Először is azért, mert nem értem, miért ez a nagy izgalom a forint körül. Miért jelentek meg augusztus 29–30-án ilyen, az aggodalomtól fuldokló szalagcímek: „Soha nem volt még ilyen”, „Történelmi mélyponton a forint” (portfolio.hu, privatbankar.hu, index.hu, hvg.hu), illetve „Az MNB nem tesz semmit, tovább zuhan a forint” (168ora.hu). Valójában nem történt semmi nagy esemény, folytatódik a 2013 óta tartó trendszerű leértékelődés.
Ennek keretében valóban épp történelmi mélypontra süllyedt a forint, de ez már csak így szokott lenni, lélektani határok vannak, majd elhalnak. Jelenleg, pontosabban az elmúlt napokban a forint szokás szerint együtt gyengül a fejlődő valutákkal, a złotyval, a randdal és a többiekkel – nem kiugró a gyengülése és nem is váratlan. És hozzá kell tennem: mindez ma sokkal kevésbé veszélyes, mint amikor devizahitellel volt tele az ország. Amikor 2009 februárjában az euróárfolyam először szaladt 310 fölé, vagy mikoron 2010 júniusában a feledhetetlen Kósa–Szijjártó-tűzijáték után először ugrott a svájci frank árfolyama 200-ra, még a lakossági adósság mintegy 70 százaléka, az államadósság 45–46 százaléka devizaadósság volt. Akkoriban a forintgyengülés az adósságteher ugrásszerű növekedését jelentette (minderről bővebben A tornádó oldalszele című idén megjelent könyvemben írok).
Ma a lakossági hitelek kevesebb mint 1 százaléka a devizában nyilvántartott, a vállalatok közül inkább csak az exportálók jutnak devizahitelhez, és – mint arról az Államadósság Kezelő Központ honlapján bárki meggyőződhet – az államadósságon belül is leküzdötték a devizaarányt 20 százalék alá. Az egyik legkiválóbb amerikai gazdaságtörténész, közgazdász, Barry Eichengreen által csak „eredendő bűnként” emlegetett fedezetlen eladósodás Magyarországon megszűnt az elmúlt tíz évben. És ez jó.
Az infláció sem szabadult el (még), úgy legalábbis nem, ahogy azt több közgazdász korábban (egyébként teljesen megalapozottan) megjósolta. Az Európai Unióban ugyan a legmagasabb a magyar infláció (na jó, a románoké talán még hajszálnyival magasabb), de még mindig az úgymond toleranciasávban van. Igaz, a maginfláció már tartósan a sáv felső határához közel tanyázik, de a hatósági árak jótékony hatása húzza lefelé az áremelkedés ütemét. Júliusban még a szolgáltatások korábban magasra szökő áremelkedése is mérséklődött. A szolgáltatások inflációjának amúgy is sokkal inkább az évek óta két számjegyű reálbér-növekedéshez van köze, semmint a forint árfolyamához. A magyar sertéshús sem a 330-as forint miatt drágul.
*
Másodszor azt nem értem, ami a világban, és ezen belül a monetáris politika világában történik. Nagyjából öt-hat éve minden közgazdasági előrejelzés azzal számol, hogy „most már tényleg vége az alacsony kamatok korszakának”, mert ha nem, akkor bizony elszabadul az infláció, túlpörög a gazdaság, vagy pénzügyi összeomlás jön a túlfűtött tőzsdék miatt. Nem szabadult el, és nem jött. És a gazdaságok sem pörögtek fel. Miközben Európában már számos országban kellett figyelmeztetést kiadni, hogy túl gyorsan pörög a hitelezés, és elsősorban már megint a lakossági jelzáloghitelezés (például Szlovákiában, Belgiumban, Csehországban, Dániában, Hollandiában, az Egyesült Királyságban – Magyarország még messze van ettől), addig az európai konjunktúra úgy fordult dekonjunktúrába, hogy Európa keleti felétől eltekintve alig volt növekedés. A monetáris politika szinte mindenütt, akárcsak idehaza, ultra laza, ami azt jelenti, hogy még soha ilyen alacsonyak nem voltak tartósan a kamatok (nem az egyetlen ország vagyunk, ahol normálissá válik, hogy a jegybank negatív kamatokat hirdet meg), még szinte mindenütt használatban vannak a válság alatt kialakított nem konvencionális, hitelösztönző eszközök. Ki kötvényvásárlással, ki más módon próbálja a hosszú kamatokat leszorítani és a hitelezést ösztönözni – de mintha semmi sem akarna kellő hatásfokkal működni.
Azt még értem, hogy az, ami a kereskedelmi háborúban történik, nem csak Amerikára és Kínára van hatással, és hogy ami a Brexit-cirkuszban zajlik, az nem csak az Egyesült Királyságra és az EU-ra hat – azaz a geopolitikai események a monetáris politika legfontosabb tényezőjévé váltak, és megszűnt az önálló monetáris politika esélye. Ettől egy pillanatra sem tekinthetünk el. Az angol jegybank elnöke, a leköszönő Mark Carney szerint mindent megváltoztat, hogy „ami az Egyesült Államokban történik, azokban az országokban is hatással van a kereskedelmi és pénzügyi feltételekre, amelyeknek alig van USA-kitettségük”; és mindez azt is jelenti, hogy „le kell számolnunk a flexibilis árfolyam melletti önálló monetáris politika illúziójával”. Ebből adódóan csak önmagában már soha nem értelmezhetjük azt, hogy „gyengül a forint”.
