A szocialista párt elveszítette szavazói kétharmadát, az SZDSZ felismerhető formában már el sem indult a választásokon. A másik fordulat az volt, hogy megbukott a Fidesz 2002-ben meghirdetett, de már azelőtt is gyakorolt "egy a tábor, egy a zászló" politikája, aminek a lényege a mérsékelt és radikális jobboldali szavazóközönség egészének összefogása volt egyetlen pártban. Ez - a Jobbik áttörésével - már 2009-ben kudarcot vallott. Ugyanakkor ezt a második fejleményt eltakarta az első: a baloldal összeomlása miatt a Fidesz megszerezte a középen álló, ideológiailag gyengén vagy egyáltalán nem elkötelezett szavazók túlnyomó többségét, és így annak ellenére is elsöprő győzelmet aratott, hogy a jobbszélen erős versenytársa jelentkezett, ami képes volt a jobboldali szavazatok nem elhanyagolható hányadát megszerezni.
A két fejlemény ugyanannak a folyamatnak két különböző vonatkozása. Felmérésekből tudható, hogy az ezredforduló óta eltelt évtized végére a magyar társadalom számottevő kisebbségének megszűnt a bizalma az alkotmányos demokrácia és a piacgazdaság kombinációján alapuló rendszer iránt, de a szisztéma alapjait elfogadó többség körében is felerősödött az elégedetlenség, és vele együtt az a vélekedés, hogy a dolgok jobbra fordulása a rendszer kisebb korrekciójától remélhető. Az évtized közepéig mind a baloldal, mind a jobboldal vezető pártjának szavazói között azok voltak túlsúlyban, akik a rendszer alapjait elfogadták, és lehetőségeik, életkilátásaik javulását annak jobb működésétől várták. Ahogy azonban az egyensúly megbomlott, és a magyar politika válságba került, egyáltalán nem függetlenül a nyolcéves balközép kormányzás hibáitól és bűneitől, az MSZP a rendszer kudarcaival, a Fidesz pedig a kiigazítás reményével azonosult a közvélemény szemében, és ez elsodorta a balközép társadalmi bázisát.
Ami lehetett volna
Mindezzel azonban a jobboldal mögött álló társadalmi koalíció összetétele is átalakult. A rendszert elutasító válságszavazók tömege, mint mindenütt, Magyarországon is a szélsőjobbon talált magának helyet, nekik már nem volt elég radikális a Fidesz. Ez a közönség a rendszer kereteit feszegető, de azon belül maradó Fidesznek már háziasíthatatlannak bizonyult. Mire eljött 2009-2010, középpárttá vált a rendszert nyíltan elvető Jobbik, míg a Fidesz megkapta jóformán mindenkinek a voksát, aki még a rendszer korrekciójába, illetve a korábbinál jobb működésébe vetette egyéni és közösségi reményeit. Ekként a Fidesz annak ellenére aratott elsöprő győzelmet, hogy elveszítette egyeduralmát a jobboldalon.
Fotó: MTI / MTI
Így a kormányalakításkor az a furcsa helyzet állt elő, hogy míg az elsöprő győzelmet biztosító széles középrétegek a rendszer kisebb korrekcióját, illetve a korábbiaknál jobb működtetését várták tőle, a baloldal összeomlása miatt tényleges politikai nyomás és kihívás csak a rendszerellenes Jobbik részéről érte a Fideszt. Ésszerű lett volna, ha a kormány hosszabb távra előre tekintve kiszámítható, mérsékelt politikát választ, és felméri, hogy a radikális válságszavazók tömegeit retorikai és szimbolikus eszközökkel tartósan nem szelídítheti meg. Az innen fenyegető veszedelemnek csak úgy vehette volna elejét, ha magát a válságot csillapítja, ezzel eltorlaszolva a szélsőjobb növekedési lehetőségeit. Tehát a kétharmados többség birtokában is önkorlátozó marad, nem nyúl hozzá az alkotmányos berendezkedés alapelemeihez, és ahol van rá mód, szóértésre törekszik az ellenzék demokratikus pártjaival. Csakhogy ez távol volt mindattól, amit ellenzékben képviseltek, és persze a jobboldal vezetőjének a politikai alkatától is, aki ehelyett az "egy a zászló, egy a tábor" dogmájának fogságában eltökélten próbálkozott avval, hogy táborán belül tartsa a rendszerben még bizakodó rétegeket, és visszaszerezze a Jobbiktól a kilátástalan, kétségbeesett válságszavazók többségét. Ennek a kísérletnek voltak meghatározó állomásai az IMF tavaly nyári "kipaterolása", a gyűlölt bankokra kivetett sarc, a külföldi tulajdonosok által uralt ágazatokat sújtó különadó, a "nyugdíjtőzsdéző", "spekuláns üzletemberek" elleni harc jegyében államosított magán-nyugdíjpénztári vagyon és a megannyi "kurucos" külföld- és/vagy Nyugat-ellenes szólam.
