A múlt hét keddjén véget ért rambouillet-i békekonferencia végül is nem lett "új Dayton"; a szerb és az albán fél - akik mindvégig csak közvetítõk útján érintkeztek egymással -nem írtak alá semmit, csak arra tettek ígéretet a nemzetközi közvetítõknek, hogy március közepén egy késõbb kijelölendõ franciaországi helyszínen folytatják a tárgyalásokat. Mindazt, amit e kéthetes diplomáciai frusztráció-sorozat eredményének nevezhetünk, az összekötõ csoport egy szûkszavú nyilatkozata foglalja össze, amelynek hat pontjából mindössze kettõ tartalmaz valami kézzelfoghatót: az, amelyik garantálja a Jugoszláv Szövetségi Köztársaság határait, és egy másik, amelyik széles körû autonómiát helyez kilátásba Kosovo számára a törvényhozás, a helyi kormányzás és a helyi igazságszolgáltatás területén. Bár Madeleine Albright amerikai külügyminiszter a konferencia után arról beszélt, hogy megtörténtek az elsõ lépések a politikai rendezés irányába, optimizmusát talán még saját maga sem osztja. Rambouillet elõtt pontosan ugyanitt tartott a válság rendezése: ott, ahol a múlt év októberében, a Milosevic-Holbrooke-alku idején. Arról, hogy ki és milyen - akár katonai - erõvel kényszeríti majd Belgrádot a kosovói autonómia elfogadására, valamint hogy milyen is lesz ez az autonómia, kik és kiket fognak az intézményeibe választani, és hogy ezek az autonóm intézmények milyen más állami, összjugoszláv intézményekbe fognak betagozódni, és hogy mi lenne ezek után Jugoszlávia sorsa, még csak elképzelése sem mutatkozik senkinek.
