Ez is megvolt. Különösebb organikus elváltozások nélkül úsztuk meg e mindig annyira várt és mindig annyit szidott rendezvényt. Megpróbáltatások adódtak persze számosak, viszont kizárólag fizikai természetűek, hiszen mentális vagy annál is éteribb mozgásoktól már rég nem zavartatjuk magunkat.
Élünk.
Egyes emlékezők minden alkalommal könnyben forgó szemmel idézik föl, hogy az volt ám a szép világ, amikor a Szemle még bírt csupán csak a filmekről szólni, hogy ti. azok jók-e vagy rosszak, nem pedig a környező dolgokról, miszerint hol a pénz, ha nincs. Ja. A több éve napirenden tartott, "takarékos szemle" szlogen dacára is, érthető okokból megtartott reprezentációs alkalmak mindegyikén szükséges lett volna a pogácsa mellé Cavintont is lökni, kannás borral csodákat tesz, állítólag. Ilyen ugyanis nem lehetett, pláne nem az átkosban, legyen az máig akármelyik is. Az alkalom ugyanis kifejezetten a nyomulásé. Hiszen ugyanúgy az egész műfajnak, mint az utolsó világosító asszisztensnek, a dolgok jól ismert természeténél fogva, elemi érdeke, hogy megmutassa magát. Élek, én is. A láthatatlan filmes éppúgy képtelen(ség), mint a láthatatlan film.
Hogy idén a nem kifejezetten celluloidra írt dolgok szerepeltek kiemelt hangsúllyal, az csak egy - engedjük meg, rosszindulatú - aspektusból mond sokat a végül is láthatóvá lett alkotásokról. Ugyanis ha csak azt nézzük, amit elénk raknak, akkor most valóban számos fontosabb tenni-, vizsgálnivaló adódik annál, hogy egy egyszeri alkalmon megmutatkozó alkotásokról pro s kontra esztétikai észrevételeket tegyünk. Az ilyesmire amúgy is sort kerítünk, mert az igazoláskeresés a vérünkben van, s ha megmondom, hogy mi milyen, biztos jó fej vagyok. E helyt azonban tán helyesebb, ha várunk a tárgyak forgalomba kerüléséig, már persze a tavalyi példákon okulva: ha egyáltalán. S inkább az egész sereg felett tartjuk a szemlét.
Annál is inkább, hiszen, noha hosszú az út a bürökpohártól az ajakig, papírra írt Filmtörvényünk van, dúl a közönségcsata, különböző rubrikákba vésett és kőtáblákba kívánt számoktól függ kedves mulatságunk jövője, hogy a telefonba súgott bombafenyegetés most csak az említés szintjén lapuljon, mert nem volt (nagy) durranás.
Tehát. Aki nem tudná, 1998. február van. A fesztivál mindenkori szervezőinek méltó büszkeségei azok a számtalan szatellitrendezvények, melyeknek íve, Az uránbányászok segítik a filmfront dolgozóit címet viselő nyilvános filmvitából (mer´ az volt a döfi, amikor Pécsen, és a központi bizottságból is lejöttek, de ezek, ugyan kérem), mondjuk az Arccal a közönség felé című hasonló szándékú nekiveselkedésig (földalatti szimpatizánsaink vállalták, hogy április 4-re, mer´ az is jó volt, hogy akkor ősszel volt a szemle, forrt a hangulat, a bor és a pénz, kiirtás útján felszámolják a teljes bányászbéka-populációt, úgyhogy ne tessék a művész elvtársaknak aggódni, aztán persze őket számolták jól föl s alá) húzódik. Így most, kvázi az előestén máris vita szerveződött a
Filmtörvényről
Eljött a miniszter és a törvény-előkészítésben működő csapata, hogy tessék, ezt csináltuk, ezért meg azért, nekünk tetszik, beszéljük meg. Jó. Ehhez képest volt egy forgalmazói aggályokat megfogalmazó levél, mire tőlük telhetően válaszoltak (kinek?), az érintettek persze a postára is bízhatták volna, vagy mint ifjú szomszédom szerette volna, lehetett volna lövetni is, ezenkívül, hogy széthordják a gyárat, ezt Lumumba elvtárs biztos nem hagyná, meg marokra fogott olvasatlan törvényxeroxszal való beintés, hogy micsináltok a pénzzel. Döbbenet, hogy élőszóban megfogalmazott, érdemleges, ha tetszik, figyelemre méltó észrevétel, filmkészítői részről csak, úgymond törvénypárti volt.
Persze mindenki törvénypárti, mert az kell, mint falat kenyér, de akik szóltak, azok konkrétan ezt a törvényt dicsérték. Nagy barom ló a gyulai retorika alá (azért kell nekünk csinálni, mert a többi még hülyébb), de épérzésünk hörög, nem a gyulai van azért, hogy lovat csináljanak belőle, hanem fordítva, noha a lóvá tevés nemzeti sport, és a befőtt csókolja a nagymamát, ha él még az aranyos. Kár, mert a cucc maga valóban ígéretesnek látszik.
