Kádertévé - A tekintélyelvű állam médiája

  • Bajomi-Lázár Péter
  • 2015. április 18.

Publicisztika

Az Orbán–Simicska-viszály elmérgesedése után a „közszolgálati” média viharos gyorsasággal alakult át. Az MTVA „nemzeti hírtele­vízióvá” formálta vezető csatornáját, ám az első adásnapok főként újságírótanoncok által készített műsorát bakik sora tette tönkre.

Az eredmény a várható lett: az M1 ismét elvesztette régi nézőinek egy részét, újakat viszont nemigen nyert. A Népszabadság szerint száz­ezren kapcsoltak át más csatornára. Kövér László a Magyar Hírlapnak az átalakításról a minap azt mondta: a jobboldali szavazóknak szükségük van orientációra – magyarul arra, hogy valaki megmondja nekik, mit gondolnak. Az emlegetett jobboldali szavazók nem tiltakoztak, mert nem észlelték, hogy a házelnök sértést vágott a fejükhöz: képtelennek minősítette őket az önálló ítéletalkotásra.

Orbán közel egy éve hirdette meg az illiberális (magyarul: tekintélyelvű) állam koncepcióját. Siebert, Peterson és Schramm klasszikus könyvében, a Négy sajtóelméletben hosszan ír a tekintélyelvű sajtómodellről, amely a Bourbonok, a Stuartok és a Habsburgok alatt alakult ki, és amelynek lényeges vonása, hogy a polgárt kiskorúnak tekinti: olyasvalakinek, aki képtelen önállóan mérlegelni az információkat és autonóm döntéseket hozni, ezért szüksége van a kiválasztott bölcsek útmutatására. A „nemzeti hírtévé” létrehozását alighanem részint ez motiválta: a politikai döntéshozók bölcsebbnek érzik magukat azoknál, akik megválasztották őket. Lenézik választóikat. Ám segítő kezet nyújtanak nekik, és (azok pénzéből) hírcsatornát építenek, hogy „orientálják” őket. Az, amit az ellenzék propagandának lát, a kormányzat szemében csupán felvilágosítás.

false

A paternalista attitűd azonban nem egyedi a volt kommunista országok kormányai körében, és csak részben indokolja az egykori közszolgálati média közép- és kelet-európai viszonylatban szokatlanul radikális átalakítását. Mi állhat még az állami média teljes megszállása és átszervezése, a „nemzeti hírtévé” megteremtése mögött?

*

Kézenfekvőnek látszik a feltevés, hogy a közvélemény és a választói akarat befolyáso­lásának szándéka. Ezt mégis el kell vetnünk. Általános közép- és kelet-európai tapasztalat, hogy az, aki megszállja a közmédiát, elveszíti a hatalmat; Magyarországon is ezt jelezte az 1994-es, a 1998-as és a 2002-es választás eredménye. Ha a média által közvetített üzenetek nincsenek összhangban a befogadók saját tapasztalataival és személyes közlésekből származó értesüléseivel, azok könnyen manipulációra gyanakodhatnak, mert inkább a saját szemüknek és a környezetükben élő véleményvezéreknek hisznek. Az így disszonánssá váló médiaüzeneteknek bumeránghatásuk lehet, azaz nem azonosulást, hanem elutasítást váltanak ki közönségükben. Egyébként sem volna ésszerű azt gondolni, hogy a mind jobban fragmentálódó médiapiacon egyetlen, csekély közönségrészesedésű csatorna nagy hatást gyakorolna a választók tömegének politikai döntéseire.

