Komisszárkultúra – I. rész

Békés Márton: Kulturális hadviselés. A kulturális hatalom elmélete és gyakorlata – Kritikai olvasat  

A Kulturális hadviselés hosszú távú politikai program- és stratégiajavaslat a „NER” (Orbán-Fidesz) számára, hogyan kell a magyar közintézményrendszer totális bürokratikus fideszesítését betetőzni a kultúra és az oktatás minden résztvevője, és végső soron mindenki gondolkodásának fideszesítésével.

Közlemény

Ezúttal a Narancsban szokatlanul hosszú írást teszünk közzé, sőt, még annál is hosszabbat, minthogy ez Farkas Zsolt irodalomkritikus, irodalomteoretikus és író nagyszabású esszéjének csak az első része. Jól meggondoltuk a dolgot: ilyen lélegzetű dolgozatot az Orbán-rezsim szellemi ürességéről még egyet sem forgattunk. A jövő héten jön a folytatás: olvassák el ezt is és a következőt is mindenképp!

A szerk.

1.

A Kulturális hadviselés (Budapest, Közép- és Kelet-európai Történelem és Társadalom Kutatásáért Közalapítvány, 2020, a továbbiakban: KH) hosszú távú politikai program- és stratégiajavaslat a „NER” (Orbán-Fidesz) számára, hogyan kell a magyar közintézményrendszer totális bürokratikus fideszesítését betetőzni a kultúra és az oktatás minden résztvevője, és végső soron mindenki gondolkodásának fideszesítésével.

Nomen non est omen 1. Ahogy Hunfalvi Pál lett a legádázabb hun–magyar rokonságellenes és Németh László a legvadabb németellenes, úgy lett Békés Márton a legelszántabb háborús erő. A KH mintegy harcászati és hadtudományi értekezés is. „A kulturális hadviselés fő támadó eszköze a tüzérség, a védelem gerincét pedig a mélységében tagolt lövészárokrendszer adja.” (110) Ez nem kiragadott példa, és nem költői metaforika, hanem az alapvető módszer, stílus és filozófia. Minden harc, és minden fegyver. „A kultúra házának emeleteit szívós közelharccal veszik be.” (8) „A könyv fegyver, olvasni haditett.” (285) A Szent Háború nélkülözhetetlen eleme „a nyelv fegyvere”, „a nyelvpolitika fegyvertára” (144) stb. A magyar kultúra, a magyarság gondolkodásának totális megszállását hadicselekmények, háborús stratégiák, csatataktikák illusztrálják.

Nomen non est omen 2. A mű címében és alcímében a „hadviselés” és a „hatalom elmélete és gyakorlata” ugyan stimmel, de a „kulturális” nem. A KH szerzőjét nem igazán érdekli a kultúra. A politikai hatalomszerzés érdekli. A mű sokszor ismételt alaptétele, hogy a kultúra a legnagyobb hatalom, az istenkirály. E felismerésért dicséret illeti. („Itt ragadom meg az alkalmat, hogy köszönetet mondjak Schmidt Máriának a könyv megszületéséhez nyújtott felbecsülhetetlen szellemi segítségéért. A gondolat, amely szerint a legfontosabb a kultúra, tőle származik.” 393) De a műből nem derül ki, mit tudhat ez a kultúra, mitől ekkora szám. „A kultúra” egy tagolatlan massza, egy absztraktum a műben. A szerzőnek eszében sincs a végtelen gazdagságú kulturális univerzum bármely szegmentumából rápillantani a világra. A konkrét kulturális értékek csupán arctalan mellékszereplők manipulálandó tömege, háborúba küldendő harcosok, fegyverek; Kultúra egy megszállandó ország.

2.

(Orbán és Békés, „rendszer” és „korszak”.) Orbán Viktornak a jelenlegi kormányzati ciklus elején (2018. május 10.) mondott elvi programadó parlamenti beszédének két részletét emelném ki: „Kormányom a kétharmados alkotmányos többség alapján áll, de mindig a háromharmadot szolgálja majd.” „Majd”! Vagyis eddig nem, innentől fogva viszont „mindig”. Ez komoly fordulatot sejtetett. A jelenlegi kormányzati ciklus harmadik évében kijelenthetjük, semmilyen fordulat nem történt, Orbán és kormánya továbbra is csak a Fidesz további térnyerését, hatalomnövelését, radikális káderpolitikai tisztogatását és kliensrendszer-építését szolgálja, és minden eszközzel szorítja ki a kritikusait és ellenzőit. (És ne feledjük, a szavazók/magyarok minimum kétharmada Fidesz-ellenes.) Például a kultúra alapintézményeiben: korábban megvolt az iskolák KLIKesítése, bürokratikus átrendezése, fideszesítése, most folytatódik az Akadémia és az egyetemek megszállásával. De valamit mégis akarhatott a Kormányfő/Szövegíró ezzel a „háromharmad szolgálata” mondattal. Vö. a másik részlet: „minél sikeresebbek vagyunk mi, annál dühödtebbek a kritikusaink. Ezeket a szellemi természetű vitákat nem lehetett, és a jövőben sem lehet elkerülni. Akkor sem, ha van, aki ezt inkább ballasztnak, a gyakorlatias politikai sikerek elfogadtatását nehezítő akadálynak látja. Tisztelt Ház! Titokban nem lehet megújítani egy egész nemzetet. Fölfogásom szerint az eddigi sikerekhez hozzájárult, hogy nyíltan kimondtuk, a liberális demokrácia korszaka véget ért.” Egyrészt tehát „szellemi természetű vitákkal” számol, és inti övéit, hogy ezt hiába érzik „ballasztnak”, „[n]em lehet elkerülni”. Másrészt szerinte nyíltan kell képviselni az illiberális elveket, ez a siker titka. Igencsak kétséges persze, lehetségesek-e „szellemi természetű viták” a kritikusokkal, a Fidesz-ellenesekkel, akik többnyire liberálisak vagy baloldaliak – azon az alapon, hogy a teljhatalmon levő kijelenti, hogy „a liberális demokrácia korszaka véget ért”. És a szociáldemokrácia (az általános jólét és esélyegyenlőség rendszere) már szóba se jön („szóba se jöhet Skandinávia-a”): a fidesznyikek (és egyéb jobbosok) a „baloldallal” szemben azonnal pufajkásokká lényegülnek át; arról nekik csak a sztálini terror jut eszükbe, ez a szélsőjobboldali fordulat az általános esélyegyenlőséget célzó és mindenféle despotizmus ellen küzdő baloldaliság hosszú, sokféle és az egész újkort mélyen meghatározó történetében.