De azt már nem értem, ami ezen túl van: hogy akkor merre tovább, monetáris politika? Nem különösebben megnyugtató, hogy ezzel nem vagyok egyedül. A jegybankárok világtalálkozóján, amelyet két hete tartottak a Wyoming állambéli Jackson Hole-ban, a monetáris politika kihívásait taglaló beszédekben a legvilágosabb elméjű közgazdák is csak annyit tudtak mondani, hogy „valami véglegesen megváltozott”. A házigazda James Bullard – ő a St. Louis-i Fed elnöke – úgy véli, hogy „valami olyasmi történik, aminek értelmében totálisan újra kell gondolnunk mindazt, amit addig a jegybank szerepéről, monetáris politikáról gondoltunk. Elég volt abból, hogy mindig úgy véljük, hogy jövőre már végre normalizálódnak a dolgok.” Jerome Powell, az amerikai jegybank szerepét betöltő Fed elnöke is értetlenkedett: „Az infláció nem csökkent jelentősen, amikor gyenge volt a gazdaság, és nem nő jelentősen, amikor némi gazdasági expanziót tapasztaltunk.” Akkor hogyan tudnám én mindent tudóan és bölcsen megmagyarázni, miért nem szabadult el a magyar infláció és miért épp 330 körül ingadozik ma a forint?
*
Harmadrészt azt sem tudom, hogy most, jelen pillanatban a Magyar Nemzeti Bank mit tehetne, ha egyáltalán akarna tenni bármit. A magyar monetáris politikai eszköztár jelenleg tucatnyi egyedi beavatkozási lehetőség kidolgozásával, kézi vezérléssel alakítja a pénzpiacokat. Aki végigrágja magát az új jegybanki eszközrendszeren („A Magyar Nemzeti Bank monetáris politikai eszköztára 2019” – megtalálható az MNB honlapján), nehezen szabadul az érzéstől, hogy ez tohuvabohu. Csak remélni lehet, hogy van benne rendszer. Mindenesetre a jegybank egyelőre nem is nagyon akar lépni. Az „árfolyam” szó az augusztusi kamatdöntő ülés közleményében elő sem fordul. És nem is biztos, hogy kellene, hiszen – és erre a jegybank minden egyes alkalommal jogosan felhívja a figyelmet – a jegybanknak inflációs célja van és nem árfolyamcélja, és mint azt fentebb láttuk, az árfolyammozgás ma sokkal kevésbé van hatással a gazdaságra, mint tíz éve. Ám azt állítani, hogy az árfolyamnak semmilyen hatása nincs, és hogy a trendszerűen gyengülő árfolyamról semmit nem kell mondania a jegybanknak, talán túlzás. Egyelőre úgy tűnik, továbbra is megkérdőjelezhetetlen az a doktrína, miszerint a folyamatosan gyengülő árfolyam folyamatosan élénkíti a gazdaságot, és az ennek ellentmondani látszó, lényegében folyamatosan romló fizetési mérleg sem késztet senkit e bölcsesség újragondolására. „Gyenge valuta, alacsony kamat jó, erős árfolyam, magas kamat rossz” – hangzik a mindenkori politikusok értő monetáris politikai hitvallása, mellyel talán csak a „Négy láb jó, két láb rossz!” orwelli mantrája veheti fel a versenyt.
*
Negyedrészt pedig azért vagyok tanácstalan, mert a magyar piacok, azon belül is a pénzügyi piacok minden szegmense oly mértékben vált állam által vezéreltté és kézi irányításúvá, hogy normál piaci folyamatok már nem léteznek – ennél fogva meghatározhatatlan, hogy mi történne, ha működnének a piacok. Nem lehet tudni, hogy hogyan alakulnának az árak az energiapiacon, az élelmiszerpiacon, hogyan alakulnának a kamatok a megtakarítások piacán, a hitelpiacokon, mert az állam mindenütt intenzíven beavatkozik, mint egyedi áralakító. Alkalomszerű beavatkozással hoz létre kiváló arbitrázslehetőségeket, majd ugyanilyenekkel korlátozza is e színtiszta arbitrázst (azaz a kockázatmentes profitlehetőséget, az ingyenebédet). Az egyik legnyilvánvalóbb mai arbitrázslehetőség hitelből állampapírt venni. A lombardhitelek azonban nem vehetők korlátlanul igénybe, és a nagyon kedvezményes lakossági hitelek csak a családvédelmi program kedvezményezettjeinek és egyes más kiválóságoknak érhetők el.
Csoda-e mindezek után, ha manapság én is értetlenül nézek szét a világban, és csak várom a további történéseket?
A szerző közgazdász, egyetemi tanár, 2007 és 2013 között az MNB alelnöke.
