Ki nem szarja le?
De még ha a Magyar Írók kívánnák, bánná a franc. Azt már eleve érdekes lenne látni, ahogy a Magyar Írók együtt kívánnak valamit, összejönnek egy titkos időpontban és helyen, mondjuk hajnali fél négykor a tétényi fennsíkon, köteteiket lobogtatják, és kívánnak. A kormány emelje be a programjába a "Több, szebb jelzőt a magyar mondatokba" mozgalom célkitűzéseit! Vagy: Kriminalizálják a beszédaktus-elmélet hirdetését! Vagy: Töröljék el a történelmi regény áfáját! Esetleg: Egyenlő honorokat, egyenlő ragozást! No, lenne erre nagy riadalom, az emberek az utcán összesúgnának, hallotta, valami készül, mozgolódnak az Írók, állítólag kapnak valami papírt, és evvel a kezében egy Író ezentúl bárkinek feltehet egy műveltségi kérdést, és ha nem tud az ember három verscímet mondani Tornai József rózsaszín korszakából, akkor az Író mentő kérdés és jogorvoslat lehetősége nélkül pofán csaphatná egy strandpapuccsal vagy az Értelmező Kéziszótár második kötetével.
De basszák meg, megint nem az Írók kívántak (pedig akkor végre megtudhattuk volna azt is, hogy kik az Írók), hanem az Írószövetség. Ez az a szervezet, amelyet az elmúlt öt-hat évben kizárólag akkor lehetett hallani, amikor a saját megszüntetése ellen tiltakozott. Persze nem véletlenül: más nyilvános szereplése nem volt (nem nyilvános sem, ha már itt tartunk, nem járt peep-show-ba, a jövedéki bulikból kimaradt, és a paprikahamisítás kapcsán sem került a rendőrség látószögébe: ezt feltétlen a javukra kell írni); kiad két ún. újságot (a Magyar Naplót és a Kortársat), amit senki nem olvas, és mérsékelt érdeklődés mellett klubéletet él. Ja, meg van egy elnöke is, Pomogáts, aki nem író (legalábbis a szónak abban az értelmében nem az, hogy regényt vagy novellát, vagy verset írna), viszont ő is Béla, mint annyian ebben az országban, és az elmúlt hónapokban egy másik Béla, a Pokol szomorú háttérbe szorulásával az ország legjelentősebb aránytévesztőinek egyikévé nőtte ki magát.
Az Írószövetség 1848 és 1956 szellemi örökösének tartja magát. Ez Az Írószövetség tizenkét pontja című röpirat bevezetőjéből derül ki egyébként. Szerkesztőségünkben lapzártakor erről a kérdésről megoszlottak a vélemények. Egy vezető munkatárs szerint nem az Írószövetség, hanem a felesége két szentgyörgyi rokona a szellemi örökös, a Zolti bá´ ´56-é, az Imi gyerek meg, az a nagy bajuszú, aki Ladányból nősült, ´48-é, de erre a kijelentésére ez a munkatárs nem tudott elfogadható magyarázatot adni. ("Snapszerban nagyon erős az Imre, a Zolti bá´ meg Egerből szokott bort hozatni.")
Az Írószövetség ezen az örökös-izén kívül még számot vet a magyarság jövőjével, és köszönti az ünneplő nemzetet. A tizenkét pont többek között "művelt ifjúságot" követel, "erkölcsös közéletet", "felelős tömegtájékoztatást" és hát "a magyarság kulturális és lelki egységének helyreállítását", ha nem nagy baj.
Jó követelések, azt meg kell hagyni.
Amúgy meg inkább szánalmas ez az egész, mint felháborító vagy hazug, vagy arcpirító. Inkább az van, hogy néhány saját fontoskodásától meg a sűrű reprezentációval járó folytonos alkoholfogyasztástól vérszemet kapott nímand meg a politikai pozsgayzmusnak a változó Magyarország e félreeső, elfeledett kis szegletében megülepedett kultúrzacca egy katzenjammeros hajnalon elnézte a naptárt, és egy pillanatra elhitte magáról azt, amivel csöndesebb napokon csak magát szokta ámítani.
