Pár évvel korábban, 1993 elején Landeszmann György budapesti főrabbi tett kísérletet a magyar nemzeti identitás meghatározására. Hírhedtté vált szavai szerint a zsidók által teremtett értékek kivonása után nem maradna más a magyar kultúrában, mint „a bőgatya és a fütyülős barack”.
A mondat szerzője a Golgathában valószínűleg nem a bőgatyára gondolt, ám feltehetően nem is Hamvas Béla öt géniuszára. Egyáltalán mire utalhatott? És miben állt a sommás megállapításokra hajló Landeszmann tévedése?
A büszke ember célozhatott a származására, amely viszont nehezen állta volna ki a tisztasági próbát a Kárpát-medencében, keleti és nyugati népek jövés-menésének hagyományos színhelyén. Akkor inkább a történelemre és a kultúrára. Talán a honfoglalás, a kalandozások kora, az 56-os forradalom vagy éppen a pörkölt körül jártak gondolatai. A szóban forgó történelmi eseményeket alighanem szívet melengető mítoszokként, és nem a szláv őslakosság leigázásaként, rablóhadjáratokként, avagy vélt és valódi ávósok meglincseléseként értette. Netán adottnak vette a vaddisznópörkölt elkészítésének helyes, ám mindenkor vitatható módját. Lehet, hogy a magyarok körében dívó értékek ötlöttek eszébe. De ha a szíve például az isten, haza, család szentháromsága felé húzott, hová sorolta a nem vallásos, hazájukkal szemben kritikus és elvált magyarokat? Egyébként is: a nagy értékek nem egy-egy nemzetre, hanem kultúrkörökre jellemzők. A lengyelek például jobbak nálunk istenben és hazában.
Marad tehát mégis a bőgatya, árnyaltabban fogalmazva a kiveszőben lévő paraszti kultúra? Ez a – ki vitatná, hogy értékes – kultúra azonban a nemzet előtti időkből származik, és sajátossága éppen az, hogy vidékekként különbözik. Nehezen gondolható komolyan, hogy ezek vagy még régebbről merítve a lovas íjászat vagy a jurta alapján azonosíthatná magát a mai magyar társadalom.
Az egyetlen ismertetőjegy, amelyről a magyarok nagy valószínűséggel felismerhetik magukat és egymást, a nyelv. Elfogulatlanul nézve azonban ez sem lehet büszkeség tárgya; minden népnek van nyelve, és esetleg jobban is beszéli annál, mint ahogy a magyarral bánni felénk szokás.
Mindez tükrözi a nemzeti identitás meghatározásának nehézségeit. Valami azonban mégis hat és súlyosan létezik, amit azután kitölt a nemzetre vonatkozó ideológia. Ez a valami nem fogalom, hanem érzés. Ismert példával élve, kritériuma a himnusz. Amikor felcsendül a magyar himnusz. Tegyük fel, hogy aki hallgatja, évtizedek óta külföldön él, rendkívül nagyra tartja új országát, ezzel szemben sokszor viszolygással gondol szülőhazájára, annak számos lakójára, továbbá a himnusz mondandójával sem maradéktalanul elégedett. És mégis… valami fojtogatja. Nem az értékrend, a történelmi legendák, a pörkölt és a nyelv, hanem a himnusz a nemzeti identitás próbája. Fojtogat, vagy nem fojtogat.
Körbetekintve az élővilágban, etológiai ismeretek nélkül is megállapítható, hogy nem az ember találta fel a közösségi létformát. Ebből kiindulva arra gyanakodhatunk, hogy a hangyákhoz hasonlóan bennünk is gének szabják meg a közösséghez tartozás elemi fontosságát. A különbség annyi, hogy – ismereteink szerint – a hangyák nem vitatkoznak a boly mibenlétéről. Jó volt a Gagarin őrsben, jó volt haverokkal lézengeni a Corvin közben, s jó volt a magyar–szovjeten a Népstadionban, amikor ’68-ban 2:0-ra nyertünk, a gólokat Farkas és Göröcs rúgta. Ezekhez képest a nemzet megfoghatatlan: népével sosem fut össze az utcán az ember. Szia, hogy vagy, le kéne már ülni egyszer. A megfelelő érzelmeket, vagyis az idevágó hormonokat jelképek mozgósítják. Van, aki a himnusz hallatán, de olyan is akad nyilván, aki Orbán Viktor láttán érzékenyül el. A genetikai képesség adott, és szocializációja megtörténik, nagyjából úgy, s szintén fiatal korban, ahogy az ember a nyelvet is genetikailag adott képességei és a tanulás összjátéka révén sajátítja el mindenkori környezetében.
