Kovács Éva: Trianonoz(z)unk?

  • Kovács Éva
  • 2005. február 17.

Publicisztika

Ungváry Krisztián keményen bí-rálta e lap hasábjain Koltay Gábor Trianon című filmjét (A kisajátított Trianon, Magyar Narancs, január 17.). Kritikájának élét a világért sem kívánom csorbítani, két apró megjegyzése azonban - melyek közül a második Ungváry fő mondandója szempontjából valószínűleg lényegtelen, amolyan oldalvágás lehetett csupán - gondolkodóba ejtett. Ungváry Krisztián - ha jól olvastam írását - úgy tartja, hogy 1. a nemzet mentális higiéniájához elenged-hetetlen egy korrekt Trianon-film; 2. a "baloldalnak" nincs szövege Trianonról.

Magasból

Akarja

Látni

Erdélyt?

Repülõgéprõl Teheti!

Reklám a Népszavából, 1941

Ungváry Krisztián keményen bí-rálta e lap hasábjain Koltay Gábor Trianon címû filmjét (A kisajátított Trianon, Magyar Narancs, január 17.). Kritikájának élét a világért sem kívánom csorbítani, két apró megjegyzése azonban - melyek közül a második Ungváry fõ mondandója szempontjából valószínûleg lényegtelen, amolyan oldalvágás lehetett csupán - gondolkodóba ejtett. Ungváry Krisztián - ha jól olvastam írását - úgy tartja, hogy 1. a nemzet mentális higiéniájához elenged-hetetlen egy korrekt Trianon-film; 2. a "baloldalnak" nincs szövege Trianonról.

H

Elõrebocsátom: nem rendelkezem világos fogalmakkal a magyar baloldalról, és el is tekintenék attól, hogy szétszálazzam ebbõl a számomra zavaros mintázatú szövetbõl a liberálisokat és a konzervatívokat (merthogy ilyen is van a baloldalon, jóléti rasszista dumával), a kommunistákat és a szociáldemokrata érzelmûeket, noha sejteni vélem, kik is kerültek itt egy kalap alá. S ha jól sejtem, amit sejtek, akkor Ungvárynak nincs is igaza, hiszen kapásból fel tudnék sorolni több tucat exkommmunistát, aki ékesen trianonozott az elmúlt évtizedben, meg kommunista-sosem-volt szocdemet is, aki dettó. Vizsgálódásom körét ennélfogva a baloldali demokratákra (vö. Bibó) szûkíteném.

Megvallom, hogy én - a 20. századi határmódosítások szerény kutatója - speciel a hátam közepére sem kívántam volna egy ilyen címet viselõ filmet, és egyáltalán nem hiszem, hogy a magyar nép áhítana egy ilyet. Egyébként pedig roppantul örvendek, hogy ennyi "jobboldali" nyöszörgés, nyafogás és olykor a politikai pornográfia határait súroló abúzus ellenére sincsen a baloldali demokratáknak egyetlen szava sem "Trianon"-ról, és õszintén szorítok nekik, hogy a következõ 15 évben se legyen. Mert mi újat is mondhatna egy baloldali, ha a "Trianon" szóba sûrített kulturális jelenséggel találkozik? Hogy a jelenlegi országhatárokat legi-timnek tekinti, és nem tart igényt területi revízióra? Hogy a maga részérõl a határok légiesedésén, az együtt élõ népek boldogulásán munkálkodik?

H

Netán a "baloldali" történészeket szólította meg Ungváry Krisztián, hogy gondoljanak má' valamit Trianonról is? Azt magam is roppant fontosnak tartanám, ha lenne nem birodalmi és nem nacionalista történelemírás és -oktatás (és persze történelmifilm-gyártás is) Közép-Európában, s nem minden kis utódállam (Magyarországot is beleértve) a maga nacionalista pennájával írná és xenofób szemüvegén keresztül olvasná saját históriáját. Az elsõ lépést, ti. a szomszédos országok nemzeti történelmeinek - vagy inkább: a nacionalista kánon helyi változatainak - megismerését, bár bizarr tükröt tartana elénk, akár át is ugorhatnánk, és áttérhetnénk a történeti tájak, régiók, legitimációs formák, hosszú távú társadalomtörténeti folyamatok és mikrohistóriák, a histoire croisée oktatására. Az eddigi nemzeti történetírást pedig, egye fene, külön tantárgyként átemelhetnénk a tanrendbe, mondjuk történelempolitika címen.

H

Azt sem hiszem, hogy épp Trianon tisztázatlansága veszélyeztetné a magyar nép lelki egészségét. Azt természetesen nem vitatom, hogy a kortársak számára komoly megrázkódtatás volt az ország feldarabolása és azonos anyanyelven beszélõ polgártársaik elcsatolása. Feltételezem: ideig-óráig szégyent keltett bennük, hogy állampolgárként nem tudták garantálni egyes polgártársaik jogait, és azok, akiket saját képviseletükkel megbíztak, ebben szintén kudarcot vallottak. Belátom, hogy az elcsatolások ideig-óráig fájó sebet ütöttek magán a magyar eliten is. Azon az eliten, mely addig (és utána is) kisajátította a nép politikai képviseletét, és rendre olyan alkukat kötött uralkodóival, valamint a nemzeti kisebbségeinek vezetõivel, melyek az Osztrák-Magyar Monarchia felbomlásához vezettek. Nem kétséges, hogy a birodalmi lét megszûnése és a rá következõ kisállami nyomorúság mélyen frusztrálta a nagynemzeti mivolthoz szokott magyar népességet. Az országhatárok megváltozása azoknak a magyaroknak is fájt, akik az országhatár túloldalán találták magukat - meg az õ rokonaiknak, barátaiknak és üzletfeleiknek is, akik az "anyaországban" maradtak.

