Az igazi választási kampány akkor kezdődik, amikor három téma feltétlenül fölbukkan: a gázár, a nyugdíjak mértéke és a magyar vidék - szűkebben karéjozva a mezőgazdaság - helyzete; különös tekintettel hol a szövetkezeti vagyonértékre, hol a földbirtoklásra, vagy éppen mindkettőre egyszerre. Sok választópolgárt vél ily módon megszólítani a politika, s az egymást követő kormányok mindegyike talált is lépnivalót az adott területeken. Hogy ez mindig kampányszagú? Nagy dolog. Nyilván úgy gondolják, hogy a paraszt voksát leginkább a földbirtoklás ígéretén keresztül lehet begyűjteni. Lelkük rajta.
*
Életem legszomorúbb órái közé tartozik az a késő délután és az azt követő fél éjszaka, amit 1992 márciusában Újfehértó határában önkényes földfoglalók körében töltöttem. A helybeli gazdák éles és kibékíthetetlennek látszó vita után kézbe kapták a köbölőt, és nekiláttak saját birtokuk kikarózásának. (A köbölő egy nagy körzőre emlékeztető mérőeszköz, amivel "lépegetve" négyszögölre kikarózható a birtok - a légi fényképezésen alapuló mai nyilvántartásban természetesen nem szerepel ez a szerszám, de akkor 1992 volt.)
A parasztok - üstben főtt pörköltet kevergetve - sok évtizedes sérelmeket emlegettek fel, amire a kétszeres doktori címmel rendelkező, három évvel korábban hivatalba lépett helyi téeszelnök széttárt kézzel megtett vallomással válaszolt: én a szövetkezet alapításakor nem hordtam magukat az ÁVH irodájába, nem is éltem akkor még. Aztán evett a pörköltből ő is. Az egészben volt valami szívszorító: magyar paraszt beszélt a magyar paraszttal, és nem értettek szót. A demonstrációba hajló földfoglalás vége természetesen perek sokasága lett, amiket a gazdák rendre elbuktak. Kárpótlás volt akkor meg szövetkezeti vagyonnevesítés, létezett a vonatkozó jogszabály, volt mire hivatkozni.
Életemben akkor hallottam először a szót: "földéhség".
*
A rendszerváltás utáni kormányok működésük utolsó szakaszában rendre valamilyen drasztikusan hatásos vagy legalábbis annak szánt lépéssel fordultak a magyar agrárium felé. Szabó János földművelésügyi miniszter 1994-ben úgy próbált meg közeledni az addig magasról lesajnált nagyüzemi szférához (és az abban érdekelt több százezer szavazóhoz), hogy földtörvénytervezetében jogi személyeknek és külföldi állampolgároknak is birtokszerzési lehetőséget kínált. Itt jegyezzük meg gyorsan: az akkori Fidesz ágazati programjának is hangsúlyos eleme volt ez. Később Hornék az adópolitika lehetőségével próbáltak kaszálni egyet a szérűn - némi kiskőrösi központú demonstráció után -, a máig érvényes őstermelői szabályozás akkor lépett életbe (ez az úgynevezett kistermelőt kivonja az adófizetésre kötelezett állampolgárok köréből, hatszázezer konkrét bevételforint alatt még adóbevallást sem kell készítenie, egyszerűen azt mondja, nem volt annyi, és kész). A földtörvényhez akkor még nem nyúltak, ám Orbánék a sokat emlegetett tizenkét volt állami gazdaság ("dolgozói") privatizációjával már más húrok pengetésébe kezdtek: megjelent a nemzeti érdekű agrárközéposztály megerősítésének víziója. Ennek lényege, hogy felboncoljuk a komenista időkben szent tehénnek tekintett állami gazdaságokat, s - hosszú távú földbérleti szerződésekkel megerősítve - hitel- és üzletképes vállalkozói csoportoknak adjuk tovább azokat. (Gyorsan jegyezzük meg: nem volt ez rossz ötlet. A pénz ott dolgozzon, ahol megtérülésére esély van. Színtiszta liberális akcióprogram ez - de akkor minek a dolgozókra hivatkozó mézesmázos körítés?) A jobboldali kormány utolsó tervezett húzása viszont kisszerű bosszúállás volt a panelprolik helytelen szavazatai után: a nagy nehezen összegründolt Nemzeti Földalap egész földterületének kiárusítását hirdette meg a választásokon vesztes Orbán Viktor 2002 májusában. Jogásztól szokatlan ötlet volt ez, hiszen egy olyan, csaknem négyszázezer hektárt kitevő birtoktömegről volt akkor szó, amelynek felügyeleti viszonyai éppen "folyamatban voltak" - az állami földalap jogilag még fel sem állt -, ráadásul az általános szokásrend szerint leváltott, de még hivatalban lévő ügyvezető kormány vagyoni ügyekben nem intézkedik. Itt most néhány mondat következhetne eleganciáról meg korrektségről, de kinyomtatni ezeket - politikáról lévén szó - teljesen fölösleges volna.
