Publicisztika

A süldő lányokat és lányanyákat kéretik ismét kiengedni, elvonult a Forma-1-es cirkusz és derék közönsége, eltűntek a tudósítások szerint a nyomukban poroszkáló magyar alvilág sikerágazatai, a prostituáltak és a nyerészkedő árusok. A hőguta maradt.

Úgy látszik, mégiscsak közeledik a választási idény, a népképviseleti szakemberek adrenalinszintje felnövekvőben, amit mi sem látszik fényesebben igazolni, mint hogy újabban már Horn Gyula is érthető mondatokban beszél, még akkor is, ha a kiadott műsortervtől eltérően, rajtaütésszerűen mintegy, bizonyára meglepve őt magát is, egyórás interjút sugároz vele a rádió, amelyben a lélekben mintegy 38 és fél magyar miniszterelnöke óva int: "...egy dolgot Torgyán Jóska figyelmébe kell ajánlani: meg kell gondolni, hogy mikor kommunistáz meg anyáz a parlamentben."

Kern András: (...) Az, hogy engem ismernek, az egy szerencsés adottság, és ezt a televíziónak köszönhetem. A televízióval nem is nagyon szokott bajom lenni, kivéve most, amikor a Friderikuszról van szó ebben a cikkben. Friderikusszal is van bajom. (Vágóképek a Mai Nap július 19-i számában megjelent Fridi nemet mondott Vajnának című cikkből, zöld filccel kiemelve hogy "Kern a rövid szereplésért egyes források szerint egymillió, mások szerint másfél millió forintot kért".) Lehet, hogy durva vagyok én, az, amit ő ír, az, Munkatársunk írja, írja a Mai Nap, nem tudjuk, ki, az...

Az oroszlánok megérzik, mikor kell lépni: Baja Ferenc környezetvédelmi, területfejlesztési (és ki tudja, mi minden) miniszternek el kéne gondolkodnia azon, hogy a maszáj hiedelem szerint mit is jelent, ha az oroszlán felkerekedik, és bekopog valaki ablakán. Amennyiben maszáj lenne, akkor Baja miniszter az állatkerti látogatása után - amikor az egyik oroszlán a kirakatablakhoz sétált, és ott mintegy játszadozott a miniszterrel - azonnal csomagolni kezdene, mint az az öreg törzsfőnök, akinek kunyhója ablakán éjjelente kopognak az oroszlánok; egy maszájnak ennyi elég is, tudja - legyen mégoly áldásos is munkája és felettébb hálátlan az utókor -, neki bizony mennie kell, karrierjében most jön a lejtő. Az oroszlánok megérzéseiben lehet bízni, ők a lényegre és a test lágy részeire szoktak tapintani, azonkívül sohasem hazudnak, munkájukban pedig akkurátusak. A tsavói emberevők után órát lehet igazítani.

A politika jellegzetes visszásságai iránt fogékony olvasó bizonyára nem felejtette el Pozsgay Imre nevét, akit hajszál, ha elválasztott attól, hogy államfejünkként üdvözölhessük, és viszont, így a fogékony olvasót mi más, mint szomorúság, valamint édesbús nosztalgia fogná el annak hallatán, hogy P. neve manapság csak az úgynevezett uborkaszezonban ha előfordul, két göngyöleghelyzet között, illetve helyette azoknak.

"A gondolkodók nyugtalanítóan tekintélyes része a vezérkarok szakértője lett. Azon fáradoznak, hogy értelmes színben tüntessék fel azt, ami halálosan értelmetlen. Az atom- és az ideológiai háború logikájának értelmiségi specialistái azért kapják a pénzüket, hogy a többieket megtévesszék, hogy az emberek mint birkák menjenek a vágóhídra" (Konrád György).

Az Fidesz és az MDF székházügyét vizsgáló parlamenti albizottság jelentése szerint a két párt annak idején - 1992 végén, azaz lassan öt éve - annyi négyzetméterhez jutott jogtalanul, hogy befőzni is sok volt. Napokig korrigált négyzetmétert evett otthon a sok kis Fidesz-gyerek és MDF-unoka, azóta rá se tudnak nézni, még csöppnyi csécsi szalonnával sem, pedig úgy a legjobb.

Slobodan Milosevic, a maradékelven funkcionáló Jugoszlávia új elnöke beiktatási beszédében gyakorlatilag további nemzetközi elszigeteltséget ígért polgárainak - nem feledkezve meg a belső és külső ellenségről sem -, majd az ellene tüntetők némiképp rögtönzött cipődobálási akciója közepette a néhai Josip Broz Tito rezidenciájára hajtatott (persze nem volt ellenjelölt; a váltásról szóló közleményben nem szerepelt a lemondás szó - bár az alkotmány így rendelkezik -, hanem meghagyta Tomic szerbiai házelnöknek, hogy lássa el teendőit és írja ki a választásokat, ami alkotmánysértő módon történt meg), és megosztotta az ellenzéket. Vuk Draskovic, a Szerb Megújhodási Mozgalom vezetője avval jött ki tőle, hogy az elnök mindent megígért, szabad sajtót, demokratikus választásokat - nincs értelme a tizenpár ellenzéki párt által meghirdetett választási bojkottnak.

