Publicisztika

Magyarország nem Svájc, hogy a disznóvágás szezonját is népszavazással jelöljük ki. Ha ezt eddig nem tudtuk, most megtudhattuk.

Az Alkotmánybíróság a médiakuratóriumokkal kapcsolatos múlt keddi döntésével nem először keveredett bele a rendszerváltásunk állandó kísérőjelenségének tűnő médiaháborúba. 1992-ben arról kellett állást foglalnia, vajon médiatörvény hiányában az Antall-kormány alkotmányosan alkalmazhatott-e egy 1974-ből megmaradt határozatot, mely a Magyar Rádió és a Magyar Televízió kormányfelügyeletét írta elő. Akkor született az első rossz kompromisszum, mely csak elmérgesítette kormányzó és ellenzéki erők küzdelmét. A testület ugyanis, bár alkotmányellenesnek minősítette a kormány beavatkozását lehetővé tevő rendelkezést, annak megsemmisítését elhalasztotta a médiatörvény megszületéséig. Azt a meglehetősen vitatható és a mostani döntés érvelésére emlékeztető álláspontot képviselte, hogy egy alkotmányellenes kormányfelügyelet is jobb, mint a felügyelet teljes hiánya. Ez a "jobb" helyzet, mint tudjuk, 1996-ig tartott, amikor is a médiatörvény az egyoldalú kormányfelügyelet helyébe a parlamenti pártok intézményesített felügyeletét állította, azáltal, hogy a médiatestületeket (kuratóriumokat, ORTT-t, Panaszbizottságot) a pártok delegáltjai alkották. Ez a megoldás az alkotmánybírák által 1992-ben felállított követelmények alapján éppolyan alkotmánysértő volt, mint a törvény elfogadása előtti kormánybefolyás. Az említett 37/1992. (VI.10.) AB-határozat ugyanis az alkotmány 61. §-ában foglalt véleményszabadságnak a rádiózásban és a televíziózásban történő biztosítása érdekében alkotmányos követelményként fogalmazta meg: a leendő médiatörvény zárja ki, hogy a közszolgálati rádióban és televízióban akár az állam szervei, akár egyes társadalmi csoportok a műsorok tartalmára meghatározó tartalmi befolyást gyakorolhassanak. E határozat értelmében a parlament és az abban képviselt politikai pártok meghatározó tartalmi befolyása a rádióban és a televízióban éppúgy alkotmányellenes, mint a kormányé.

Be kellene fótozni a Postabank seggét, ne essen már ki belőle minden szar: eddig csak a pénz úszott el minden irányba, most már a papírok is. Vasárnap Fóton pottyantott el valaki egy mázsányit a Postabank Értékpapír Rt. dokumentumaiból, ami a guberálókat optimizmussal töltheti el, az érintetteket azonban kevésbé.

Liberálisaink vállvetve estek neki a Szociális és Családügyi Minisztérium családpolitikai koncepciójának. Szó se róla, joggal cincálják szét az inkvizíciót és a szocializmust egyszerre idéző ötlethalmot, mely a keresztény családot (mi is az?) privilegizálja, az élettársi, valamint az egyneműek közti kapcsolatot pedig az ördög művének tartja.

A Jugoszlávia elleni háború véget ért. Az országban megszüntették a hadiállapotot, megjelennek trónkövetelők, visszatérnek a hősi ellenállók, megkezdődött a szerb ifjúság európai exodusa, hazaköltöznek a kosovói albánok, továbbra is kitelepülnek a vajdasági kisebbségiek, a magyarok is, a kosovói szerbeknek támogatást ígér a NATO, s nem kell többé nemzetmentő feladatokra vállalkozniuk. A jelenlegi rendszertartók a győzelmet ünneplik, az ellenzék pedig hatalomváltást követel. A borzalomból mindenki tőkét kovácsolna, és szeretné ott folytatni, ahol abbahagyta.

Hétfőn új eljárás megindítását rendelte el, kvázi önmagának a Legfelsőbb Bíróság az 1956-os sortüzek ügyében. Ez így persze pontosításra szorul, az elrendelés az LB felülvizságálati tanácsának döntése, mely a testületet magát kötelezi. Ám voltaképpen itt húzódik meg a dolog egyetlen szépséghibája.

Itt éltek, szerkesztettek, zenéltek, játszottak, politizáltak köztünk, közben meg nyalták fel a lét csókos kamatra, pedig nekünk is szükségünk lett volna rá. Persze az is idetartozik, hogy a Magyar Narancs című hetilap előállítási költségeinek jórészét hosszú ideig ugyancsak a Posta Bank fedezte. Az az igen jelentős különbség a két történet között, hogy a Narancs banki tulajdonrésze egy teljesen nyilvános dolog volt. Meg az, hogy mi már akkor rettenetesen megszívtuk az együttműködést (lásd: Szekeres ügy). De ez az egyéni szoc. problémánk. Mi olyan kis, sziamukineszelé állapotban néztük, ahogy a többiek, aztán most meg látjuk, ahogy a lapok közlik a lista részleteit, persze mindegyik a neki megfelelőt, pedig az egyetlen és logikus lépés az lenne, ha az egész lista végre nyilvánosságra kerülne, tekintet nélkül arra, hogy liberális, konzervatív, punk, funky, gazdasági vagy tejtestvér, mert ilyenkor már bizony régen nem lehet szempont a mi kutyánk kölcsöne, csak a végleges és totális feltárás, hogy azok a közüzemi díjaikért remegő polgárok megnyugodjanak, vagy legalábbis érezzenek valami elégtételt, hogy a fejesek is szopnak, ha eljön az ideje.

