Szikinger István
Nehéz ebben a helyzetben a kezdeményezés ellen érvelni, mégis kimondom: vigyázzunk, mert a javasolt gyógyszer mellékhatásai többszörösen túlléphetik a kezelendõ kór rombolását, amelyet egyébként egy egészséges társadalom szervezete külsõ beavatkozás nélkül is képes megakadályozni.
Tételezzük fel, hogy megvalósul a javaslat: a rendõrség valóban értékelhetné a bejelentett rendezvények mögött álló szervezetek vagy mozgalmak szellemiségét, törekvéseit. Ettõl függõen döntene a tüntetések megengedhetõségérõl. A testületnek viszont a belügyminiszter bármikor utasítást adhat, tehát egyáltalában nem agyrém annak a lehetõségnek a felvázolása, hogy a választási klipjében karlendítést bemutató, a tisztségtõl korántsem biztonságos távolságra elhelyezkedõ politikus fogja majd egyszer eldönteni, mi is a szélsõjobb jobbszélsõ határa. De nem is kell nagyon meglódítani a fantáziánkat. Máris van olyan miniszterünk, aki nemrég férgek és dögkeselyûk emlegetésével igencsak alkotmányellenes és a civilizációt sértõ lépések meghirdetésére késztette hallgatóságát. Igaz, a miniszteri utasítás nem vonhatja el a rendõrség hatáskörét. Ha mégis megtenné, jogellenes volna, de a rendõrnek a jogellenes utasítást is teljesítenie kell. Könnyen elõfordulhat tehát, hogy éppen félelmünk forrását erõsítjük akkor, amikor a hatalomhoz fordulunk védelemért a szabadságjogaikat gyakorló újfasisztákkal szemben.
Mélységesen átérzem és osztom mindazoknak az érzelmeit, akiket szorongással töltött el a rendõrségi segédlettel megvalósított újnáci rendezvény. A hatalom azt sugallta, mintha ma teljesen tehetetlenek lennénk az ilyen megnyilvánulással szemben, a jog gúzsba köti a hatóságok kezét. Ez azonban nem egészen így van. Mindenki látta: a rendõri erõk végig jelen voltak a megmozduláson, bármikor készen állva a beavatkozásra. A mai létszámot és szervezettséget, valamint a Metész-tüntetésen 1997-ben mutatott teljesítményt ismerve, nem hiszem, hogy bárkiben kétség támadhatna a tömeg kordában tartására való alkalmasság tekintetében. A rendõrség tényleg "rajta volt" az eseményeken, és nyilvánvalóan képes lett volna feloszlatni a tömeget, ha ilyen döntés születik. Megkockáztatom: a félelem tárgya nem maga az újfasiszta csoportosulás, hanem annak a passzív rendõrséggel kombinált látványa volt. De ha ez így van, a biztonságiak pedig kétségbevonhatatlanul urai voltak a helyzetnek, akkor valójában nem is annyira a neonácik, mint inkább a rendõri magatartás váltotta ki a félelmet! A rendõrség valószínûleg nem tudta igazán jól kisugározni a jogállami rendeltetésébõl fakadó üzenetet; a késõbbi fejlemények és nyilatkozatok alapján arra lehet következtetni, hogy igazán nem is akarta. Ez az üzenet pedig az én értelmezésemben a következõ: "Mi kettõs feladattal vagyunk itt. Mindaddig, amíg ezek a tüntetõk szabadságjogaikat törvényes keretek között gyakorolják, addig megvédjük õket bármilyen jogellenes támadással szemben. Mihelyt azonban bûncselekmény valósul meg, arra való felhívás történik, netán mások jogai és szabadsága szenvednének sérelmet, azonnal határozott lépéseket teszünk az alkotmányos rend helyreállítására, vagyis feloszlatjuk a rendezvényt." Meggyõzõdésem, hogy a gyülekezési jog külsõ határainak ez a tudata - ha megvan - és védelmének garantáltsága alaptalanná teszi a félelmet. A viszolygást és undort nem feltétlenül, ezekkel szemben azonban nem a büntetõjog a megfelelõ ellenszer. Voltaképpen a sajtóban is visszatükrözõdõ közvélemény ebben a tekintetben megnyugtathatta a népük vagy családjuk múltja, esetleg éppen saját sorsuk miatt joggal aggódókat: a józanul gondolkodó társadalom határozottan elutasítja és megveti a fasizmus rémét felidézõ megnyilvánulásokat.
