Múlt heti, a Magyar Állandó Értekezleten elővezetett eszmefutama nemcsak a kormányfő már ismert Nyugat-szkepsziséről tanúskodik, és nemcsak a Nyugat közeles hanyatlása iránti általános, népi, kétharmados optimizmust erősítette, de vonzó perspektívát is kínált hallgatóságának. A nemzet első történetfilozófusa szerint a jövő Keleten, főként Kínában és Indiában van. Ex oriente lux! Fel, Kínára!
Meglehet, a szózat csak a magyar-ázsiai gazdasági kapcsolatok fejlesztésének szükségességére célzott. Ez esetben annyi lenne a kormányfői látomás veleje, hogy ide kéne valahogy a "kínaiakat" bűvölni. Adjanak kölcsön ők pénzt, vagy fektessenek be ők itt, vagy csináljanak valamit ők, hogy jobb legyen. Ez helyes törekvés, támogatjuk, bár az nem teljesen világos, hogy miért kéne épp a kínaiak pénzét kölcsönvenni, ha senkiét nem akarjuk (hacsak nem adják olcsóbban, mint más). Azt sem értjük, hogy a kínai miért jönne épp ide befektetni (hacsak azért nem, mert nem olvas újságot, és nem értesült róla, hogy az ide befektető és itt boltoló külföldi cégeket a kétharmados izé mostanában gyakran rúgja erőteljesen valagba). A kínai olyan hülye lenne, hogy idejön, hagyja magát levenni, oszt' mikor jól levették, eloldalog, még mosolyog is hozzá? Nem tudjuk, nem ismerjük a kínaiakat jól, így ebben nem is foglalunk állást.
Vagy mi menjünk Kínába befektetni? Már pakolunk is!
Van még aztán az a verzió, hogy a miniszterelnök inkább a kínai, netán indiai gazdasági és társadalmi és politikai modellben jelölte meg országunk jövőjét - ha már a Nyugat kifújt, és a világgazdaság gigantikus átrendeződés előtt áll!
Nos, már az az állítás, miszerint a válság elhozta volna a posztkapitalizmust és a posztdemokráciát, erősen vitatható. De Kínáról valakik végképp félretájékoztathatták miniszterelnökünket. Faktum, hogy Kínának régóta gyorsan növekszik a gazdasága, és sok a félretett pénze. De ennek a gazdasági növekedésnek az alapjai, illetve a következményei a következők voltak. A földek erőszakos kisajátítása, és a falusi lakosság földönfutóvá tétele. Az állati sorban, éhbérért, jórészt szociális háló és nyugdíj nélkül napi 12-16 órát robotoló gyári munkások százmilliói. Egy - az ország méreteihez képest - szűk, a politikai elitből kinövő felső réteg. Égbekiáltó vagyoni és területi egyenlőtlenségek kialakulása. Ja, és az egypártrendszer, meg minden, ami evvel jár: a folyamatos jogtiprások, sőt a jog hiánya, a korrupció, a hatalommal szembeni általános kiszolgáltatottság - sorry to say, Kína mégiscsak egy kommunista féldiktatúra lenne. Ugyanakkor tény az is, hogy a gazdasági növekedés mostanra ugyancsak százmilliókat emelt ki a nyomorból, és indított el valamiféle szolid kispolgári lét irányába - de éppen emiatt ennek a rezsimnek lassan fogyóban a tartalékai. Kína, ha valamerre halad, az épp a magántulajdonra alapuló, a jog és nem egy párt egyeduralma által szabályozott piacgazdaság, a jólétire emlékeztető állam és a politikai differenciálódás. A következő évek fő kérdése éppen az lesz, hogy ezen az úton meddig és hogyan jut majd el.
Viszont akkor mi egy előző Kínához akarunk hasonulni? Ahhoz, amelyiktől a mai Kína jön elfele - épp arra, amerre mi állunk? Vagy álltunk a kétharmados forradalomig?