*
A legenda szerint Gyurcsány Ferenc nemrégiben magához rendelte hű agráriusait, s kérdezte őket, mi is nyomorítja manapság a parasztot. Sokan szóltak - most lehet! -, és birtokviszonyokról, "földéhségről", finanszírozási gondokról ejtettek súlyos mondatokat. Ennek nyomán hét agrárlépés megtételére határozta el magát a kormányfő, s közöttük hangsúlyos szerepet kapott a gazdák megélhetését biztosító területek rendezésének ügye.
Hogy új földosztás lesz itt.
Mindennek bázisa a Nemzeti Földalap "szabad területe" lesz, vagyis az alapításkori csaknem négyszázezer hektár szántóföldön, valamint az időközben szerzett erdőségeken túli nagyjából száz-száztízezer hektár, amelyet a kormányzat kétéves türelmi idővel törlesztendő, húszéves lejáratú, hihetetlenül alacsony kamatú (bruttó háromszázalékos) hitellel adna oda a jelentkezőknek. Ez különbözik az Orbán-féle verziótól (az tudniillik gyakorlatilag egy az egyben kinyírta volna a még fel sem állt földalapot), hiszen funkcionális feladatrendszerének megfelelve a szervezet gazdálkodik a rábízott területekkel. A kérdések mégis sorjáznak: miért pont most? Miért pont így?
A Magyar Köztársaság kormánya 2003 decemberében, a koppenhágai bővítési csúcstalálkozón hét évre szóló engedményt ("derogációt") kapott a közösségtől arra, hogy a hazai földbirtokszerzési jogszabályokat rendezze. Ez valójában semmi mást nem jelent, mint hogy a csatlakozás utáni hetedik évben, tehát 2011-ben megnyílik a hazai földpiac minden kellő pénzzel rendelkező befektető előtt, legyen az külföldi vagy magyar. Ez a helyzet a jelenlegi viszonyok ismeretében bizonyosan rossz lesz a magyar gazdálkodóknak, hiszen a kincsképző és tartós megélhetést biztosító földterület nélkül elveszítik életképességüket, ráadásul az úgynevezett árkiegyenlítő folyamat révén, illetve saját tőkehiányuk miatt hosszú távra kiszorulnak a bővülés lehetőségéből. És erre jön a Gyurcsány által meghirdetett új földosztás, ami - most ne méricskéljük a szót - bombaüzlet lesz annak, aki a közelébe jut.
A lényeg: hosszú távú hitel, állami garancia.
Tanult kollégám (O. Horváth Györgynek hívják, a Szabad Föld főszerkesztő-helyettese) a következőket számolta ki. Amennyiben az eddig bejelentett feltételek mellett indítja el a kormány jövő év elején a kedvezményes földvásárlási programot, akkor a gazdálkodók úgy vehetnek önerő, külön fedezet nélkül termőföldet, hogy az a húszéves hitelfutamidő végén legrosszabb esetben sem kerül egy fillérjükbe, de inkább nyernek az ügyleten. A konstrukció szerint húsz évre lehet igényelni egymillió és ötvenmillió forint közötti összeget. A kamat 3,5 százalékos lesz - hétszázalékos lenne, de ennek felét az állam odaadja támogatásként, amire 18 milliárdot szán összességében -, két-három év türelmi idővel: ekkor csak a kamatot kell törleszteni, a tőkét nem.