Először is arról szól, amit ígér, noha ez eleve szokatlan. Jelesül: a filmipar élénkítéséről. Két fontos kifejezés: filmipar, és itt a film előtag a másodlagos, mert jó, hogy gyártás meg művészet meg szórakoztatás, de 1998-ban végre iparszerűen kéne működni, úgy országos szinten is, kedves elvtársak, itt, a kapitalizmusban. Hogy ez a törvény ennek a feltételeit igyekszik megteremteni, az persze gáz. Merthogy mér´ csak most? Ugyanakkor: mikor, ha most sem? (A késlekedésből fakadóan erre is van egy izmos sansz.) Magyar Bálint azon van, hogy az illetékesekkel (ÁPV Rt., PM stb.) némi körülményeskedés után egyeztetett törvénytervezet végre a kormány elé kerüljön. Kormány elé, eddig jó, a homály a kormány mögött van. A homálynak meg pont ő hiányzik, egyfelől ő nem igazi miniszter, mert kulturális, vagy milyen, másfelől meg eszdéeszes, az meg jobb, ha hallgat. Ha a kormány elől pedig a parlament elé kerülne, az több lenne, mint félsiker, vagy több, mint mit remélhetünk. Akkor ugyanis törvényjavaslattá szívná föl magát, amivel a következő parlamentnek (ha az ugyan másmilyen lesz) csak meg kéne küzdenie. De ha nem, akkor majd csinál egyet..., és ide mindenki beírhatja azon kedvence nevét, aki - jobbára szerencsére - még nem bütykölt ilyet, de nagyon szeretne.
Észrevételeink (melyeket a törvény korábbi hányattatásairól szóló cikkünkben már jószerivel közöltünk, Filmtörvény: Premier előtt, Magyar Narancs, 1997. december 4., Szőnyei Tamás) a végleges(nek szánt) anyag ismeretében, akár a törvény betűi azóta, alig is változtak. Egyfelől teljesül a szakma régi óhaja, gazdára lel a MOKÉP-konc, ha nem is úgy, ahogy némelyek akarták. (Mer´ az milyen, hogy a MOKÉP-nál ott vannak a sok filmjogok, a kulturális öregség, ők meg csak használják a tenger lóvét a Duna tévétől, és a kereskedelmieknek is kötelező lesz játszani a Felmegyek a miniszterhez-t, azok már igazán fizethetnének másnak is, mondjuk nekem.) A nagy kaland elmarad, ami a kollektívban ellett, ott is marad, nem privatizálható: a Mama (MMKA, Magyar Mozgókép Közalapítvány) szárnyai alá kerül, biztosítandó, hogy az örökzöldek további gyümölcsei oda potyogjanak vissza, ahova valók: az (magyar film)iparnak termelő, fenntartó ágazataiba, 15 százalék erejéig pedig az eddig csupán a dicsőségtől hízó alkotók zsebébe. Az ily módon (nagyobbik) fele királyságát vesztett MOKÉP-et pedig vigye, aki akarja. Legalább olcsóbb lesz. Fogják is vinni, mint az almaecetet. Hogy aztán majd miből vesznek Pulp Fictiont maguknak megint, az más kérdés. (Nyugi, vesznek.)
Na jó, de miből csinálok filmet? Itt lép be a másik fontos szó, az élénkítés. Sok mindent lehet mondani e törvényről, de hogy nem a lehetőségeivel komolyan számot vető darab lenne, azt aligha. A dohányirány fő csapása (máshol: Tobacco Road, sőt: légy átkozott, Tobacco Ród, aha) továbbra is a költségvetés. Ám ez nem nagy kazal dohány, hanem pakli Fecske, hogy ki ne csússzunk a metaforából. Van még az összes bemutatott film járulékoltatása besorolásuk szerint. Gondolom, ez a passzus a karó a forgalmazói szívekben. Ott is a helye, mert az azok vámpírok kezdetű és meglehetősen elterjedt vélekedés, ami azért alapvetően egy baromság, képviselői hátradőlhetnek elégedetten, ám a magukat a teremtés egyetlen s e törvény legfőbb veszteseinek érzőknek sem kell mindjárt a karójukba dőlniük. A multi nem feltétlenül arról ismerszik meg, hogy kivonul, az marad. (Kivéve persze május elsejét, mert ha így megy, megérjük, hogy azt üvölti a megafon, hogy harcos üdvözletünk a Universal Pictures kivonuló munkásainak.)
Csakhogy. Fizetnek a vetítőhelyek is. Márpedig majd´ minden forgalmazó mozitulajdonos is.
