A magyar igény az eljárásban való részvételre nem volt megalapozatlan. Verespatakon jelenleg Európa legnagyobb külszíni aranybányájának engedélyezése folyik, mely az alacsony koncentrációban jelen levő fémet ciános technológiával vonná ki a kőzetből. Az eljárás során visszamaradó, ciánnal, nehézfémekkel, savakkal szennyezett iszapot egy 185 méter magas, kőtöltés-szerű gát mögötti, több száz hektáros zagytározó tóban halmozzák fel. Erről a ciános technológiáról, lehetséges, határon átterjedő hatásairól Magyarországnak szörnyű élményei vannak. A 2000-es nagybányai katasztrófa (ahol a most tervezettnél negyvenszer kisebb ülepítőtó gátját mosta el a víz) és következményei azonban nemcsak itthon okoztak sokkot, hanem Európa-szerte ráirányították a figyelmet egyes bányászati technológiák felmérhetetlen ökológiai kockázataira. Csehország például a baleset hatására betiltotta a ciántechnológia alkalmazását a bányászatban, de az EU - amúgy gyakran igen lassan őrlő malma - is előkészítette és idén márciusban el is fogadta a bányászati hulladékok kezelésére vonatkozó új irányelvet, épp a nagybányaihoz hasonló balesetek valószínűségének csökkentésére.
A kanadai tulajdonú bányacég - amelynek semmiféle bányászati tapasztalata nincs, egyetlen referenciát sem tud felmutatni korábbi működéséről - éppen erre hivatkozik. Állítása szerint Románia csatlakozása az Európai Unióhoz elkerülhetetlenné teszi, hogy a beruházás megvalósításakor a vonatkozó európai normákat betartsák, ez pedig biztosítja, hogy ne ismétlődhessen meg a hat évvel ezelőtti borzalom. A zagytározóban jelentősen alacsonyabb lesz a ciánkoncentráció, mint a nagybányai ülepítőtóban volt, és olyan eljárásokat, biztonsági elemeket iktatnak be, amelyek üzemzavar esetén is kizárják a katasztrófát. Az RMGC képviselőinek színes, szélesvásznú előadásai patikatisztaságú bányát mutatnak, mely felszámolja a korábbi bányászat által hátrahagyott szennyeződéseket, és biztos megélhetéssel, boldog jövővel kecsegteti a munkanélküliséggel sújtott régiót. Ám ha közelebbről vizsgáljuk meg a projektet, sokasodni kezdenek a pötytyök e makulátlan vízión.
*
Románia EU-csatlakozásával nem lép automatikusan hatályba valamennyi uniós direktíva és előírás. Ezek egy részét mind a mai napig nem emelték be a hatályos román jogba (miként Magyarországnak, sőt számos régi tagállamnak is vannak elmaradásai); a teljes jogharmonizáció még évekig eltarthat. Több direktíva előírásai alól Románia a csatlakozási szerződésben átmeneti felmentést, derogációt kapott, mint ahogy a korábbi csatlakozók is haladékot kaptak bizonyos előírások, például a hulladékgazdálkodással vagy a szennyvízkezeléssel kapcsolatosak esetében. Romániában számos, a környezetvédelem és Verespatak szempontjából alapvető uniós jogszabály, például a felszíni vizek szennyezéséről vagy az integrált szennyezésmegelőzésről szóló direktíva (IPPC) csak hosszú évek múlva hatályosul (az IPPC például 2016-ban!). Addig alkalmazásuk sem kötelező - az pedig, hogy betartásuk jelentős költségeit az RMGC önszántából vállalja, erősen kérdéses.
A bányacég által sugallt kép, mely szerint épp ők lennének a kárelhárítás, a rehabilitáció és a környék tartós fejlődésének kizárólagos letéteményesei, ugyancsak hangyás. A 70-es évek óta Verespatakon működő és tavaly bezárt állami tulajdonú bánya mérete a töredéke volt a most tervezett beruházásnak, így az általa generált tényleges vagy potenciális környezeti hatások is elmaradnak az RMGC projektjétől - még ha el is ismerjük, hogy nem elhanyagolható technológiai előny könyvelhető el a kanadaiak javára. Hamis ugyanakkor az az állítás, hogy a korábbi bánya jelenlegi állapotában tájsebként, illetve szennyező forrásként maradna a verespatakiak nyakán. A Minvest állami tulajdonú bányavállalatot rehabilitációs és rekultivációs kötelezettség terheli, tehát fel kell számolnia működése következményeit, s erre a román kormány egymillió eurós előleget készül átutalni. A rekultiváció nem fogja nyomtalanul eltüntetni a korábbi bánya ütötte sebet, de a környezetállapot az RMGC beruházása nélkül is jelentősen javulni fog. Az RMGC projektje egyébként 16 éves működéssel kalkulál, tehát megvalósulása esetén is csak addig adhat munkát a helyieknek, ezt követően ugyanúgy szembe kell néznie a régiónak a gazdasági profilváltás kényszerével. Azzal a különbséggel, hogy az egyik kitörési pontot jelentő turizmus lehetőségei akkorra már végzetesen beszűkülnének - a hegyek elbányászása, a völgyek meddőhányókkal és ciános zaggyal való feltöltése eltüntetné az egyedülálló római kori emlékeket, a műemléki épületekben gazdag Verespatak falu nagy részét, s elcsúfítaná a csodálatos tájat.