Mégsem gondolom, hogy minden rendben van. Amint jeleztem: a veszély fennáll, de nem feltétlenül ott, ahol gondoljuk. Hadd emlékeztessek arra: népellenes diktatúra soha nem jött még létre egy fejlett alkotmányos rendszerben a politikai szabadságjogok gyakorlásának eredményeképpen. Ahol pedig mégis valami ehhez hasonló történt, ott éppenséggel a jogállami intézmények hiányosságai járultak hozzá a torzulásokhoz, még akkor is, ha a valódi okok nyilván nem bennük keresendõk. Hitler nem alapjogai gyakorlása révén sétált be a hatalomba, hanem meghívták. Embertelen rendszerének kiépítése során pedig sikeresen használta fel a weimari alkotmány biztosítékainak hiányosságait, például a kivételes hatalom szükségrendeleteit és a rendészeti általános felhatalmazást, amely konkrét törvényi háttér hiányában is lehetõvé tette a szabadság korlátozását.
Az igazi veszély a hatalom körül ólálkodik. Hadd emlékeztessek arra, hogy a demokráciára valóban komoly fenyegetést jelentõ törekvések inkább magában az államszervezetben, azon belül is a biztonság védelmére hivatott apparátusokban ütik fel a fejüket. Elegendõ talán a spanyolországi csendõrpuccsra vagy a Szovjetunióban Gorbacsov eltávolítására irányuló összeesküvésre utalni. Nem is kell ilyen messzire elmenni, a Duna-gate-ügy hazánkban is megvilágította az alkotmányos szólamok és az állambiztonsági szervek tényleges munkája közötti szakadékot.
A rendõrállam kiépítésének folyamata Magyarországon azt jelenti, hogy az alkotmányos elvektõl való eltérés megnyitja az utat az önkényuralom felé, amely jelentõs teret kaphat a formálisan jogszerû keretek között is. Akik a neonáciktól félnek, azok az emberi méltóságot és az emberi jogokat sárba tipró uralomtól tartanak. Joggal. De erre a legrosszabb válasz, ha elõzékenyen magunk bontjuk le a jogállamiság emberi méltóságot és alapjogokat védõ garanciáit. Rémálom? Nem, véres valóság.
Maradjunk a gyülekezési jognál. A közelmúltban nem csupán újfasiszta tüntetés volt, hanem a kurdok is tiltakoztak vezetõjük fogságba ejtése és Törökországba hurcolása ellen. A rendõrség feloszlatta a rendezvényt, mert a bejelentés nem kellõ idõben érkezett. 1997-ben azonban nem tette meg ugyanezt a testület, amikor például Belsõbáránd község lakosai élõ lánccal próbálták megakadályozni egy roma család beköltözését saját házába. Pedig a törvény egyértelmûen kötelezõvé teszi az ilyen megmozdulás felszámolását. Duplán is, hiszen az egyáltalában nem volt bejelentve, mindamellett mások jogát sértette. Nem is akármilyet, hanem a polgári demokráciákban különösen szentnek és sérthetetlennek tartott tulajdonszabadságot, no meg a mozgás szabadságát, az etnikai háttér miatt pedig az emberi méltóságot is. Ott vagyunk tehát, hogy egy csoport - amelynek tagjai mellesleg a zsidósággal együtt szenvedtek a fasizmus embertelenségétõl - legelemibb jogai csorbulnak a többségi társadalom (tehát nem a neonácik) és a rendõrség együttes alkotmánysértése miatt. Még akkor is, ha - és ezt a tisztesség kedvéért meg kell jegyezni - egyébként történt rendõri kísérlet a helyzet rendezésére, de nem a gyülekezési törvény kivételt nem ismerõ rendelkezésének végrehajtásával. Történt mindez egy liberálisnak nevezett belügyminiszter irányítása alatt. Ez persze arra példa, hogy szükség esetén a rendõrség a jog egyértelmû szabályainak megsértésével is mérlegel, méghozzá az alkotmány szellemével és betûjével ellentétes módon. Mit várjunk akkor az olyan törvényektõl, amelyek ennek a rendõrségnek kívánnak több jogot adni a latolgatáshoz, pontosan az emberi szabadság védelme céljából?
Ezek a törvények persze már itt is vannak, nem kis mértékben szintén a volt liberális belügyminiszter áldásos tevékenységének köszönhetõen. De ne legyünk igazságtalanok, a rendvédelem terén bekövetkezett alkotmányos rombolásban hosszú idõn keresztül meglepõen nagy egyetértés volt az összes parlamenti párt között.