A baloldal teljes bénultsága látszólag ésszerűvé tette a kormány döntését, hiszen úgy tűnhetett, hogy a mérsékelt, illetve világnézetileg el nem kötelezett szavazóknak nincsen hova menniük, ezért csak a jobbszéllel kell törődni. Azonban a sikerhez az is kellett volna, hogy a választott gazdaságpolitikának bármilyen ésszerű esélye legyen a sikerre. Kivételesen szerencsés külső körülmények között a kormány gazdaságpolitikája csak néhány év elteltével, és nem azonnal vezetett volna nagy bajhoz - ám a folyamatosan romló európai helyzetben hamar és széles körben érzékelhetővé vált a politika félresiklása. A kormánypárt az ősz közepére elveszítette tavaly nyári szavazóinak a felét, még azelőtt, hogy a gazdaságpolitika kudarca az IMF-fiaskóval és a leminősítéssel mindenki számára egyértelművé vált volna.
Most, hogy a bajok nem titkolhatók tovább, a kormány csapdába került. Ha beismeri az elmúlt másfél év politikájának a teljes kudarcát, és egyértelmű irányt vált, akkor nehezen helyrehozható politikai károkat szenved, elveszítheti Jobbik-kompatibilis szavazóinak jó részét, és végzetesen megrendülhet a kompetenciájába vetett hit - de legalább esélyt kap a visszaszerzésére, elindulhat a siker reményével kecsegtető, racionálisabb úton. Viszont ehhez a mérsékeltek támogatására lesz szüksége, más ügyekben is nekik tetsző politikát kellene folytatnia, és minden bizonnyal az ellenzék demokratikus pártjaival is újra kellene rendeznie a viszonyt. Nehezen látható, hogy ennek a feltételei fennállnának a kormánypártban. Ha viszont ragaszkodik ahhoz, hogy a kormányalakítás óta követett út helyes volt, akkor az IMF-fiaskóra és a leminősítésre kénytelen a szélsőjobboldali világképhez illeszkedő magyarázatokat adni. Eszerint nem a politika volt a hibás, hanem titokzatos nemzetközi pénzügyi körök, rosszindulatú spekulánsok összehangolt bosszúja bünteti a bátor magyar kormányt az érdekeiket sértő lépésekért.
Pillanatnyilag ezt az utat járja a kormány, de ezzel önkéntelenül is a Jobbik malmára hajtja a vizet, olyan világképet sulykol, amit azok meggyőzőbben, kompromisszumok nélkül képviselhetnek.
A baloldal démonai
Ami ennek ellenére a felszínen tartja a kormányt, az a baloldal teljes szétesettsége. Miért nem volt képes akár minimális előnyt kovácsolni az elmúlt húsz év során három ciklust is végigkormányzó szocialista párt a kormány egyre kétségbeesettebb vergődéséből?
A kérdés végiggondolása abban is segíthet, hogy lássuk, mi várható az MSZP-ből nemrég kivált Demokratikus Koalíciótól. 1994-től nagyjából 2006-ig a szocialista párt egyszerre tudott a rendszerváltást követő gazdasági megrázkódtatásban a munkapiacról kisodródott inaktív rétegek és a jobb módú, magasan képzett nagyvárosiak pártja lenni. A részben ellentétes érdekű csoportok képviselete persze kormányon megbénította a pártot, az egyensúly fenntartásának ára az örökös halogatás és az eladósodás volt; belső ellentmondásai szét is feszítették ezt a képletet. 2006-ban a balközép koalíció Gyurcsány Ferenc vezetésével kísérletet tett rá, hogy reformokkal törjön ki e helyzetből, mondván, hogy a jól végiggondolt és kivitelezett reformokkal hosszabb távon mindenki, így a rosszabb helyzetből indulók is jobban járhatnak. De nem volt koherens programja, s ami volt, annak végrehajtásához sem volt elég társadalmi hitele, politikai ügyessége, kitartása. Viszont már maga a próbálkozás is elegendő volt, hogy szétverje a párt mögött álló társadalmi koalíciót. Mire a kudarc 2008-ra véglegessé vált, már sem azok nem tekintették magukénak az MSZP politikáját, akik korábban a reformokat várták tőlük, sem pedig azok, akik a piaci átalakulás következményeivel szemben reméltek védelmet. Ez az ellentmondás kiélezett módon jelentkezett Gyurcsány esetében, aki ugyanolyan átéléssel adta elő a "reform vagy bukás" retorikáját, mint ahogy - a reformok bukása után - a "reformgőg" és a "reformblabla" kárait ecsetelte.
Ha igény van
A volt miniszterelnök nem azért tartósan a legelutasítottabb politikus az országban, mert a jobbpárti média démonizálja - ez minden vezető balközép politikus adottsága -, hanem azért, mert a hátrahagyottak és az előre tekintők egyaránt úgy érzik, elárulta őket. ' és követői úgy értelmezik konfliktusukat és szakításukat az MSZP-vel, hogy a reformok hívei kerültek szembe a párton belüli és kívüli status quo őrzőivel, és a reformerők kiválásával végre megnyílhat az út a balközép társadalmi bázisának kiszélesítése előtt, csatlakozhatnak hozzájuk a korszerűsítő reformokat támogató fiatalabb, aktív nemzedékek. Szándékaik őszinteségét nincs is ok kétségbe vonni. Csakhogy a baloldalra nyitott szavazók túlnyomó többsége nem így tekint rájuk, és amíg a volt miniszterelnök nem néz szembe a saját kormányzása különböző időszakai között feszülő mély ellentmondásokkal, addig változásra nem is érdemes számítani.