Valószínűbbnek tűnik, hogy a „nemzeti hírcsatorna” elsődleges célközönségét nem a választók sokasága jelenti; csupán a kormányzó pártszövetség elkötelezett híveit veszi célba. Feladata az ő mozgósításuk lehet. A Fidesz–KDNP retorikáját és politikáját az elmúlt években a hideg polgárháborús helyzet megteremtésének szándéka jellemezte. Szemben a 90-es és a 2000-es évek szocialista-liberális kormánykoalícióival, a 2010-ben hatalomra került pártszövetség nem törekedett társadalmi konszenzusra. Kerülte az ellenzékiek kooptációját. Megszállta az állam és a gazdaság jelentős részét, s az így megszerzett forrásokból csak saját kádereinek és klienseinek juttatott. Egyes társadalmi csoportokat – köztük a potenciálisan kritikus diákságot és a felsőoktatásban dolgozó értelmiséget – kifejezetten diszkriminálni igyekezett.

Hogy konfrontatív politikáját igazolja saját választói előtt, ellenzékét démonizálnia kellett; így született meg a saját nemzetére rárontó, idegen hatalmakat és érdekeket szolgáló baloldal toposza. A Fidesz–KDNP politikai világképe a Jó (a kormánypártok) és a Gonosz (az ellenzék) drámai harcának dichotómiájára épül, amely egyszersmind igazolja a kormányzat háborús retorikáját is. Ebbe a fekete-fehér világképbe még az a mérsékelt kormánykritika sem fér bele, amelyet a Simicska-féle sajtó- és médiabirodalom újságírói engednek meg maguknak. A tekintélyelvű állam lényege a zéró kritika.

A „nemzeti hírtévé” létrehozását tehát magyarázhatja az is, hogy a kormányzatnak szüksége van olyan médiumra, amely a Fidesz–KDNP híveiben azt a leegyszerűsített ellenségképet táplálja, amely indokolni látszik az ellenzéki hálózatok teljes felszámolására tett erőfeszítéseit – így egyebek között a kormánykritikus média és a független értelmiség ellehetetlenítését, a civil szervezetekkel szembeni fellépést.

*

A néhai közszolgálati média megszállásának további oka lehet az is, hogy a Fidesz–KDNP-pártszövetség kartellpártként működik: stratégiájának alapja a közforrások megszállása és saját céljaira fordítása. Klientúraépítésben utazik.

A médiában pénz van. Az MTVA és a média­hatóság összesen százmilliárd forint feletti éves állami támogatása számos lehetőséget kínál azon káderek és kliensek támogatására, akik így vagy úgy segítették a Fidesz és a KDNP hatalomra jutását. Az elmúlt években jól fizető állásokat kaphattak a közmédia és a médiahatóság irányító testületeiben; a műsorgyártásra és a hirdetésekre fordított állami alapokból príma megrendelésekben részesülhettek; erőfeszítéseiket rádiókoncessziókkal honorálták.

Az állami média gyarmatosítása és kizsákmányolása formálisan legális, mégis illegitim gyakorlat. Legális, mert a kormánypártok szabad választásokon elnyert mandátum birtokában hozták azt a médiatörvényt, amelynek segítségével saját híveiket ültethették az állami média kulcspozícióiba. A kormányzat így formálisan megőrzi az állami média függetlenségét, ám informálisan az irányítása alá vonja. A politikai hűség elve alapján kinevezett médiakáderek afféle transzmissziós szíjként továbbítják a kormányzat akaratát az állami médiának. Ők nevezik ki azokat a vezető szerkesztőket, akik aztán meghatározzák a politikai műsorok tematikáját és domináns értelmezési keretét.

Ám a média megszállása illegitim gyakorlat, mert a közpénzek partikuláris célokra való fordítása azt jelenti: sérül a politikai pártok esélyegyenlőségének elve. Az állami média kisajátítása hátrányos helyzetbe hozza a rivális pártokat: csökkenti láthatóságukat; az állami média semmibe veheti vagy torzíthatja üzeneteiket. A média gyarmatosítása így végső soron az egyenlő és szabad politikai versenyt ássa alá. Ha pedig a pártok nem indulnak egyenlő eséllyel a választók szavazataiért folytatott versenyben, akkor nem beszélhetünk tisztességes választásokról. A választások elvén alapuló demokrácia pedig csupán üres díszlet: Patyomkin-demokrácia marad.

A szerző médiakutató, politológus.

Neked ajánljuk