Ám alaposabb megfontolás után azt találjuk, hogy annyira azért nem más. Csak annyi változott, hogy az ismert darabban a megszokott szereplők mellé kitettek a színpadra egy nagy lőporos hordót is, mely hordó a tömeg ezerféle elégedetlenségének robbanásveszélyes elegyét tartalmazza.
A Fidesz önkormányzati választásokat követő irány- és térvesztése nyomán a mértékadó mérések szerint az egyetlen radikálisan növekvő csoport a pártválasztásukban bizonytalanok tábora. És igen, vannak tüntetések, de nagy, a mostaniaknál nagyobb tüntetések 2012 elejétől is sokáig voltak. A helyzet sok szempontból más – de mégis ugyanolyan. Kérészéletű népvezérek mennek le egyre gyorsuló ütemben a HírTv lejáratás–meghasonlás–kiszállás spirálján át a lefolyóba.
A szabadság nevében hivatásos mozgalmárok (Vágó), sőt maga Demszky (mindkettő: Gábor) vezetnék a népet. A magyar közélet a rekreációs tiltakozás és a politikai újrahasznosítás ördögi körében forog, miközben a baloldal vezető politikusai kétségbeesetten ki-kiszólogatnak a szerepükből: nincsenek új gondolataink, nincs stratégiánk. Azt is csak remélhetjük, hogy a másfél óra fagyoskodásra senki nem búcsúcédulaként tekint, mellyel belátható ideig ismét megváltható az állampolgári privatizmus nyugalma, és a jog, hogy tovább fintorogjunk a még valamennyire létező intézményes baloldalra, az MSZP-re, a DK-ra, az Együttre, a PM-re.
Mehet-e ez a végtelenségig?
Igen, mehet.
Mehet, mert Orbán Viktor megbuktatását kevesen gondolják valóban komolyan. Szám szerint ketten, és még ez is könnyen csökkenhet: az RTL Klub és az Egyesült Államok. Ezen túl minden kétséges. Hiszen nyilván nem gondolja komolyan az a szónok, aki fel sem megy a színpadra, ha kiderül, hogy a többi szónok között van olyan, aki már korábban is politizált. És komolyan gondolja-e a kereskedelmi tévé, amely az Orbán-ellenes indulatból él, és ezt a szónokügyet vezető hírként tárgyalja? Baloldali vagy liberális gazdasági elitről már rég nem beszélhetünk, e csoport egykori tagjai ma tisztán „üzleti logikát” követnek, már ha a Nemzeti Együttműködés Rendszere be nem szippantotta őket. A Magyarországon működő multik a vágóhídra vidáman menetelő báránykáknak tűnnek, és nem az Echo Tv méltán népszerű Világpanorámájából ismert globális neoliberális farkasoknak. Akikről pedig biztosan tudhatjuk, hogy nem gondolják komolyan, azok a saját személyes hasznukat maximalizáló politikai vállalkozók, jelenjenek meg műsorvezetői vagy ügyvédi minőségükben, korábban létező pártok exelnökeként vagy sosem létezett pártok regnáló elnökeként. A forma lényegtelen, a lényeg az okozott kár: az, hogy engedelmesen betöltik a rezsim által az „ellenzék” számára kijelölt tereket. Ezért néhányan közülük a Fidesz jótékony anyagi segítségét sem tartják rangon alulinak elfogadni.
*
A politikust éppen az különbözteti meg a fentiektől, hogy az komolyan gondolja a hatalomra kerülést. Valóban irányítani akarja az országot. És mert komolyan gondolja, nemcsak polgári állását és a morgás jogát, de még családi nyugalmát is hajlandó otthagyni azért, hogy politikussá váljon. Akkor is nekiveselkedik, ha biztosra veszi: ezért a „közszolgálati” média már holnap kitúrja tíz évvel ezelőtti szabálytalanparkolás-ügyét. Sőt, „Mikulás-csomag-botrányát”. Ilyen valódi politikussá ma kevesen válnának a „demokratikus” oldalon – aki pedig megpróbálná, azt testületileg leirtják. Ennek a kultúrának, és nem a civil kurázsi sokat emlegetett hiányának lett az egyenes eredménye, hogy Magyarországon ma a Fideszen és a Jobbikon kívül nincs számottevő, egy vidéki kultúrháznál átgondoltabb stratégiát követő politikai erő. Valami más, egy nyers erő összeállt rajtuk kívül, de ennek nincsenek kontúrjai, erjed, civakodik, egymásra szervez, lassan belefullad „hálózati jellegébe”. Ha a nevében valaki mégis megpróbálna valódi befolyást gyakorolni, saját korábbi támogatói fordulnak ellene: e folyamat tökéletes példázata a Milla története.
Még mindig nem vontuk le a tanulságot a 2014-es választások kudarcából: nem pusztán az a baj, hogy nincs jó program, nincs kormányzóképes alternatíva, nincs miniszterelnök-jelölt – politikai alternatíva nincs. Az akkor lesz, amikor valaki tényleg akarni fogja a hatalmat. Annyira akarni, hogy ezért nehéz döntéseket is meghoz (például a zéró korrupció jegyében). És akit mi, a „finnyás demokratikus közvélemény”, ha nem is feltétlenül szeretni, de támogatni fogunk ezért.
A színpadon 2014 őszén egy-két kivétellel ugyanazok a szereplők állnak, mint akik a mai felbuzdulás előtt álltak. Ebben a darabban a happy end ugyanúgy benne van, mint a tragédia. A „civil” stratégiából legjobb esetben is technokrata egységkormány tud kikerekedni érdemi pártpolitikai támogatás és bármi ideológiai és közpolitikai kohézió nélkül. És még ez is rosszul sülne el: a Fidesztől balra álló magyar ellenzék profi és önkéntes tagjai ennél sokkal egyszerűbb koordinációs feladatokat sem voltak képesek megoldani. Az ilyen kormány után érkező özönvízzel együtt pedig garantáltan jönnek vissza a lapátra tett fideszesek. Vagy ha ők addigra túl sok házat írattak az unokaöccsükre: a Jobbik.
Pusztán civil stratégiával nem lehet kontrollálni a robbanásra kész tömeget. A nyers erőt politikai erővé csak pártok tudják átalakítani. Sőt, még ennél is egyértelműbb a helyzet: nincs is más megoldás. A Bajnai-projekt bukása megmutatta, hogy a kör négyszögesítése, a „táborokon”, azaz magán a politikán „felül” álló politika nem járható út. A meglévő politikai és civil eliteknek kell néhány centrum körül értelmes rendbe rendeződni – ideológiai alapon, vagy vezéreik körül. A kontúrok nélküli, amorf masszában hosszabb távon senki nem fog magára ismerni, nem fog tudni hinni benne, és érte dolgozni. A párttá formálódás vagy pártformálás munkája nélkül, nyers erőből ez nem fog menni. A politikai problémára politikai megoldást kell találni – már ha komolyan gondoljuk.
