A magyar jogszolgáltatás a legtöbb esetben nem nyújt igazságot a szexuális erőszak áldozatainak. Épp ezért volt meglepő és kirívó az október 15-i elsőfokú ítélet, mellyel hat év letöltendő börtönbüntetésre és hat év közügyektől való eltiltásra ítélte a bíróság Damu Rolandot volt barátnője megerőszakolásáért. A sorozatszínész esetének hátterében a bulvársajtó martalékán túlmutató társadalmi kérdés áll: a nők elleni szexuális erőszak.
Damu Rolandot volt élettársa feljelentése alapján 2010. november 20-án helyezte előzetes letartóztatásba a BRFK XIII. kerületi kapitánysága súlyos testi sértés kísérlete és erőszakos közösülés gyanújával. Ezt követően, ahogy arra egy ilyen ügynél számítani is lehetett, beindult a bulvárgépezet: szaftos részletekkel mutatta be Damu és exe viharos kapcsolatát, a férfi temperamentumos természetét, megszólaltatta a színész aggódó családját. Teljesen elsikkadt azonban a konkrét eseten túlmutató jogi, társadalmi és erkölcsi probléma.
A Damu-ügy nem tipikus az ítélet súlyossága miatt, ugyanakkor nagyon is illeszkedik a sorba a nemi erőszak társadalmi megítélése, az áldozathibáztató hozzáállás, a védekezés jellemzői szempontjából. A nemi erőszakot és elsősorban a párkapcsolati szexuális erőszakot elszenvedő nők esélye arra, hogy ma Magyarországon igazságot kapjanak az őket ért abúzus miatt, igen csekély; az pedig, hogy erre méltóságuk tiszteletben tartása, becsületük és jó hírnevük sérelme nélkül kerüljön sor, gyakorlatilag kizárt. Az alábbiakban kitérünk azokra az elemekre, amikből ez a végeredmény áll össze.
Jogalkotó kontra áldozat
A mindenkori kormányzat mereven ellenáll annak, hogy az erőszakos közösülés és a szemérem elleni erőszak (nemi szervek érintkezésén kívül minden egyéb nemi jellegű kontaktus) tényállását oly módon változtassa meg, hogy a bűncselekmény ne az erőszak vagy a fenyegetés megtörténtéhez, hanem a beleegyezés hiányához legyen köthető; vagyis a gyakorlatban nem tekintik üldözendő cselekménynek az áldozat akarata ellenére történt szexuális aktust, ha nem mutatható ki, hogy arra erőszak vagy súlyos fenyegetés keretében került sor. Az igazságügy annak ellenére ragaszkodik ehhez az álláspontjához, hogy a legkülönbözőbb ENSZ-szervezetek évek óta ajánlják, javasolják - és üdvözölnék - ennek megváltoztatását. Általános tétel, hogy a nők elleni erőszakkal szembeni védelmet biztosító jogi norma akkor hatékony, ha az erőszakot az áldozatra gyakorolt hatáshoz, és nem az elkövető által kifejtett tevékenységhez méri.
A szabályozás problémája Damu Roland ügyében is egyértelmű volt. A Fővárosi Bíróság azzal az indoklással engedte el az előzetes letartóztatásból a gyanúsítottat, hogy az orvos szakértői vizsgálat nem talált a sértett nemi szervén durva, erőszakos közösülésre utaló nyomokat. Bár nem jogalkotási kérdés, de szintúgy illusztrálja az elavult magyar állapotokat, hogy nemzetközi kutatásokból régóta ismert tény: az esetek túlnyomó többségében a felnőtt nők sérelmére elkövetett szexuális erőszak nem okoz elváltozást a nemi szerven. Damu Roland "bizonyítottan erőszakos, nőbántalmazó előélete legalább annyira valószínűsíti a bűncselekmények elkövetését, mint a sértetten lévő külsérelmi nyomok" - reagált a szabadlábra helyezésre sajtóközleményében a KERET Koalíció, amely a szexuális erőszak áldozatainak segítésével foglalkozó civil szervezeteket tömöríti. A bűnismétlés veszélye ebben az esetben nem adott okot más, az áldozat védelmét biztosító enyhébb kényszerintézkedés elrendelésére, a megelőző távoltartás pedig eleve fel sem merült, mert a törvény - érthetetlen okokból - kizárja a volt élettársakat ennek alkalmazhatóságából.
Szintén visszatérő kritika, hogy a szexuális deliktumok jelenleg a büntető törvénykönyv nemi erkölcs elleni bűncselekmények fejezetében szerepelnek. Ez kevésbé stilisztikai kérdés, mint emberi jogi, hiszen nyilvánvalóan sem elvi, sem gyakorlati szempontból nem mindegy, hogy a védendő jogtárgy a nemi erkölcs vagy pedig az adott nő testi, szexuális integritása.
