A vita hevességét mi sem jelzi jobban, mint az, hogy a téma olykor a lengyel-német és cseh-osztrák napi külkapcsolatokban is felbukkant, és a németek elűzésének "beismerése" egyfajta mércéül szolgált az Európai Unióhoz csatlakozó országokkal szemben. Már az első pillanattól kitapinthatóan létezett olyan törekvés is, hogy a soát a 20. századi kényszermigrációs események között tárgyalhassák, és egy olyan nemzetközi emlékhelyet teremthessenek, amely mérhető volna a soá globális emlékezetéhez. Az egymás melletti, méltó bemutatásra Forgács Péter Dunai exodusa után - azt hiszem - bátran igennel felelhetünk. Fogósabb kérdés, hogy kialakul-hat-e egy olyan közös európai emlékezet, amely a "keleti németek" (a 20. század eleji német állam határain kívül élő németek), de egyáltalán, a két világháború következtében elüldözött népek szenvedéseit foglalja magában.
Globális vagy európai?
A soá emlékezete az elmúlt évtizedekben - néha már a történelmi hitelesség és a természetes emberi együttérzés határait súrolva - az elviselhetetlen szenvedések "mércéjévé" vált. Egyetemes fogalommá, mely a legkülönbözőbb áldozatok tragédiáit egyesíti. A kilencvenes évek közepén a kosovói konfliktus idején többször hallatszott a jelszó: "Soha többé Auschwitzot!"; a sztálinizmust pedig bizonyos történetírói munkákban vörös holokausztnak is nevezik. Ezért elsősorban nem Európa, inkább az Amerikai Egyesült Államok a felelős. A soá nemzetközi emlékezete - az USA történelempolitikájának köszönhetően - már nem sokkal a háború után egy azóta is egyre bővülő intézményes hálózatban öltött testet a Never again! kategorikus imperativusával. Vajon az elűzetések tervbe vett európai centruma, esetleg intézményes hálózata képes-e ettől a gigantikus "holokausztipartól" távolságot tartani és az elűzetések saját helyét a 20. század civilizációs tragédiájának univerzumában megtalálni? Vagy csupán lemásolja majd azt, hogy szembeállíthassa ezzel az exodusszal?
A soá nemzetközi emlékezete többnyire amerikai mintákat követ - azaz alapvetően amerikai, noha az elmúlt három évtizedben szerencsés módon egyre európaibbá vált. Az amerikaias formák és elbeszélésmódok részben megkönnyítik, részben megnehezítik az európai adaptációt. A populáris kultúra felől közelítve nagy előny az ötven év alatt felhalmozott amerikai tudás és gyakorlat, hiszen kész mintákkal szolgál a soá történetének tanításához és feldolgozásához: ezt láttuk pl. a Teaching Holocaust Program világméretű meghonosításakor vagy Spielberg Shoah Foundation Archive-jának európai beindításakor. A soá kozmopolita emlékezete amennyire csak tudta, megkönnyítette számunkra, kelet-európaiak számára azt is, hogy negyven év tabusítása után szembenézzünk a saját holokausztunkkal, s kialakítsuk emlékezési formáinkat és rítusainkat. Nem a kozmopolita minta tehet róla, ha ez csak részben vagy félszívvel történt. Az már azonban az amerikai populáris alapnarratíva hibája, hogy a németeket gyakran sematikusan ábrázolja - így abba az elbeszélésbe a "keleti németek" elűzetése nemigen fér bele. Még akkor sem, ha hozzászámítjuk, hogy a legfrissebb amerikai történetírás már nem kizárólag a német felelősségről, hanem Európáról, a sötét kontinensről beszél. Mindazonáltal nagyon valószínű, hogy az európai elűzetések emléke még jó darabig nem válhat a holokausztéhoz mérhető kozmopolita emlékezetté.
Demokratizálás vagy entrópia
A mesterséges emlékezetgyártás és -központosítás - mely minden eddigi törekvést jellemez - további veszélyeket rejt magában. Egy ilyen emlékezetpolitika könnyen az entrópia, azaz a mennyiség által történő relativizálás csapdájába eshet. Amit James Young a soá kapcsán fogalmazott meg, ugyanúgy érvényes itt is: "minden emlékműnél, minden állami múzeumban és levéltárban más-más holokausztot találtam, s végül már nem is találtam a holokausztot sehol". Persze rögtön hozzátehetjük: nem minden országban van ez így, hiszen Magyarországon például egy ilyen entrópiának egyelőre nyoma sincs... Mégis megfontolandó, hogy civil kezdeményezések és valódi emlékező közösségek támogatása nélkül érdemes-e egy ilyen vállalkozásba kezdeni.