Tehát: vegyünk egymillió forintos, húszéves lefutású kölcsönből két hektár termőföldet. Húsz év alatt - némi egyszerűsítéssel - összesen 1,9-2 milliót fogunk a banknak visszafizetni. Ám ha az Európai Unió agrártámogatási rendszere nem alakul át gyökeresen (ennek nincs nagy valószínűsége), és hektáronként (alulbecsülve is) igényelhető lesz ötvenezer forintnyi föld alapú támogatás, csak ebből húsz év alatt kétmillió forint a bevételünk. A növénytermesztésből származó nyereségünk legyen minimális: a két hektáron évente állandóan csak húszezer forint. Ebből húsz év alatt négyszázezer forintunk lesz.
E két bevételünk összesen 2,4 millió forint - és akkor nem beszéltünk a termőföld különleges tulajdonságáról, a folyamatos értéknövekedéséről: most egy hektárt ötszázezer forintért vásároltunk, ami igen jó helyen fekvő, az átlagosnál lényegesen jobb minőségű terület ára. Előrejelzések szerint ennek piaci értéke már hat-hét év múltán minimum megduplázódik. Hogy mi lesz húsz év múlva, még nem tudjuk kiszámolni.
De sejtéseink lehetnek.
Például arról, hogy ebben az üzletben végső soron nincs vesztes. Személyes meggyőződésem szerint - néhány kivételtől (ilyen például az úgynevezett jóléti erdő) eltekintve - az államnak semmi dolga nincs a termőfölddel; azt művelje az, aki abból él. Az újfehértói foglalók is erre törekedtek annak idején, a maguk keresetlenül primitív eszközeivel, például a köbölővel. A magyar termőföld sorsa akkor spontán akciók és zegzugos törvényi eljárások útvesztőiben alakult, mára viszont legalább addig tisztultak a viszonyok, hogy az aktuális földtörvényt igazából nem írják át. Az egyetlen lényeges változás az lesz, hogy az állattartó telepek tulajdonosai kedvezményesen juthatnak legelő- és abraktermő területhez, a többi viszont már pályázatokon és többszörös ellenőrzésen átesett adásvételek tétele lesz. A tizenéves huzavona után végre valóban működő földalap teszi azt, ami a dolga: érvényesíti a (mindenkori) kormányzat földbirtok-politikájával összefüggő célkitűzéseit, miközben a vagyonát nem herdálja el. És ezzel sok gazdálkodó nagyon jól jár majd. Például várhatóan az a tizenkét állami gazdaság is, amelyet Orbánék négy éve adtak el - s miközben a magyar szántóterület igencsak jelentős szeletéről folyik mostan a tervezgető állami aktagyártás, az ellenoldalon legalábbis beszédesen nagy a csönd.
A helyzet mindenkinek jó. Én nem bántom a tiédet, te sem az enyémet.
A szétaprózott magyar földbirtokrendszerről évek óta tudjuk, hogy átalakításra, tőkekoncentrációra szorul, mert uniós versenytársaival szemben hosszú távon életképtelen lesz. A mi kétmillió földtulajdonosunk fele azt sem tudja pontosan, merre is van a birtoka, de ennél sokkal rosszabb az a tény, hogy maga az állam sincs igazából tudatában, mit akar kezdeni saját, több mint egymillió hektáros termőterületével. Állami kézben erdőt tartani valóban "távlatos cél" lehet. De életjáradék-megváltásként, kárpótlási maradványként, kimaradt szövetkezeti földalapként értelmetlen bérlőt fogadó tulajdonosként helyzetben maradni. Ez a Gyurcsány-féle javaslatnak nyilvánvalóan előnye.
Egy a baj: a dátum. Hogy fél éven belül itt megint választások lesznek. Ilyenkor pedig - ismételjük magunkat - nem ildomos ilyesmivel előállni. Még ha igazunk van, ha minden közgazdasági érv minket igazol is, akkor sem.
A fene egye meg ezt a demokráciát vagy mit.
A szerző a Szabad Föld főmunkatársa, háromgyermekes vidéki állampolgár, a helybeli önkormányzat pénzügyi bizottságának elnöke. Nem élvezi.