Jogalkalmazók kontra áldozat
Nagy fába vágja a fejszéjét az ember lánya, ha úgy akar igazának érvényt szerezni, hogy történetesen nem az elhagyatott éjszakai utcán, dulakodást követően erőszakolta meg egy hajléktalan cigány férfi. A jogalkalmazók fejében élő kép a nemi erőszakról ugyanis egészen más, mint az áldozatok átélte valóság. Gond nélkül megtehetik, mivel hazánkban a nők elleni erőszak nem kötelező diszciplína a jogászképzésben. A bírókat, ügyészeket, ügyvédeket általában sem készítik fel emberjogi kérdésekre, ráadásul a nők joga különösen mostoha sorsú, még választható tárgyként sem szerepel sem az alap-, sem a továbbképzésben. Így aztán könnyen megeshet, hogy egy erőszakos közösülés ügyben eljáró jogalkalmazó az összes háttértudását a bulvárújságok címlapjából meríti. Emiatt pedig a tévhitek és előítéletek jutnak meghatározó szerephez ezekben az eljárásokban - a tényekkel és a tudással szemben. Például mindmáig az a közkeletű elképzelés, hogy leginkább közterületen fenyegeti a nőket a nemi erőszak veszélye. Ezzel szemben az Amnesty International Magyarország 2008-as jelentéséből kiderül, hogy a szexuális erőszak elkövetője az esetek kétharmadában a túlélő által ismert személy. Továbbá irreális elvárás a sértettel szemben a fizikai ellenállás tanúsítása; a nők nagyobb része lefagyással reagál a szexuális célzatú támadásra, vagy a várható (és reális) sérüléstől tartva, az erőviszonyokat mérlegelve dönt a passzivitás mellett, de az is igen gyakori, hogy a szomszéd szobában alvó gyerekei védelmében nem akar zajt csapni. Közkeletű tévhit, hogy a logikus és életszerű reakció a nyilvánvaló menekülési helyzetek kihasználása volna. A külföldi szakirodalom viszont már több évtizede azonosította a "frozen fright" jelenséget, amikor az áldozat annyira beszűkül, és csak a túlélésre fixál, ami a cselekvésben lebénítja, s emiatt elszalaszt olyan evidens segítségkérési lehetőségeket, melyek tényleg megmenthették volna.
Az áldozattal szemben támasztott elvárások akár egymásnak is ellentmondóak lehetnek, az "életszerűségre" hivatkozva a bántalmazott nők életszerűségétől távol álló dolgokat követelnek. Például az esetek döntő többségében az erőszakesemény nyomán megjelenő poszttraumás stressz zavart (PTSD) - ami nőknél kétszer olyan gyakran alakulhat ki, mint férfiaknál - a legtöbb igazságügyi pszichológus szakértő nem ismeri fel. Így a robotszerűen, az eseményeket eltávolítóan, esetleg harmadik személyben elbeszélő PTSD-s túlélőnél könnyen jutnak arra a következtetésre, hogy a bántalmazott betanult történetet mesél el, és nem tanúsítja az elvárható érzelmi reakciót. De egy extrovertált, hisztérikusan zokogó, az átélt borzalmakról szívesen ventilláló áldozattípus ugyanúgy minősülhet szavahihetetlennek, ha előadását túlzottan teátrálisnak, ezért betanultnak bélyegzi a kirendelt szakértő.
Nem elhanyagolható motívuma a szexuális erőszakot érintő esetek tárgyalásának az áldozathibáztatás: ahelyett, hogy az elkövetőt - motivációját, előéletét - vizsgálnák, az áldozattal teszik ezt: megkérdőjelezik a szavahihetőségét, szexuális előéletét, elkövetéskori öltözetét, viselkedését analizálják, saját felróható magatartását keresik; ráadásul egy eljárás során mindezt több ízben, nemhogy nem empatikusan, de kifejezetten kegyetlenül, az emberi méltóság teljes sárba tiprásával.
Nem csoda, hogy mindennek eredményeként Magyarországon a 33 európai ország közül a legalacsonyabb az erőszakos közösülések miatt tett feljelentések száma - ahogy azt egy 2008-ban végzett nemzetközi kutatás kimutatta. Ha ehhez hozzávesszük az eredménytelenül lezárult nyomozások nyomán az áldozattal szemben szinte automatikusan meginduló hamis vádas eljárások fenyegetését, joggal merül föl a kérdés: hogyhogy még vannak olyan nők, akik egyáltalán a hatóságokhoz mernek fordulni nemi erőszak után?