Egyéb körülmények is szólnak az ellen, hogy a Demokratikus Koalíció - vagy éppen az MSZP - képes legyen maga mellé állítani a Fidesztől gazdasági elégedetlenségből elforduló vagy a jogállamot és a szabályozott piacgazdaságot szétziláló politikát ellenző szavazókat. A 2006. őszi események egyedülállóan mély nyomot hagytak a magyar politikában. A balközép koalíció vezetőinek és a velük szimpatizáló közéleti szereplők többségének a reakciója erre a válságra részben nem kielégítő, részben katasztrofálisan rossz volt, és ez máig tartón befolyásolja társadalmi megítélésüket.
Az őszödi beszéd nyilvánosságra kerülése után kialakult helyzetben a baloldali és liberális megszólalók többsége nem törekedett az érintett politikai szereplők, s köztük elsősorban az akkori miniszterelnök személyes felelősségének a tisztázására, hanem igyekezetüket arra fordították, hogy a felelősséget a politikai elit egészére szétterítsék. Az események erőszakos fordulata joggal töltötte el aggodalommal a közvéleményt, és érthető volt a félelem a szélsőjobb erőszakos utcai megmozdulásai láttán. De ez sem ad mentséget arra, hogy október 23. után a rendőrség tömeges jogsértéseit, a súlyos sérülteket szemlélve a balliberális oldal hangadóinak többsége nem találta, és azóta sem nagyon találja a megfelelő hangot. Akkor is beláthatjuk, hogy ez a hozzáállás erkölcsileg súlyosan kifogásolható volt, ha egyébként elutasítjuk azokat a nem bizonyított teóriákat, melyek szerint a kormányzat adott volna utasítást a békés tiltakozók megfélemlítésére.
A magyar politika nyílttá vált válságából táplálkozó szélsőjobb ekkor indult el emelkedő pályáján, de a következmények a jobbszélen innen is mélyek. 2006 traumája máig erős érzelmi kapcsot képez a mérsékelt és radikális jobboldali választók között, és amíg az akkori hozzáállásával és a máig tartó hallgatásával nem vet számot az MSZP vagy a belőle kivált erő, addig esélye sem lehet a szóértésre a jobboldali demokratákkal. Az is tudható, hogy ezek az események adták meg a végső lökést az LMP létrehozásához. A politikailag aktivizálódó, ám a jobboldal felé nem nyitott csoportosulások közül a mostanában pártalapításra vállalkozó, a demokráciapárti társadalmi mozgalomban fontos szerepet játszó 4K is ekkortájt, részben ennek hatására jött létre. Mindez azt vetíti előre, hogy egy ma még nehezen elképzelhető számvetés és fordulat nélkül az MSZP és örökösei végérvényesen elszakították maguktól a baloldalra egyáltalán nyitott fiatalabb nemzedékeket. Ha így van, akkor e pártok legvalószínűbb sorsa a lassú agónia és marginalizálódás.
Vajon milyen következtetést von le az Orbán-kormány politikájának látványos fiaskójából a közvéleménynek a rendszer működésével elégedetlen, de azt ma még el nem utasító része? Azt, hogy a próbálkozással az volt a baj, hogy nem volt elég radikális, nem ment elég messzire, vagy azt, hogy túl messzire ment, indokolhatatlanul felbolygatta a jogbiztonságot és kiszámíthatatlanságot, bizonytalanságot hozott? Ha az előbbi nézet jut túlsúlyra, aligha kerülhetjük el az összeomlást és a tartós leszakadást. Ahhoz, hogy ne így történjen, a bal- és jobboldalon is hiteles és vonzó hangoknak kellene képviselniük a demokratikus korrekció ügyét. A magyar demokrácia tragédiája, hogy a baloldalon jóformán csak olyan erők állnak ki emellett, amelyek a rendszerváltás kudarcait és visszásságait juttatják a választók eszébe, a jobboldalon pedig azok, akikről egyáltalán elképzelhető lenne ilyen kiállás, még csak mostanság kezdik észlelni a veszélyeket. A parlamenten kívüli demokrácia-párti mozgalmak teljesítménye figyelemre méltó: országos szervezet, erőforrások, ismert vezetők és támogató média híján is nagyobb tömegeket voltak képesek megszólítani, mint a parlamenti ellenzék vagy mint bármilyen nem jobboldali erő a 90-es évek eleje óta, és ez azt sejteti, hogy valami megmozdult a magyar politika mélyében. Ám ezek a mozgalmak nem helyettesíthetik azt, hogy a parlamenti politikában is többségbe kerüljön a korrekció igénye.
A szerző politikai filozófus, a www.szuveren.hu szerkesztője.