*
Magyar szemmel még ennél is fenyegetőbbnek tűnnek a beruházás lehetséges, határon átterjedő hatásai. John Aston, az RMGC képviselője a meghallgatásokon váltig állította, hogy még egy esetleges baleset során sem érheti Magyarországot semmiféle kár - nem mellesleg megpendítve a jószomszédi viszony húrjait, miszerint mit érdekel bennünket a román Maros-szakasz sorsa, ha a cián a magyar határig kihígul, és olyan alacsony koncentrációban lép át magyar földre, ami nálunk már nem okozhat ökológiai katasztrófát. Ezt a cinikus megközelítést a civil szervezetek képviselői (akik évek óta dolgoznak együtt román társaikkal Verespatak ügyében) csípőből viszszautasították. A román-magyar kártyát nem sikerült kijátszani. De vajon érheti-e Magyarországot ökológiai katasztrófa?
A benyújtott környezeti hatástanulmány korántsem megnyugtató. Számos kérdéses pontjára a meghallgatásokon sem született érdemi válasz. Továbbra sem tudjuk, hogy a zagytározó baleseti modellezésében miért csak a gát felső 60 méterének átszakadásával számoltak, és miért nem tudunk semmit arról, hogy mi történik, ha a gát teljes 185 méteres (50 emeletes) magasságában rés keletkezik - ami egyébként hasonló eseményeknél a jellemző szcenárió. Homályban marad az is, hogy a szigeteletlen tározótóból szivárgó cianid, nehézfémek és savak miért nem jelennek meg a talajvízben és a felszíni vizekben (a hatástanulmány ugyanis ezt állítja), és mitől nem fogják ezek az anyagok a már amúgy is jelentős nehézfémterhelésnek kitett Marost és Tiszát tovább szennyezni? Semmilyen utalás nincs arra nézve, hogy mit fog tenni a bányacég egy baleset esetén az ökológiai hatások csökkentése és a környéken lakók (a 30 000 lakosú Abrudbánya nem egészen tíz kilométerre van a gát alatt) életének megvédése érdekében, milyen technológiai intézkedések, információs csatornák, vészforgatókönyvek lépnek érvénybe. Ugyancsak hiába kérdezték meg a civil szervezetek a meghallgatáson: vajon milyen pénzügyi garanciák fogják biztosítani, hogy a kárelhárítás és a rekultiváció ne a román (és akkor már az európai) adófizetők pénzén menjen végbe, hanem valóban a cég állja? Előfordulhat-e, hogy a vállalat - a költséges rekultivációs kötelezettséget másra hagyva - csődöt jelent, akár menet közben, tényleges pénzügyi nehézségek miatt, akár rosszhiszeműen, a bányabezárást közvetlenül megelőzően? Lehetséges-e, és milyen költségekkel biztosítást kötni a bányára a nagy nemzetközi társaságoknál? Magyarországnak elsődleges érdeke, hogy ezekre a kérdésekre választ kapjon - már csak azért is, mert a nagybányai baleset után benyújtott 29 milliárd forintos kárigényünk behajtására a károkozó cég csődje és eltűnése nyomán legfeljebb elméleti esélyünk van. Se szeri, se száma a kisebb-nagyobb műszaki, technológiai, ökológiai és gazdasági bizonytalanságoknak, melyekre sem a hatástanulmány, sem a cég képviselői nem adnak választ. Robert E. Moran bányászati szakértő a verespataki Alburnus Maior egyesület felkérésére készített vizsgálatában 50 oldalon át sorolja kifogásait. A végkövetkeztetés egyértelmű: a verespataki bányát sem az EU-ban, sem az Egyesült Államokban vagy Kanadában nem lehetne engedélyezni. Pedig, ahogy a közelmúltban kiderült, a kritizált hatástanulmány még csak nem is az RMGC által fizetett, tehát rosszindulatúnak aligha gondolható szakértői csapat munkáját tartalmazza. A kulturális örökségvédelmi fejezetet készítő szakemberek a közelmúltban jelentették be, hogy jelen formájában a tanulmányért semmilyen felelősséget nem vállalnak, mivel a hatástanulmányban nem az általuk írt szöveg olvasható, azt több helyen megcsonkították - az RMGC számára kellemetlen részeket a cég kihúzta az anyagból. Vajon milyen következményekkel járhat, ha a tanulmány más fejezeteivel ugyanilyen nagyvonalúan bánt a bányacég - amire a fentiek fényében komoly esély van?