Az entrópiának persze egy nagyon pozitív, az emlékezetet demokratizáló hatása is ismeretes, hiszen paradox módon épp a mennyiségi növekedés - és itt kutatásokról, múzeumokról, emlékművekről stb. van szó - tette lehetővé, hogy azon áldozatok hangja is hallhatóvá váljon, akiket korábban némaságra ítéltek. Ez történt a soá emlékének feldolgozásakor a romaként, szintiként, homoszexuálisként vagy Jehova tanújaként üldözöttek szenvedéseivel. És ez történhetne a "keleti németek" kapcsán például a szlovák-magyar lakosságcsere áldozataival vagy az Algériából elüldözöttekkel is.
Tanúságtétel vagy kutatás
A következő kérdés a kezdeményezés megkésettségéből fakad. A soá emlékezethelye ötvenéves. A róla szóló diskurzus - mind a nemzeti, mind a globális szinteken - a túlélő szemtanúk élményeiből, a tragédia friss nyomaiból, a jóvátételi aktusokból és a már említett amerikai történelempolitika elemeiből tevődött össze. A történetírás és a többi társadalomtudományi diszciplína jóval e folyamatok mögött kullogott csak. S bár megint különbséget kell tenni a vasfüggöny két oldalán lejátszódó történések között, mégis megkockáztatható, hogy a soá emlékezete alapvetően a genocídium tanúságtételén alapult. Egyáltalán nem meglepő tehát, hogy az interjús kutatások legújabb fellendülése épp a nyolcvanas évekre tehető, amikor is a kutatók azzal szembesültek, hogy a holokauszt szemtanúi rövidesen eltávoznak az élők sorából. Ma már csak olyanok tudnak tanúságot tenni, akik gyermekként élték át a tragédiát.
Ebből következik, hogy a negyvenes-ötvenes évek elűzetéseinek szemtanúival kapcsolatban is hasonló helyzetbe kerültek a kutatók. S mivel a visszaemlékezések összegyűjtése évtizedeket késett, már nagyon kevés esély van arra, hogy az elűzetések európai emlékezetét személyes tanúságtételekre alapozza bármilyen tudományos vagy emlékezetpolitikai kezdeményezés. Ez a körülmény - tetézve azzal, hogy sem a jóvátétel jogi feltételeiben, sem a társadalmi közbeszédben messze nem tart ott a téma, ahol a holokauszt - problematikussá teszi a legitimációját azoknak a törekvéseknek, melyek az elűzetések európai emlékezetének kidolgozását tűzik ki célul. Majdnem biztos vagyok abban, hogy a "keleti németek" európai emlékezetét már nem alapozhatja meg a tanúságtétel - ez immár a történetírás és a történeti kutatások feladata.
A legitimáció természetesen e kutatások mennyiségétől, legkivált persze minőségétől függ. Az egyik legfontosabb kérdés az okság és az egymásutániság közötti különbségek tisztázása, a történelmi felelősségek gondos megállapítása, valamint a rögzült előítéletek megdöntése. De nemcsak a hiányzó történetek megírása és az egyedi magyarázatok megadása a tét (ebből is rengeteg van), hanem valószínűleg olyan alapvető elméleti összefüggések megragadása is, amelyek az európai (első és második) modernnek nevezett korszak sajátosságait új fénybe helyezik. A nemzeti történetírásoknak és a szociológiai elemzéseknek ugyanis ebben az esetben a 20. századi tömeges kényszermigrációt kell vizsgálódásaik fókuszába állítaniuk: mégpedig a kényszermigrációt mint a nemzetállamok egyik leghatékonyabb hatalomgyakorlási eszközét és társadalomszervező tényezőjét. Ettől e diszciplínák még nagyon távol vannak.
Helyi vagy központi emlékezet
Az európai zsidóság - számtalan virágzó közösség együttese - a soában elpusztult: korábbi fizikai és szimbolikus helyeiről eltűnt. A túlélők, a nagyvárosokat leszámítva, előbb-utóbb elhagyták régi otthonaikat, mert elviselhetetlen volt számukra a helyek üvöltő üressége és szomszédaik részvétlensége, jobb esetben tehetetlensége velük szemben. Ez az újabb kényszerű migráció, valamint a falu- és városbeliek ridegsége oda vezetett, hogy a soá emlékezete is elveszítette saját helyeit. Alig tudunk olyan faluról vagy városról, amely saját holokausztáldozataira (egykori szomszédaira, barátaira és ismerőseire) maga akarna emlékezni - az ilyen kezdeményezések szinte természetesen származnak "kívülről" vagy "felülről". Az emlékezet "központosításában", majd "újraosztásában" - bár az okok mindenkit nagy szomorúsággal tölthetnek el - így aztán nincs is semmi különös.