Nagy testükön gyűlnek a piócák. E percben az ő gondjuknak tűnik, lesz-e azokból medicina. Lehetnek persze kedvezményezettjei is saját elgurult forintjaiknak. A törvény elég pontosan fogalmaz, hogy kinek adható s milyen támogatás. A mennyi dől majd el a gyakorlatban. A gipszkása próbája a reggeli. A törvény maga pedig tipikus ezredvégi kompromisszum. A belőle kiolvasható ígéretek szerint nem is a legrosszabb. Az unalmas csupán, hogy mint ezt a szemlei vitaműsor is bizonyította, nemhogy nem nyilvánosan született, de még a szülőszoba folyosóján sem volt ott az összes szerelmes. Miért is?
Népesebb volt a torreádorok bevonulása a
közönségviadal
arénájába. Jöttek a héroszok és megalapították a Film a Közönségért Alapítványt, emlegetett törvény egyik potenciális kedvezményezettjét. Céljuk pénzt felhajtani reménybeli közönségfilmeknek. Ha lehet, még az előzőnél is ingoványosabb talajra léptünk. A közönségfilm problematikum, tetszik, nem tetszik: elsődlegesen a retorika szintjén már egy ideje legfőbb főszereplője a honi filmes műsoroknak.
Szögezzük le gyorsan, az általunk is hőn óhajtott iparszerű létezés elengedhetetlen szereplője e kis (jelenlegi állapotjában) csúfság. Pusztán a számok ismeretében nyugodtan lélegezhetnénk, sínen vagyunk, ők a mi embereink, ti. akik a nevezett alapítványt most tető alá hozták (nevük ott a napisajtóban). A szemlekatalógus grafikonjai tényleg bámulatos adatokat tartalmaznak. 233, azaz kettőszázharminchárom fizető néző meg ilyenek. Nehéz ilyenkor bármit is számon kérni a hősökön. Az ezerfejű cézár döntött, amikor kétharmadnyi fejit lecsatolta moziba menet.
Ám arról, hogy mit takarnak az imponáló számok, roppant veszélyes nyikkanni is. Kritikai észrevételeim (tessék figyelni, most váltok először alanyiba, védendő néhány kenyerest) fenntartása mellett, számokba fojtva, magam is adatokkal próbálkozom. Hogy is van az, ha már ez az "én édes közönségem" maszlag van napirenden, hogy nem adtak ki a szemlén közönségdíjat? Persze tudható, teljesen hipotetikus valamiről van szó, igaz, tán két éve voltak ládák, ahová bedobás útján lehetett szavazni, de azért mégis. Miért is tarolt minden elképzelhető kategóriában egy olyan film, egyébként tök jogosan, és itt az össz-színvonal, szavamra, irreleváns, amelyről dúsan díjazott alkotója sietett leszögezni, hogy ez aztán jaj de nem közönségfilm, sőt?
Tán csak nem a minőség sunyi kis forradalmával állunk itt szemben? Erre tessék számokban válaszolni! Minőséget a minőségi dolgozóknak - volt egykor a József Attila Színház fő direktívája. Szóval, ha valaki rosszat mert mondani mesterségünk némely zimmeréről, az itt nem egy frusztrált újságíró, aki mert nem bírja csinálni, hát szidja, hanem a magas zsűri, tagjai közt jeles filmkészítőkkel.
Éljen és virágozzék a közönségfilm, mert még a legkutyább is jó arra, hogy végre világgá kergesse azt a vélekedést, ami szerint rentábilis cuccot ilyen kis országban lehetetlen csinálni, azért meg se próbáljuk. Ám ha nem virágzik, az ciki; ha más nem, a négyévenként menetrendszerűen érkező választások fényesen igazolják, sok embert könnyebb átverni, mint keveset, hát belátandó: a közönséges közönségvadászat, hosszú (de meglátják, egyre rövidülő) távon nem a kívánt célt szolgálja. Nem nőnek égig a csipkés kombinék, mert amiket most odafönn látunk, azok csak buta felhők, az ég (kicsit) magasabban található. Ám ez csak az én bajom, alighanem. Viszont tudok olyat is, ami nem csak az enyém, hanem mindenkié, nem hiszik persze, de a kasszasikerlovagoké, sőt a törvényalkotóké is, de megbánják azt még a jegyszedő nénik is.
Tessék mondani, hol a bánatos francban van az az izé, amit úgy hívnak,
első film?
Ezen a szemlén a legjobb első film díját, méltán, egy első rendezés kapta. Micsoda különbség. Urak! Évek óta nincs gyerek, pusztul a magyar! Teringettét! Ezen ez az egyébként jó szándékú törvény sem látszik segíteni. A közönségfilm tutistái meg pláne nem, majd´ bejön a nép Pityi Palkó nevire, tudod, mikor (különben meg bemegy: befújja a szél).
Szél, szél, persze, megvolt, sokat mondok, vagy semennyi perc, vagy a fele. Többet akarok. Tárt kapukat döngető süvölvényeket, az ő egész estés opusaikkal. Jiri Menzel nem volt harminc, Jan Sverák is alig, amikor Oscar-díjat nyert. Prága itt van ötszáznegyven kilométerre, de mégse kéne a szomszédba menni.