*
Az Espooi egyezmény keretében a magyar kormány szeptember 30-ig juttathatja el véleményét a román félnek. Pozícióját három stratégia szerint építheti fel.
Egy. Komolyan veszi a kockázatokat, és mindent megtesz annak érdekében, hogy megakadályozza a bánya megnyitását, de legalábbis megnyugtató választ kapjon mindazokra a kérdésekre, amelyek felmerültek az engedélyezés eddigi szakaszában. E lehetőségről Budapest jobbára már lecsúszott. Ehhez arra lett volna szükség, hogy a magyar diplomácia a kétoldalú kapcsolatokban meg a nemzetközi és EU-s fórumokon az elmúlt években nyomást gyakoroljon Romániára a bányaterv elutasítása érdekében. A román kormányzat megosztott az ügyben, minden olyan lépés, amely kívülről igyekszik a projekt elutasítását elérni, muníció a román kormányzaton belüli ellenzők számára, és segítheti a számunkra kedvező vélemények túlsúlyba kerülését. Olyan szerencsés konstelláció állt elő, ahol a magyar kormány Gheorghe Funar kolozsvári expolgármesterrel vállvetve küzdhet egy közös célért, és ahol a magyar-román viszony unalomig bejáratott kliséi nem érvényesek. Ha komolyan venné a magyar kormány Verespatak ügyét, a hatástanulmány közzététele - május - óta szakértők tucatjai dolgoznának az anyag szétcincálásán, szakmailag megalapozott, támadhatatlan bírálatán, amitől az engedélyező román kormány sem tekinthetne el. Ezzel szemben az elmúlt években folyamatosan leépített, kivéreztetett környezetvédelmi miniszté-riumi apparátus próbál valamiféle mondanivalót összeállítani - miközben Persányi Miklós a Liberális Zöld Tanács alakuló ülésén következmények nélkül osztja meg velünk aggodalmait a bányáról. Ha fontosnak tartaná a kormány Verespatak és a többi hozzá hasonló ökológiai kockázat ügyét, mindent megtett volna azért, hogy végrehajtsák azokat az ajánlásokat, amelyeket a nagybányai katasztrófa nyomán az EU által felállított Nagybányai Vizsgálóbizottság (Baia Mare Task Force) fogalmazott meg. Közös, határokon átívelő programokat indított volna a környező országokkal a Tisza-vízgyűjtőn elhelyezkedő veszélyforrások felmérésére, a különösen kockázatos létesítmények biztonságának növe-lésére, a menthetetlen üzemek bezárására. Mindehhez jelentős ENSZ- és uniós források is megszerezhetők lettek volna. Ám a vizsgálóbizottság jelentése jelenleg alig több mint holt papír. Ami megvalósult belőle (az új bányászatihulladék-irányelv megalkotása, a ciános technológia betiltásának megfontolása), az nem Magyarországon történt.
Kettő. Lehet, hogy a magyar kormányt a szíve mélyén nem igazán izgatja fel az ügy, de megpróbálja elkerülni, hogy hülyét csináljon magából, és végletesen blamálja a magyar környezeti diplomáciát - Bős-Nagymaros után újból. Ha már egyszer kikényszerítette a román félből az Espooi egyezmény alkalmazását, legalább saját maga komolyan veszi azt, nem pedig az általános vágyak szintjén mozgó, semmire se jó véleményt ad át szeptember 30-án Romániának. Ehhez mindössze néhány millió forintra lenne szükség, hat-hét jó nevű, nemzetközileg elismert szakértő díjazására, akik a hátralevő rövid időben megpróbálnának kialakítani egy minél acélosabb magyar véleményt. Ez a - néhány centi autópálya árányi vagy valamelyik multinak egy nyolcad állás megteremtésére folyósított - pénz hosszú távon busásan megtérülne. Az idő kétségbeejtően rövid, de még éppen a határon vagyunk, amikor valamit léphetünk.
Három. Végül lehet, hogy a kormány megúszásra játszik. Nem tehette meg, hogy ne kérje az Espoo alkalmazását, annyit hangoskodott az Magyar Természetvédők Szövetsége, a Greenpeace, a Védegylet. De most inkább behúzza a nyakát. Ahogyan Bős-Nagymaros ügyében Magyarország évről évre változó összetételű és mindig bizonytalan háttértámogatású, kormányciklusonként változó feladatú (egyébként általában kiváló szakemberekből álló) tárgyaló delegációkkal próbálta sarokba szorítani a magabiztos, minden politikai támogatást élvező, komoly forrásokkal rendelkező és évtizedes távlatban fix összeállítású szlovák csapatot, úgy most is a tesze-tosza, az okos lányra hajazó (csinálom is, meg nem is), erőtlen és céltalan téblábolás mellett dönt.
Ezek közül lehet választani. Sokat elárul majd, hogy a kormány melyik mellett dönt. Bár illúziója már régen nincs senkinek.
A szerző a Védegylet szóvivője.