De ha a "nyugati vitorlába fogott keleti szél" metaforájának nincs is megfejthető értelme, ha a kikötő kontúrjai, melybe tartunk, homályosak is, abban legalább bizonyosak lehetünk, hogy hajónk kormányát nemcsak tudós koponya, de biztos kéz is irányítja. Hiszen mi egy Gibbon, egy Michelet, egy Toynbee, vagy - hogy ne csak besavanyodott filológusok nevét citáljuk ide -, egy Hegel, egy Kant ahhoz a férfiúhoz képest, aki nem valami toronyszobában mereng az örök békéről vagy a világszellemről, hanem potens gyakorlati eszköz, a Magyar Országgyűlés kétharmados többsége fölött rendelkezik ideái megvalósításához! A kormányfői beszéd is pedzegeti ezt. Orbán múlt pénteki előadása szerint mi, magyarok, az elmúlt fél év gazdaság- és egyéb politikájával csak elibe vágtunk a nyugati világnak - míg holmi Franciaország sztrájkokkal bajlódik, a balga németek meg politikai válságról válságra bukdácsolnak, addig mi "modellértékű változásokkal" csaptunk az élre! "Ilyen az arányos adórendszer bevezetése, a fair adózás, az együttműködésre alapuló gazdaságpolitika, amely az állampolgárokat ért megszorítások mellett igényt tart a nemzetközi nagytőke részvételére is a terhek viselésében, és őket is bevonja abba a nemzeti együttműködésbe, amelynek eredményeképpen gazdasági mozgástérhez jutunk. Ide számolom a nagy reformokat: a nyugdíjreformtól kezdve a közigazgatási rendszer átalakításáig..." És előbb-utóbb Európa, de Amerika is követni fog minket. "Mindenki tudta, hogy lesz bankadó, de Magyarországnak sem ideje, sem lehetősége, sem szüksége nem volt rá, hogy bevárja, amíg Európa többi országában bevezetik a bankadót, mi voltunk az elsők. Aztán az angolok, aztán most az osztrákok, aztán jönnek sorban a többiek. És a többi intézkedéssel is mind így állunk." Minket, magyarokat követnek - illetve hát kit is?
A kormányfői elbeszélés szerint Orbán Viktor Isten szeretete által lett kormányfő, és Isten szeretete adott neki kétharmadot is. "Ezért szerintem - nyilván szeret bennünket a Jóisten, hogy ez érdemeink szerint való vagy a fölötti, azt most ne vitassuk meg - a magyar nemzet kezébe az áprilisi választások kétharmados eredményével egy vissza nem térő, gyors reagálás lehetőségét tette le a történelem. Ez egy történelmi kihívás, történelmi lehetőség, amelynek a megoldásához vagy kihasználásához megkapta a történelemtől a szükséges eszközöket."
A "történelmi korszakváltás" vezető ereje és lángoszlopa tehát Magyarország, a brit, az osztrák csak pedzegeti az irányt. Ezt az irányt a magyarság legérzékenyebb receptora és kvintesszenciája érezte meg, a benne rejlő sajátosan magyar minőségek miatt ("akcióképesség", "gyorsaság", "éleslátás", "hidegvér", "a gyors cselekvésre való képesség"). Ez az inkább teljesen, mintsem félig szakrális kvintesszencia pedig a kormányfő maga. "Ehhez kell egy sajátos vezetői gondolkodásmód is. A vezetők felelőssége ilyen korszakokban mindig nagyságrendekkel megnő... Itt valójában az igazi nagy, megnövekedett felelősség a vezetőknél jelentkezik. Egy nagyon komoly vezetői felelősség."
Orbán Viktor az isteni kétharmaddal megmenti a végzetébe rohanó nyugati kultúrkört (is).
Nyilván ezért kell az Alkotmánybíróságot is megbaszni, hogy menteni tudjon. Majd rájönnek a németek is, és akkor ők is megbasszák a magukét.
Egyébként nem gondolnánk, hogy a kormányfő viccelt volna, vagy hogy pusztán hatalmi mániájának igazolására találta volna ki ezt a sok sületlenséget. Mi van, ha hisz benne? A küldetésben?
E küldetéstudat miatt pedig egyelőre ott tartunk, hogy mértékadó becslések - például a Költségvetési Tanácsé - szerint a magyar gazdaság már három év múlva súlyos, 700 milliárd forintos hiánnyal fog szembenézni; hogy a külföldi tőke nem tudja, jön-e vagy megy; hogy a kormány e három év és e küldetés érdekében fel fogja élni hárommillió ember megtakarítását; és hogy a magyar jogból pár napon belül kiiktatják a magántulajdon védelmének legvégső garanciáját. A hogyan továbbra pedig az egyetlen válasz az, hogy majd "kinövekedjük", miközben ebben a növekedésben senki, aki e küldetéstudatban nem osztozik, nem hisz. Még azok sem, akik nemhogy Orbánra szavaztak, de a hatalomra kerüléséért annyit tettek az elmúlt években.
Ezeknek az embereknek lassan ideje lenne elgondolkodniuk azon, hogy mit tartogat a közeljövő. Ha valamiféle erősen jogkorlátozó rezsimmel (és kerüljük a diktatúra szót) még el is lehetne érni az általános jólét növekedését - mint ahogy nem lehet -, vajon mi legitimálhat egy ilyen rezsimet, ha az éppenséggel káoszba és szegénységbe taszítja az alattvalóit?
Megvárják-e, amíg Orbán konyhai víziói az ő jövendő esélyeiket is maguk alá temetik?
