A múlt szerdán még derűsen festettek a dolgok. Angela Merkel ügyesen lezárta - vagy azt hittük, hogy lezárta - azt a hosszú, ádáz vitát arról, hogy a veszteséget, amit egyes uniós tagállamok kezelhetetlen adóssága okoz, milyen arányban osszák meg maguk közt az eladósodott országok adófizetői, az euróövezeti országok adófizetői, a nem euróövezeti tagországok adófizetői, meg a hitelezők. Vagy ha nem is zárta le, de legalább a csapásirányt kijelölte. Kijelölte volna. A következők szerint.
Mindenki fizetett volna valamennyit. Az euróövezet országai összehoznak egy külön pénzalapot, amiből annyit fognak költeni, amennyit feltétlenül kell. Ez az Európai Pénzügyi Stabilitási Eszköz, az EFSF (a működéséről önök pár oldallal beljebb kapnak részletes felvilágosítást). Ebbe az eurózóna országainak muszáj pénzt tenniük - kivéve azt a három ágrólszakadtat, amelynek a megsegítésére ezt az alapot létrehozták. Ezt, hogy muszáj, a német kormány elég jól beleverte az eurókormányok és az ellenzékük fejébe is: kérdezzék meg a szlovákokat. Vagy a franciákat. Azért muszáj pénzt tenniük bele, mert nem fognak mindent a németek fizetni. Mert így igazságos: vagy legalábbis így felel meg az igazságosságról alkotott német képzeteknek. Ezért állt ellen a német kormány annak a francia kísérletnek, hogy az Európai Központi Bank konszolidálja a hajótörötteket: annak a kötelezettségvállalásnak ugyanis aligha lett volna felső határa, és a végén úgyis a németek fizettek volna mindent. Amíg bele nem rokkannak ők is, és velük Európa. Az EFSF ezzel szemben korlátos és jól kontrollálható. A németek rakják bele a legtöbbet; de rak bele mindenki, egy kicsit még Észtország is. Csak hogy jól értsék, hogy mindenki egy hajóban evez.
Ebből a pénzből két dologra kell, hogy fussa. Vagy igazából egyre.
Arra, hogy az a három euróövezeti tagország, amelyik így vagy úgy, de csődben van - azaz önállóan nem tudja törleszteni az államadóssága részleteit - gatyába rázódjon valahogy. Nem azért kell ezt megtenni, mert ezek az országok ezt megérdemelnék, mert jaj, szegény görögök, meg írek, meg portugálok, hanem mert ugyanazt a pénzt használják, mint a többiek: és ha ők bedőlnek, akkor mindenki, aki ezt a pénzt használja, nagy bajban lesz, a németek is. Igazából megérdemelnék, hogy csődbe menjenek, de nem mehetnek csődbe. A többiek miatt.
Azt, hogy e három ország közül a legnagyobb bajban lévő, Görögország törleszteni tudja az adósságát, kétféleképpen lehet elérni.
Az egyik: hogy kevesebb adóssága legyen. Ezért írják le a magánbankok felé fennálló tartozásainak a felét. Ezt megértették a magánbankok is: ahhoz, hogy ne bukjanak el mindent, egy kicsit bukniuk kell. Azért értették ezt meg jól, mert tudnak számolni, és mert az elmúlt két évet végigtárgyalták az unióval. Angela Merkel lejátszotta velük, szépen, civilizáltan. A másik mód: hogy Görögország (meg a másik kettő) kevesebbet költsön. Ezért van az, hogy az EFSF-ből csak akkor és csak addig kaphatnak pénzt, amíg megígérik, hogy már holnaptól kevesebbet költenek, és azt be is tartják. Különben elsüllyednek.
Ezt hozta össze Angela Merkel, hosszú hónapok szívós munkájával és nem kevés ravaszsággal. Mellesleg egy kicsit meg is felezte az uniót, és elérte azt is, hogy a saját felében az legyen, amit a németek a legjobbnak gondolnak. Hisz az EFSF - amelybe, még egyszer: csak az eurózóna tagjai adnak pénzt, és a felhasználásáról is jobbára ők döntenek - az unió legerősebb eszköze az adósságválság kezelésére. Azoknak az országoknak, amelyek ide tartoznak, nincs más választásuk, mint elfogadni, hogy ezentúl náluk is Németország lesz: ezt fogja jelenteni a közös gazdasági, pénzügyi kormányzás. A 27-ek intézményei háttérbe fognak szorulni; a kimaradók pedig kaparhatnak, hogy ők is itt vannak, őket se hagyják ki.
Ebbe a levesbe köpött most bele Papandreu, a görög kormányfő. Amely leves úgy készült, ahogy az unió szakácskodni szokott: nem éppen demokratikus felhatalmazás nélkül (hiszen a csúcson részt vevő minden állami vezető demokratikus választáson nyerte mandátumát). De a csomag a legitimációját mégis inkább a racionalitásából meríti, abból, hogy aligha van nála elképzelhető jobb kompromisszum, és nem az "európai nép" akaratának valaminő látható kifejeződéséből. Hogy az ügyek intézésének ez a módja egyszer megbicsaklik majd, régóta sejthető. De a görög népszavazást az euró túl fogja élni: még akkor is, ha Görögország a ma ismert formájában nem. Ha a görögök nemet mondanak rá, azért, ha igent, azért. Az igazán okosok már most az ez utáni korszakot, az ez utáni Európát próbálják kifürkészni.
(Azon államvezetők, akiknek országai - nem lévén az euróövezet tagjai - most a másodosztály felé vezető lejtőn találták magukat, a brüszszeli csúcson mind igen gondterhelten, sőt sértődötten vették tudomásul a fejleményeket. A mi hazánk miniszterelnöke volt az egyetlen, aki még örült is ennek, és azt hiszi, vagy legalábbis azt akarja elhitetni, hogy nem kihagyták belőle, hanem ő mondott nemet. Vajon mit ért meg abból, ami körülötte zajlik?)
