabecsülése korántsem annyi, mint elszigetelődése, elfojtódása és megmerevedése mindennel szemben, ami általános, személyen kívüli vagy személyek feletti, röviden: mindennel szemben, ami túlmutat az énen”. Engedett József kérésének, és tudta, hogy ez nemcsak összefér a méltósággal, hanem valósággal ünnepélyességgé fokozza azt.

A tetralógia generációkon át­ívelő „nagy történetének” Jákób a főszereplője, az ő méltóságteljes temetési menetével ér véget a könyv. Ez a több szempontból is jelképes esemény nem nélkülözi azt a fajta iróniát, amely Thomas Mann sajátos írói védjegye. Jákób végakarata az volt, hogy ne Egyiptomban, hanem a kánaáni Hebrónban legyen eltemetve, ősei mellett. Az író maga elé képzelte, hogyan történhetett ez az adott körülmények között. Csakis úgy, hogy az ős-öregember holttestét – József parancsára – Egyiptom vallási szokásai szerint preparálták, hetven napra salétromlúgos kádfürdőbe tették, majd körülgöngyölve dí­sze­sen kifestett koporsóba helyezték. A test, egy zsidó pátriárka teste, amely hosszú vándorlásai után végső nyugalomra lelt övéinek temetkezőhelyén, a kettős barlangban, melyet egykor Ábrahám vásárolt – egy egyiptomi múmia volt.