Azt nem lehet állítani, hogy az SZDSZ a választások óta valami frenetikus sikerszériában lenne. Hát nem. Inkább az van, hogy a párt vezetői és 1998-as első fordulós szavazói még mindig azon morfondíroznak, hogy a második fordulóban átszavazzanak-e a Fidesszel szemben talpon maradt szocialista jelöltre, vagy inkább szarjanak bele az egészbe, és maradjanak otthon. Pedig egy pillantás a naptárra, és kiderül: a két forduló közötti két hét lassan másfél éve elmúlt.
Ez persze vicc. Az viszont már nem az, hogy az MSZP-vel és Horn Gyulával együtt eltöltött négy évet a párt se lenyelni, se kiköpni nem tudja. Egykori, 1994-es választói - meglehetősen igazságtalanul - még mindig nem hiszik el, hogy a koalíciós kormányzásnak volt értelme, ha nem is az utolsó pillanatig. Az SZDSZ még mindig a saját maga állította csapdában van: mivel túl kicsi pártnak látja magát ahhoz, hogy egyedül vagy egy koalíciós kormány többségi tagjaként kormányozzon, tendálna; számos érthető és méltányolható ok miatt a szocialisták felé.
De ha valaki kis pártnak látja magát, akkor az is marad az idők végeztéig.
Hogy a liberális párt most ki tud-e lépni ebből a csapdából, az nem csak az ő problémája. A lehetőségük meglenne: több százezer 1998-as, garantáltan szocialistaellenes Fidesz-szavazó vár most egy pártra a bizonytalanok között. Az SZDSZ új stratégiája, amit múlt vasárnap fogadott el a párt vezetése, őket célozza. Ez szükségszerűen együtt jár azzal, hogy az SZDSZ - mint arra Demszky Gábor már célzott is - nyilvánvalóvá tegye: ők nem baloldali párt. Kost was kost. Úgy a párton belül (ahol sokan éppenséggel az antikommunista baloldaliságban látták-látnák a párt ideológiai jövőjét), mint a párt kapcsolataiban a szocialistákkal. (Ehhez képest kevéssé érthető, hogy Magyar Bálint rögtön leszögezte: csak akkor lépnek koalícióra a szocialistákkal, ha azoknak nem lesz abszolút többségük. Akkor igen? És miért? Most akkor mi a franc van? És nem véletlenül az 1998 tavaszán már rettentőt bukott taktika büfögött itt föl megint?) A jobboldallal a liberálisoknak a továbbiakban nem valamiféle balodali dupla-nelsonban érdemes tovább küzdeniük. Ezt nem indokolja sem a józan ész, sem a történelmi helyzet, sem a jobboldal valamiféle rettentő, fenyegető, elsöprő ereje.
Hanem egyedül.
Az persze, hogy az SZDSZ ki tudjon lépni a vetélytársai és önmaga által maga köré rajzolt körből, nem csak az új dumákon múlik. Hanem azon is, hogy lesz-e, aki az irányváltással együtt járó rengeteg munkát elvégzi. Új arcok, akik a romokból felépítik a pártot, akik a politikában akarnak, igen, karriert csinálni. Hogy sikerül-e megértetni például a frakció némely tagjaival, hogy a képviselőség nem hobbi, amit nyugodtan lehet valamely polgári foglalkozás margóján űzni.
A vállalkozás kétesélyes. Kiderülhet az is, hogy az MSZP apró szatellitpártjának mezén kívül nincs más zakó a gardróbban, és aki 2002-ben el akarja küldeni ezt a kormányt, a szocialistákra szavaz, és punktum. Ebben az esetben a továbbiakban a magyar politikai liberalizmus csak néhány nagyfejű szabadidős elfoglaltsága lesz.
Az egyetlen vigasztaló gondolat ekkor az lehet majd, hogy nem történt volna más akkor sem, ha minden marad a régiben, úgy, ahogy mostanáig volt.