Az elűzetések emlékezete egy másik történet - bár itt rögtön különbséget kell tenni a vad, valamint a fájdalmas megpróbáltatásokkal járó, de emberéletet nem veszélyeztető kiűzetésekről. A vad kiűzetéseket leszámítva a "keleti németek" kitelepítése - így a magyarországi németeké, de a szlovákiai magyaroké is - helyi közösségek szerint történt, és szerencsés esetben e közösségek új helyeiken is együtt maradhattak. Ráadásul nemcsak a kitelepítettek, de az eredeti közösségek, falvak, városok is őrizték a kitelepítések emlékét, minden tabusítás ellenére. Ismerek olyan falut, ahonnan az összes németet kitelepítették, a helyiek azonban máig őrzik és ápolják az emléküket, sőt a közösség azonosságtudatának részei e németek. Számos más példa is azt bizonyítja, hogy az elűzetéseknek igenis van helyi emlékezetük, és ez a rendszerváltás óta egyre gyakrabban meg is mutatkozik: emléknapokban, testvérvárosi kapcsolatokban, diákcsereprogramokban és így tovább. Mi az a többlet, amit egy központ(i emlékezet) nyújthatna számukra?
Ki a német?
Egy közös európai emlékmű, központ vagy hálózat, még ha csupán a német ajkú elüldözöttek emlékezetéről volna szó, akkor is kínosan érintheti e németség mibenlétét. Egy kultúráról vagy a német államiságról van szó? Ha Kelet-Európa német nyelvű kultúráját és annak valóban tragikus veszteségeit vesszük alapul, akkor az emlékezet-központosításba ugyanúgy bele kell hogy tartozzon Paul Celan, Franz Kafka, Joseph Roth és a teljes német ajkú kelet-európai zsidóság pusztulásának emlékezete. Nagyon úgy néz ki azonban, hogy ez elfogadhatatlan volna az érintettek számára - minden oldalon.
A német állam(ok) felől nézve még bonyolultabb a helyzet. Az elűzöttek példátlan gyorsasággal illeszkedtek be a német társadalomba - és persze az osztrákba, a magyarba, a szlovákba stb. is -, s fájdalmas emlékeik egykori, elhagyott otthonaikhoz vezetnek vissza. Az elűzetés emlékműveit tehát ezeken a helyeken kellene felállítani - míg Németországban (Ausztriában, Magyarországon, Szlovákiában stb.) az integráció pozitív, hősi emlékművének volna a helye. Persze ha egy olyan világban élnénk, amelyben a hősiesség emlékművére egyáltalán még volna igény. Mert a tapasztalat szerint nincs.
Az elűzetésre, kitelepíttetésre ítéltek egy része ráadásul otthon maradt, sem a náci Németországgal, sem a későbbi demokratikussal soha, semmilyen közvetlen kapcsolatban nem állt, noha a német nemzeti történelem minden tragikus következményét viselnie kellett, ráadásul a keleti blokkban a német kisebbség tagjaként még jó ideig diszkriminálták is őket. E diszkrimináció és a szocialista valóság olykor olyan mély nyomokat hagyott bennük, hogy az itthon maradt németektől gyakran hallhattuk: "Bárcsak engem is kitelepítettek volna!" Ezek az emberek máig ambivalens érzéseket táplálnak Németország iránt, német identitásuk mélyen gyökerezik helyi pátriájukba. Persze egy központosító törekvés felébreszthet bennük bizonyos nagynémet nacionalista érzéseket, de ugye erre a kezdeményezők sem vágynának?
Történelem vagy történelempolitika
A soá nem csupán a legkülönbözőbb áldozatok szenvedéseinek egyetemes gyűjtőfogalmává vált, hanem a kritikus, kozmopolita visszatekintés szimbólumává is. Egy ilyen visszatekintés belülről nézve önkritikus, önreflexív történetírást jelentene. A kelet-európai nemzeti historiográfiák részleges ismeretében is megkockáztatható, hogy ennek még nagyon az elején járunk. És minél gyengébb az önkritikus nemzeti történetírás, annál több tere nyílik a történelempolitikának arra, hogy az emlékezetközösségeket saját céljaira mozgósítsa, törekvéseiket kiszolgáltassa saját nacionalista politikájának. Ennek elég nagy a veszélye, hiszen a globalizáció és az európai egyesülési folyamatok a nemzetállamokat és a nemzeti identitást elbizonytalanították. Manapság a nemzeti hatalmaknak oly nagy szükségük van a történelempolitikára, mint soha korábban.
Egy agresszív történelempolitika azonban az elűzöttek emlékezetének összefogását célzó egész törekvést elgáncsolhatja. Egy nacionalista történelempolitika az elűzöttek emlékezetét egyenesen más tragédiák relativizálására is felhasználhatja. Ez történt Magyarországon a Terror Házában, és ezzel kísérleteznek más politikai vállalkozók is a környező országokban. A nacionalista történelempolitika pedig hamis történelmi elbeszéléseket produkálhat csak, melyek a múlttal való szembenézést lehetetlenné teszik, továbbá bosszúvágyat keltenek. Ma még bizonytalan, hogy a ma már nemzetközi törekvések elkerülhetik-e ezeket a csapdákat, a politikai csatározások közepette mégis megteremtve az elűzetések európai emlékezetét.
A Történelem mint politikum című konferencián, Bonnban 2004. március 11-én elhangzott szöveg átdolgozott változata