Milyen különös város Budapest így nyaratszaka: a hosszú, poros, néptelen utakon szinte senki, legföljebb egy-egy sportruházatra emlékeztető, furcsa maskarába öltözött korpulens, borostás, zsíros hajú fiatalember biceg (csakugyan, miért sántít errefelé majd mindenki?), lábán edzőcipőt parodizáló műanyag bocskor, kezében az egykor vegyiárut tartalmazott érdes, hatalmas, mocskos szatyor. Kilométereken át sehol egy kocsma vagy presszó (előbb-utóbb magam is bicegni kezdek). Végre életjel: az árokparton atlétatrikós, mészporos fejű férfiak söröznek; a kiskocsmák helyét átvették a csak alkoholt és cigarettát forgalmazó kis közértek, falból azért tartanak gyanús színű rémszörpöket is kétliteres plasztikpalackokban; de csak a sör van behűtve. Nőt nem látni; a nők biztos dolgoznak - vagy szappanoperát néznek bugyiban (magyar légkondicionálás), ami persze szintén nehéz testi munka lehet.

Kövér László titkosszolgálati miniszter akkor, amikor feszt a "magyar zsidósággal" foglalkozik? Már amikor nem komcsizik nagy vehemenciával és kevés szellemmel, és nem áfacsalásra és hamis számlák kibocsátására biztatja saját különbejáratú fedőcégét és csókosát, Kovácsföldi Lászlókárolyt?

Itt ez a legújabb rész a Postabank-szappanoperából, és mi csak szégyellhetjük magunkat, már megint, hogy itt élünk, ebben az országban. Pedig a hitelek ügye viszonylag egyszerű história: vannak országok - a mienk pl. ilyen -, ahol a nemzeti össztermék oroszlánrészét mindig is a kölcsönös vesztegetések láncolata adta, a lakosság (újbeszélül: a polgárok) megélhetését pedig ennek üledéke + a szabadidős jellegű háztájizás és/vagy a zsebmetszés; és ennek a trendnek a mostani botrány sem mond ellent, meg az sem, ahogy néhány hét múlva elül majd megint, kitalálnak valami újat, gyaníthatóan valami hú, de nagy lekapcsolást a mostani robbantásos merényletek után (egyszer már bejött a Pintér nevűnek), vagy a Kövér nevű zsidózik egyet megint, az le szokta nyugtatni az esetleges indulatokat, akinek meg nem nyugodtak le az indulatai, ahhoz kiszáll a dolgozó polgárok ökle, az adóhatóság, attól majd lenyugszik. Ennyi az egész.

A nappal még csak-csak eltelik valahogyan: ügyeink intézése hagyományosan hatásos ellenszere az élet egyéb funkcióira való odafigyelésnek, a belőle fakadó undor pedig órákkal, akár napokkal is visszavetheti az egyedfenntartási hajlam elburjánzását, egyszer azonban a leghosszabb nappal is véget ér.

Winston Churchill szerint a Balkán az elmúlt évszázadok alatt túl sok történelmet produkált, amit önmaga képtelen volt feldolgozni. Tegyük hozzá, ezzel szemben túlságosan kevés gazdaságot termelt, ami viszont önfenntartásához kellett volna. Mindez azt jelenti, hogy Dél-Kelet-Európa válságainak a régión túlmutató hatása van, amelynek kezeléséhez a regionális szemlélet minimális követelmény.

Oly hosszú volt ez a negyvenegy év. Pláne az első harmincegy belőle. Kis számmisztika: 301; 31. Magyarország harmincegy 0 éve. A méltóság nélkül, minden nélkül viselt gyalázat elszabott kora. A közös bűn hazugságába szorított, öröknek várt hiány bő három évtizede, mikor a hiánygazdálkodás mindenre, de mindenre, a legtávolabbról sem anyagi természetű dolgokra, holt emberekre és holtnak hitt ügyekre, érzetekre, ne cifrázzuk: életre, szabadságra, becsületre is kiterjedt. Mikor a nincsből (nincsbecsületből stb.) kellett embernek maradni, életben maradni, szülni és nemzeni.

Amint azt a nonverbális kommunikációról szóló szakkönyvek írják, a magasba tartott karok több értelmezési lehetőséget kínálnak. Háborús helyzetben például egyaránt jelenthetik a megadást és az örvendezést a győzelemnek. A történelemben ezidáig egyértelműen tudtuk dekódolni e jeleket. A szerbek azonban most ebbe is bezavartak.