Még mindig a gyülekezési jognál vagyunk. Sokan szidják - éppen a neonáci tüntetés és annak rendõri eltûrése miatt - a gyülekezési jogról szóló 1989. évi III. törvényt. Részben alaptalanul, mivel - amint errõl szó volt - a rendezvényt alapvetõ alkotmányos értékek sérelme esetén elõzetes tilalom híján is fel kellett volna oszlatni. Akárhogyan is van, nem a gyülekezési jog és a véleményszabadság elõzetes kontrollja a megoldás. Már csak azért sem, mert néhányan - köztük Csurka István - nem csinálnak titkot abból, milyen eszmeiség szolgálatában gyakorolnák a kezükbe kaparintott hatalmat.
A pálya azonban elõ van készítve, már csak fel kell fedezni azokat a szabályokat, amelyek éppenséggel a szabadságjogok leépítése árán kínálják fel a hatalom számára a totális ellenõrzés eszközeit. Itt van például a fegyveres szervek hivatásos állományú tagjainak szolgálati viszonyáról szóló 1996. évi XLIII. törvény (szolgálati törvény) 19. §-a. A jogszabály címe ne tévessze meg az olvasót, a gyülekezési jog gyakorlásáról szóló szakasz mindenkire kiterjed. A törvényhely szerint "a szolgálati helyen a gyülekezési jog alapján nyilvános rendezvény csak az állományilletékes parancsnok engedélyével tartható". Nem engedélyezhetõ a rendezvény, ha pártpolitikai célt szolgál, ha a szolgálati feladat, a szolgálati rend és fegyelem ellen irányul, vagy azt bírálja. Ugyancsak tiltást kell kimondani, amennyiben a gyûlés, tüntetés vagy felvonulás a fegyveres szerv iránti közbizalom megingatására alkalmas, illetõleg a fegyveres szerv feladataival ellentétes célra irányul. Látszólag nincs nagy baj, hiszen a korlátozás szûk körre vonatkozik, és az indoka is méltányolható lehet. Valójában azonban nem ez a helyzet. Mindenekelõtt azt kell hangsúlyozni, hogy a "szolgálati hely" semmilyen módon nem ragadható meg földrajzilag, hiszen az egy szervezeti egységet jelent. Nem értelmezhetõ a kifejezés a fegyveres szervek hivatali helyiségeire, mert ott egyébként sem lehet nyilvános rendezvényt tartani a felettük rendelkezni jogosult parancsnok engedélye nélkül. Magyarul: a fegyveres szervek épületeibe, elhelyezési körleteibe nem lehet csak úgy besétálni. Másrészt viszont a közterület sem sorolható ide, mert akkor hatályon kívül kellett volna helyezni a gyülekezési törvény konkuráló rendelkezéseit. A helyre vonatkozó törvényi feltételnek tehát egyszerûen nincs semmi értelme, aminek - és errõl pontos ismereteim vannak - nem egyszerûen tévedés vagy elnézés az oka. Erre utal az is, hogy a megfogalmazási homály eloszlatására azóta sem történt kísérlet, pedig a törvényt már többször módosították. A jogalkotónak igazán a gyülekezési jog hatalmi érdekek alá gyûrése volt fontos. Szükség esetén azután némi pontosítással már alkalmazható lesz ez a passzus, ami lényegében megszüntette a gyülekezési szabadságot. Alkotmányosan a rendezvények szervezése és megtartása ugyanis nem köthetõ engedélyhez, hiszen az az Alkotmánybíróság számos döntése szerint is a demokrácia alapjául szolgáló véleményszabadság egyik sajátos megnyilvánulási formája. A szolgálati törvénynek mégis sikerült. További rendõrállami vívmány a közterületen kívüli megmozdulások bevonása a hatalmi kontroll körébe, amire azért joggal következtethetünk az egyébként homályos jelentésû "szolgálati helyen" kitételbõl. A legsúlyosabb csapást mégis a rendezvényen várható megnyilvánulások elõzetes cenzúrájának bevezetése mérte az alapjogra, hiszen e nélkül a tiltásról vagy engedélyezésrõl szóló döntés nem hozható meg.
Fortélyos ez a félelem, ami bennünket igazgat. A hatalom pedig játszik rá, támogatást kérve, és a szabadság korlátozása árán biztonságot, védelmet ígérve. Csak az a baj, hogy az intézményesen leépített szabadságot már nem kell, nem is lehet védeni, hiszen az már nem létezik. Így azután a hatalom saját magát fogja oltalmazni a szabadságjogok biztosítására való hivatkozással. Ettõl csak ez utóbbiak erõsítésével és gyakorlásával, nem pedig feladásukkal óvhatjuk meg az országot és benne saját magunkat.
A szerzõ alkotmányjogász.