*
A nemzeti identitás fogalmát Németországban az „irányadó kultúra” (Leitkultur) kifejezésében oldják fel. Időszerűségét a jól ismert, ezúttal könnyű parabolaként elmesélendő történet indokolja.
Angela M. nagy partit adott két éve. Kifogásolható annyi volt csupán, hogy nem értesített előre senkit; sem ott, ahol lakott, sem a környező házakban nem szólt a népes vendégseregről. Nem kérdezte az ott lakókat, egyetértenek-e a meghívottak számával és összetételével – igaz, mindkettőről csak homályos felvilágosítást tudott volna adni. Arról sem beszélt, hogy az érkezők be is akarnak költözni, szeretnének végleg ott maradni.
Most már tudja, hogy 2015-ben közel 900 ezren jöttek, s a partinak nincs vége, tavaly további 280 ezer vendéget számoltak össze. A tavalyelőtti nagy hullámban beáramlók egynegyede érkezett Szíriából. Az elmúlt évben beadott közel 700 ezer menekültkérvény jó 60 százalékát bírálták el kedvezően, vagyis a bevándorlók jóval több mint a fele bizonyosan itt maradhat.
A lakótelepen különbözőképpen fogadták a váratlan látogatókat, ki-ki vérmérséklete és habitusa szerint. Volt, aki dünnyögött és hümmögött, akadt, aki felháborodott. Az egyik házmester egyszerűen bezárta a kaput, noha az az épület átjáróházként szolgált, odaköltözni senki sem szeretett volna. Sokan viszont tárt karokkal várták a jövevényeket, megosztották velük ágyukat, asztalukat. Ám még közülük is furcsállották néhányan, hogy maga Angela – ezt most szó szerint értve – senkit sem engedett be a saját lakásába, pedig az kétségkívül jó benyomást tett volna. Arra szorítkozott, hogy biztassa, bátorítsa a többieket. „Megoldjuk, megoldjuk” – ismételgette.
Most pedig dolgoznak a megoldáson. A német olyan, hogy szeret dolgozni a megoldáson. Ha az ember, például én, elindul otthonról Neuköllnben, s nem az egyszerre több kultúra nyomait is őrző járdát, mondjuk, a tisztátalan német kutya ürülékét és a muszlim vagy balkáni eredetű tökmaghéjak jókora foltjait, mit foltjait, inkább szőnyegét figyeli, az egy cigarettányi úton a legközelebbi metrómegállóig hat úgynevezett „integrációs és nyelvtanfolyamot” számolhat össze tele kendős asszonyokkal és szakállas férfiakkal. Az egész országra vetítve a – magyarul érdekes módon migránsoknak nevezett – bevándorlók eltartása és beilleszkedése tavaly 40 milliárd euróba került, és ez az összeg várhatóan emelkedik a következő években.
Ugyanakkor szinte csend támadt a menekültek körül. A hangulat politikai hőmérőjeként a kereszténydemokratáktól jobbra álló AfD, a Szövetség Németországért népszerűsége szolgálhat. A már 13 tartományi parlamentbe bekerült pártot tavalyi 13–14 százalékos kedveltsége a harmadik legerősebb politikai erővé emelte. Ez a népszerűség azonban az idén 7 százalékra csúszott vissza. Az AfD-t belső viszályok gyengítik, rasszista – vagyis Németországban elfogadhatatlan – nyilatkozatok hozzák rossz hírbe, de mindenekelőtt az a benyomás fordítja el tőle a választókat, hogy a kormány ismét ura a helyzetnek.
Valóban, a két éve oly vendégszerető asszony ügyes kis csomagot állított össze. Törökországot rábírták, hogy ne engedje tovább a menekülteket; újra bevezették a határellenőrzést; meggyorsították a menekültkérvények elintézését és az elutasítottak kitoloncolását; öt külön tábort hoztak létre a balkáni bevándorlók elhelyezésére, akiknek alig van esélyük a befogadásra; erősítették a küzdelmet az embercsempészbandák ellen, és küszöbön áll a politikai üldözéstől mentesnek nyilvánított országok körének kiterjesztése az észak-afrikai arab országokra.
