Publicisztika

Mint arról beljebb is harangozunk, van ez az öncélú problematikum, miszerint az erőszak és egyebek ábrázolása akkor gáz, ha valaki azt mondja rá, hogy öncélú.

A "zsidókérdésről" tudniillik mondanivalóm túl kevésnek tűnik. Úgy 1988-ban betévedtem a bácstopolyai könyvtár alkalmi antikváriumába, ahol szert tettem két, az első világháború alatt íródott katolikus brosúrára, mely nem mást leplezett le, mint hogy az egész világháború a zsidók meg a szabadkőművesek csinálmánya. Akkortájt gőzöm sem volt e két populáció mibenlétéről, s az egyházi jellegű propaganda ocsmánysága annyira megdöbbentett, hogy direkt átálltam a "másik oldalra", azóta meggyőződéses anti-antiszemita vagyok, és ezzel a magam részéről lezártam az ügyet.

Azt nem lehet állítani, hogy az SZDSZ a választások óta valami frenetikus sikerszériában lenne. Hát nem. Inkább az van, hogy a párt vezetői és 1998-as első fordulós szavazói még mindig azon morfondíroznak, hogy a második fordulóban átszavazzanak-e a Fidesszel szemben talpon maradt szocialista jelöltre, vagy inkább szarjanak bele az egészbe, és maradjanak otthon. Pedig egy pillantás a naptárra, és kiderül: a két forduló közötti két hét lassan másfél éve elmúlt.

A cseh külügyminiszter szerint megtörténhet, hogy lebontják az etnikai falat, amellyel Ústí nad Lábemben elválasztották a roma lakótelepet a város többi részétől, tudhatjuk meg a napisajtóból, és itt akár abba is hagyhajtuk a sztori követését, megvan a happy end: féktelen elemző kedvünkben akár azt is dörmöghetnénk, hogy lám, Európa mégiscsak jelent valamit, a cseh külügyminiszter ugyanis Finnországban számolt be erről a fejleményről, mely földrajzi kontextusba azért helyzete magát, mert épp ez az ország az Európai Unió soros elnöke.

A kormány február 12-én határozatban fogadta el az Európa Tanács Nemzeti Kisebbségek Védelméről Szóló Keretegyezményének végrehajtására vonatkozó jelentését. A Roma Polgárjogi Alapítvány munkatársai az ET illetékeseinek kérésére fogalmazták meg észrevételeiket a kormányjelentésnek a roma kisebbség védelmét érintő megállapításairól. Az alábbi írás e kommentárnak a MaNcs számára átdolgozott és rövidített változata.

Orbán Viktor még az előtt jelölte ki belügyminiszternek Pintér Sándort, hogy őt magát beiktatták volna, és ez a sietség már akkor keltett némi visszatetszést. Ez később beigazolódni látszott - bár Pintér mandátumának első szakaszában kétségkívül ritkábban robbantottak, mint korábban: de aztán felütötte a fejét a gyanú, hogy Pintért azért nevezték ki, mert tud valamit azokról, akik őt kinevezték, amit azok nem szeretnének, ha mások is megtudnának róluk, mert kínosnak tartják a történteket vagy pláne egyes hatályos törvényekkel inkompatibilisnak.

A Magyar Köztársaság, ez a jobb sorsra talán nem, de a saját sorsánál mindenképpen jobbra érdemes közintézmény a közeljövőben új nemzeti jelképpel fog gyarapodni a zacskós tej és a pillepalack után: a Szent Koronával, csak ezúttal komolyan. Erre a jelképre, illetve analóg változatára (magára a tárgyra tehát) fognak felesküdni a parlamenti képviselők, feltehetően a bírák, tán még az állomásfőnökök is.

Az Olvasó helyesen teszi, ha szkepszissel figyelgeti mindazokat, akik a "valódi kérdésekről" kívánnak beszélni - hogy azokat, akik a valódi válaszokat próbálják nekünk feltálalni, ne is említsük. Hiszen már e bizonyos "valódi kérdés" megfogalmazásakor sem teszünk mást, mint kizárjuk a többi, potenciálisan szintén "valódi" problémát. Ezzel egyidejűleg a kizárólagosság reflektorfényébe taszajtott tényálladék a konceptuális tehetetlenségi nyomatéknak engedelmeskedve, mint a kisgömböc, saját űrtartalmát messze meghaladó méretűre növekszik. Ezzel együtt - miközben csókoltatjuk mindazokat, akik szintén magától értetődőnek tartják az ún. tények társadalmi konstruáltságát -, mégiscsak vannak olyan kérdések, amelyek mellett nem lehet elmenni. S e problémák valódisága éppen abban áll, hogy - az előző rendszer egy kedves fogalmi dichotómiájával játszódva - ha szubjektíve fittyet hányhatunk is nekik, attól még objektíve léteznek, vagy emberibb nyelven: adott esetben a nem-válasz is súlyos következményekkel járó válasznak minősül.

A kukac aktája

Több mint egy hónapja látott napvilágot Kaltenbach Jenőnek, a nemzeti és etnikai kisebbségi jogok biztosának beszámolója a kisegítő, illetve eltérő tantervű iskolákról.

A hét elején közzétett közvélemény-kutatási adatok tanúsága szerint a Fidesztől lefalcolt néhány százezer szavazó - kisebb részben a szocialistákhoz, nagyobb részben pedig (egyelőre legalábbis) a semmibe, a bizonytalanok közé.

Meg kell hagyni, Orbán miniszterelnök elegánsan lazult le Surányi György sikálásáról: reméli, mondta a múlt héten, hogy a jegybank elnöke a jövőben is olyan remekül végzi majd a munkáját, mint ahogy eddig tette. Az pedig, hogy a miniszterelnök siófoki bejelentése után egyes becslések szerint annyi külföldi tőke pucolt meg az országból, mint amennyi mondjuk a fergeteges sikerként elkönyvelt Matáv-privatizációkor beérkezett, tulajdonképpen csak arra bizonyíték, hogy mennyire odafigyel a Nyugat a mi miniszterelnökünk szavaira, és ez a tény jogos büszkeséggel kell hogy eltöltse az amúgy sem lappadt honfikeblet.

Arról, hogy mehetnek-e a dolgok így tovább, és ha igen, akkor miért nem

De mitől is lenne szomorú a volt miniszterelnök, ha egyszer minden úgy megy, ahogy régóta kéne? Pedig senki sem akarta komolyan venni azt, amit mondott, sem a pártja, sem az ellenfelei. Avval kezdte, hogy szerinte az áldott jó kisgazdapárt akár a szocialisták koalíciós partnere is lehetne. És miért is ne lehetne, ha annyi a közös vonásuk? Bár most mindössze akörül bontakozik ki konszenzus, hogy a sok pénz sokkal jobb, mint a kevés, de az FKGP és az MSZP törzsszavazóbázisa - egy kedves és méltatlanul elfelejtett kifejezéssel élve - osztályszempontok alapján korántsem áll olyan távol egymástól, mint azt például a kisgazdák beteges komcsizása sugallaná.