Közvélemény kontra áldozat
"Nagyon nehezen viseli az üggyel járó felhajtást, az eddigi tárgyalások során többször elsírta magát, ám most jóval kiegyensúlyozottabbnak tűnt" - olvasható az egyik online újság bulvárcikkében a Damu-ügy egyik tárgyalásáról. A mondat magában rejti az áldozat pozitív elbírálásának függvényét: mennyire tűnik kiegyensúlyozottnak. Ugyanúgy, mint az igazságszolgáltatásban, a köztudatban is sok a tévhit a nemi erőszakról, az elkövetőről és az áldozatról. Az áldozathibáztatás egyik megnyilvánulási formája a párkapcsolati erőszakban a közvéleményt leginkább foglalkoztató azon kérdés, hogy a bántalmazott miért tűri a bántalmazást. Olyan kérdést egyszer sem hallunk, hogy az elkövető miért bántalmazza az áldozatot. Hajdú Péter műsorvezető egy televíziós interjúban az alábbi kérdéseket intézte Damu volt barátnőjéhez: "Te ennyire naiv vagy, hogy elhitted mindig, minden alkalommal, hogy ő megváltozik? Hogy lehet szeretni valakit, aki naponta megveri az embert?" E kérdések egyértelműen reprezentálták, hogy a közvélemény miként ítéli el az áldozatokat. A közismert videomegosztó portálon is elérhető műsorrészlet legjobb kommentjének a következőt szavazták meg a nézők: "(...) a nők egy része valahogy buta módon vonzódik az agresszív férfiakhoz, eltűrik az erőszakot, veréseket, megaláztatásokat, hazugságokat, megcsalásokat (...). Utána jön a nagy sírás, pedig az első ütés, megalázás után leléphetnének. Mindenki eldöntheti, hogy ezek után sajnál-e egy ilyen buta nőt, aki el is mondja: nem érti saját magát." Ez az általánosnak tekinthető vélekedés korántsem igaz. Egy bántalmazott nő életének a legveszélyesebb két éve a válási szándék kimondásával veszi kezdetét. A "miért marad?" kérdésre is számtalan érthető és elfogadható válasz létezik: az anyagi függés, a traumás kötődés, az elszigeteltség miatti segítő háttér hiánya, az állam, az egyház tanítása, hogy a gyerekeknek apára van szükségük stb.
Ezt a diskurzust nem az lendíti tovább, ha valamennyi nyilvánosságot kapó párkapcsolati erőszakos eset apropóján állandóan azt boncolgatja a média, hogy a bántalmazott nő miért marad egy bántalmazó kapcsolatban, hanem ha az lenne az érdeklődés tárgya, hogy valaki miért bántalmaz, illetve, ha egy nő nem akar maradni, akkor milyen állami segítséget kap ehhez. Jelenleg ugyanis a jogrendszer, az állami infrastruktúra és ellátórendszer alkalmatlan arra, hogy adekvát módon reagáljon a nőket érő erőszakra.
Bántalmazó kontra áldozat
Míg a fent ismertetett mechanizmusok az áldozatot ellehetetlenítik, a másik oldalon az elkövetőt segítik. Az erőszaktevő legtöbbször a külvilág - és így a jogalkalmazó - előtt is higgadt, rendezett, megnyerő úriember, a legjobb fiú, a megbízható szomszéd, a közkedvelt munkatárs, a csodálatos barát. Az ezzel párhuzamosan kirajzolódó kép viszont egy zaklatott, kiégett, hisztérikus nőt mutat, akinek a múltjából egyre-másra kerülnek elő a sötét árnyak. Erre az alapra építkezik a védelem unalomig elcsépelt, de döbbenetes módon mindig működő pertaktikája: 1. a nő kurva (értsd: korábban több férfival is létesített szexuális kapcsolatot), 2. a férfi jóravaló, a per alatt megházasodik, de legalább eljegyzi frissen megismert partnerét.
Hogy a klasszikus forgatókönyv ellenére Damu Roland ügye mégis másképp zárult - legalábbis első fokon -, az a puszta szerencsének köszönhető. Közszereplő lévén sikerült ugyanis dokumentálni korábbi erőszakos megnyilvánulásait: szinkronrendező volt barátnőjének eltörte az állkapcsát, egy kolléganőjét nyilvánosan megpofozta, és még egy forgatáson sem tudta kontrollálni dühét. Így mind a közvélemény, mind a bíróság bele bírta passzírozni abba a képbe, amit egy nemi erőszakolóról gondolni lehet.
Bár kétségkívül örvendetes a Damu-ítélet, félő, hogy nem ad elég alapot arra, hogy a mélyen beépült jogi automatizmusokat megváltoztassa, s a megerőszakolt magyar nők elhiggyék: kaphatnak ők is igazságot.
Spronz Júlia jogvédő, Puss Máté Bence a BKF Médiaműhelyének munkatársa.