Ettől persze még elképzelhető, hogy – mint másfél hete a Stuttgart közelében fekvő Schorndorfban megrendezett fesztiválon – az eddigieknél gyakrabban árnyékolják be majd tömegverekedések a népünnepélyeket olyan kultúrkörökből érkezett bevándorlók részvételével, amelyekben nem az érvek csatája és a békés megegyezés keresése jellemző a nézeteltérések rendezése során.
A schorndorfi fesztivál – az ottani menekültotthon fiatal lakóinak köszönhetően – példát szolgáltatott arra a Közép-Kelet és Észak-Afrika muszlim országaiban nyilvánvalóan kedvelt és elterjedt szokásra, azaz idegen nők intim testrészeinek fogdosására is, amelyből már a tavalyelőtti kölni szilveszter alapos ízelítőt adott. Nem utolsósorban ennek köszönhető, hogy a német parlament tavaly novemberben büntetőjogi tényállássá nyilvánította „egy másik személy szexuális célzattal történő megérintését és ezáltali zaklatását”. Egy 24 éves eritreai menekült például, akit két nő is feljelentett, mert nemcsak úgy érintőlegesen, hanem határozott mozdulattal a combjuk közé nyúlva próbált megismerkedni velük a müncheni S-Bahnon, egy év felfüggesztettet kapott a kiszabható két évből. Mindamellett ez az eset nem volt alkalmas muszlimellenes hangulatkeltésre: a fiatalemberen mindkét esetben a vasárnapi katolikus istentisztelet és néhány sör elfogyasztása után vett erőt a civilizált országokban illedelmesen elfojtott tapizási kényszer.
*
Talán ilyesmiről is szó esik az integrációs tanfolyamokon, hogy ez errefelé nem szokás, s a nők sem szeretik. Talán ezért is gondolta a német belügyminiszter, Thomas de Maizière április végén, hogy irányt mutat kulturálisan tíz pontban. A legolvasottabb napilapban, a Bildben közzétett nyilatkozat izgalmasan kezdődik, hiszen nyomban az elején megígéri, hogy „a nyelven, az alkotmányon és az emberi jogok tiszteletén túl van valami, ami legbelül összetart és másoktól megkülönböztet minket”. Szolgai felsorolás helyett érdekesebb, ha e pontok szőttesét visszájára fordítva adjuk vissza a legbenső mag jellemzőit. Eszerint nem tartozhat a németséghez, aki nővel nem fog kezet, vagy ha nő, akkor orcáját eltakarja, hadilábon áll a tanulással és a munkával, nem tekinti magát a német történelem örökösének annak mélypontjaival együtt, s ezzel összefüggésben kételkedik Izrael létjogában, fogalma sincs róla, ki Bach és Goethe, vallását többre tartja a világi jognál, nézeteltéréseket szívesen tisztáz baseballütővel, más népeket lenéz, és fittyet hány a regionális hagyományokra.
Mint érezhető, az irányelvek részben világosan, részben burkoltan muszlimoknak szólnak, vagyis olyanoknak, akik új bevándorlóként bizonyosan nem, régóta itt élőként pedig túlnyomórészt nem fogják olvasni ezeket. Közzétételük célja tehát csak egy lehet: a németek meggyőzése arról, hogy nem kell felolvadniuk valami multikulturális egyvelegben, hogy nyugodtan megkülönböztethetik magukat, s elvárhatják, hogy ne ők, hanem hozzájuk alkalmazkodjanak.
Megtudjuk ugyan, miként gondolkozik erről egy konzervatív német, de a csalódás mégsem tagadható: újfent nem lett világos, mi az, ami a nyugati kultúrkörön belül, de a bajor, a sváb vagy a porosz népszokásokon túlmenően, a nemzetnek csak egy bizonyos része által ismert kulturális teljesítményeken vagy a különbözőképpen értelmezhető történelmi mítoszokon kívül megkülönbözteti a németeket.
A belügyminiszter pontjait a politikai ellenfelek persze szanaszét szedték, cinikusan vagy tárgyszerűen kifogásolták, de meglepő módon nem hiányolták a legfontosabbat, a közösségi tér, s ezzel a vendéglátó nemzet, általában pedig az embertársak tiszteletben tartásának alapvető kritériumát, amelyet a következőképpen határozhatunk meg egyszer s mindenkorra: tökmaghéjnak földre köpködése kizárólag otthon, saját lakásban megengedett.