"A képen látható nő bőre nem a grafikus hibájából sötét."

Idegeskedniük és kétségbeesniük azoknak, akiknek problémát okozna, ha messzi kontinensekre kéne járniuk, hogy egy kis puskapor- és vérszagot orronthassanak, egyelőre nem kell: az északír válság, amely idestova háromszázvalahány éve tart zökkenőmentesen, ezúttal sem ért véget, sőt. Az unionisták, más terminus technicusszal élve, a protestánsok bizonyos fokú joggal érzik úgy, hogy az új munkáspárti kormány hátba döfte őket, amikor nem szabta többé a béketárgyalások feltételéül, hogy az IRA szolgáltassa be a fegyvereit, hanem beérte a tűzszünettel.

Miközben a remek szoclib/szocnac magyarországi újságok hörögnek és vért köpnek a felvidéki magyar iskolák szlovák borítójú bizonyítványai miatt (harmadosztályú disznóság), és nemzetiszínű tivornyát rendeznek amiatt, hogy Kolozsvár vasgárdista polgármestere, Funar nem hajlandó fogadni a magyar főkonzult (jó neki), végtelen számú méltatlankodó cikkben - amúgy vö. egy izgalmas könyvvel: Balázs Sándor & Schwartz Róbert: Funar-korszak Kolozsváron, 1992-96, Kolozsvár: Erdélyi Híradó, 1997, 496 lap, ISBN 973-97623-2-8, ár nélkül -, arról csak mínuszos hír szól, hogy a Constantinescu-Ciorbea-kormányzat oktatási rendelete véget vetett az évtizedes magyarellenes diszkriminációnak, meghozta a világon eddig ismert legnagylelkűbb kisebbségpolitikai rendszabályt - forradalmi úton, a román parlament feje fölött, szembeszállva mindenkivel, nehogy az erdélyi magyar nebulók jogai egy percig csorbuljanak akár. A demokratikus-euroatlanti mámorban izzó, következetesen magyarbarát román libszoc kormányzat egy jó szót sem kap az állítólag antinac. 3 nagy lapban és 3-4 rádióműsorban - a nagy képmutató magyarkodásban, a jelentéktelen és befolyás nélküli Funar szidalmazásában elsikkad az, hogy Jászi Oszkár óta először történt valami a magyar-román testvériesülés irányában. De a szoclib/szocnac napisajtó csak olához tovább. És még nekünk áll euroatlantilag följebb! Szégyen, gyalázat.

Már tartottunk itt párszor. Bibó István írta ötven évvel ezelőtt: "...ma az egész társadalom szélütötten kapkod ebben az új helyzetben, és a szabadsággal való élni nem tudásnak, a régi hatalmaskodási formák továbbélésének és a tartós tekintélyek félelemkeltő hiányának, az anarchiában felemelkedett új hatalmi formáktól való félelemnek és a régi kiszámítható elnyomás visszasírásának leggroteszkebb formáit mutatja". Kísérteties, nem? (Idézi Kenedi János: "A hajthatatlan és a megalkuvó" [1979], in: uő: Elhülyülésem története, Párizs: Magyar Füzetek, 1986, p. 92; az eredeti nincs itt kéznél, több tízezer mérföldre a könyvespolcomtól, a Csendes-óceán partján.)

Van már itt minden, virsli, vurstli, páternoszter, lufi, rossz emlékű múlt és posztkommunista jelen, de egy igazi mini-Kárpát-medence, na, az nincs. Pedig ha lenne, fellendülne ez a pesszimizmusba süllyedt bolhafészek - csak az a Kárpát-zanza hiányzik nagyon.

Lassan harmadik vagy negyedik éve fennálló hagyomány, hogy július 14. (nagy jelentőségű francia nemz. ünn. - a szerk.) alkalmából a budapesti Francia Intézet utcabált rendez, afféle mondén, mégis plebejus örömünnepet, a Marcel Carné (XX. sz.-i fr. filmrendező - a szerk.), a francia Krúdy Gyula (magyar író a XX. sz. első feléből - a szerk.) által megénekelt párizsi kispolgár szellemét idézőt. Efféle ötletek hallatán a közép-európai ember, amúgy szocializációs virtuóz mindahány, legfeljebb a tűzijátékot méltatja némi szájtátásra, egyébként összevonja szemöldökét, a nemzeti ünnepeket övező népünnepélyek gondolata idegen a közép-európai néplélektől, gondolja (vagy csak annyit mond, hogy anyádat, azt), és lélekben kiköpve tovaoson a meghívó elől.