Vitathatatlan az is, hogy az államhatárok újrarajzolása legsúlyosabban az elcsatolt területek magyar népességét érintette. 'k ugyanis a magyarországi politikában is csalódtak. Kisebbségi iden-titásuk kiformálódása paradox módon éppen egy, az anyaországgal szembeni negatív tapasztalattal vette kezdetét 1918-ban. Azt élték meg ugyanis, hogy addigi hazá-juk nem volt képes õket megtarta-ni, "lemondott róluk", "elhagyta", "otthagyta" õket. A magyar és magyar közötti különbségtétel, a magyar-magyar aszimmetrikus másság az országhatárokon kívül és belül maradtak között a kisebbségi magyarság elsõ megrendítõ élményei közé tartozott, mely - mert a politikai elitek azóta is rendre újratermelik - közösségi azonosságát máig eltorzítja, etnikai kiteljesedését pedig csapdában tartja. Ha van Trianonnak "bûne", akkor ez az.

H

Aki ma Trianont mond, az nem tekinthet el attól a kultúrától, amelyet e fogalom megtestesít. E kultúra a Horthy-korszakban jött létre, hogy annak politikai masinériáját mozgassa. A Trianon szó a nacionalista, késõbb rasszista politikai kultúra metaforájává vált. (Nem véletlen, hogy nem lett része a nagyvilág politikai és historiográfiai diskurzusainak sem.) Aki ma Trianont mond, az az esetek 99%-ában nem az elsõ háborút lezáró békeszerzõdésekre, azaz egy történelmi adatra gondol, hanem arra az érzésre, amit a Magyar Birodalom megszûnése váltott ki a fent nevezettekben. Ez a köztéri szobrokban, iskolai tan-anyagokban, propagandában stb. is megtestesülõ érzés vált a két világháború között élõ nemzedékek politikai kultúrájává - s mi már azt is tudjuk, hogy ez az érzés hová vezetett. Ráadásul aki Trianont mond, az nemigen tehet különbséget jobb- és baloldal között, hiszen Trianon csapdája éppen az volt, hogy a jobb- és baloldalt (a két világháború közötti magyar szociáldemokráciát is) a revizionizmusban egyesítette.

H

Mikor néhány éve a státustörvény médiavitáját elemeztük egy szemináriumon, huszonéves hallgatóim is zsigerbõl válaszolták: a törvény a Trianon ütötte sebeket fogja jól-rosszul begyógyítani. 'k azonban már két és fél óra múltán - csupán egymással vitatkozva - meg tudták fogalmazni az aláb-biakat.

Trianon a 80 év alatti populációnak egész egyszerûen nem fáj, nem is fájhat.

Ha fáj is valami, akkor az nem lehet más, mint az a nacionalista politika, amely Trianon után kezdõdött az utódállamokban (Magyarországon is, sõt, ott valamivel elõbb), s amely kisebb-nagyobb megszakításokkal máig is tart régiónkban.

Az "elcsatoltakon" a sebet nem maga a területvesztés, hanem a többségi lét kisebbségire váltása ejtette.

Az anyaországiak sebe részben a szégyenbõl ered, hogy ezeket a területeket nem tudták megõrizni, s nemhogy a többségi létet, de kielégítõ kisebbségi jogokat sem tudtak az "elcsatoltak" számára garantálni, részben pedig a kisállami létbõl származó frusztrációkból, melyeket láthatólag máig nem tudtak kiheverni.

Már ezek a megállapítások is messze vannak attól, amit a jobboldali ideológia általában állít. Pedig ezek még ugyanabból az esszencialista logikából következnek, amelyet amúgy nacionalista érvelés is követ(hetne). Ez a logika ugyanis nem számol azzal a ténynyel, hogy az elcsatolt részek nem "színtiszta" magyar területek voltak (és egyáltalán: "színtiszta magyar" Magyarország soha nem is létezett) - így aztán ugyanazon határmódosítás gyökeresen más érzelmeket válthatott ki a társnépek fiaiban-lányaiban. 'k elvégre épp államot alapítottak. E logika azzal sem vet számot, hogy fájdalom és öröm egyidejûleg érte egyazon területen az egymásra így vagy úgy, de korábban és azóta is állandóan rászoruló társnépeket, akiknek minduntalan kezelniük kellett e ténylegesen szembefeszülõ érzéseket. S ahogy ezt számos helyi és regionális társadalomtörténeti, antropológiai és szociológiai vizsgálat bizonyítja, többnyire kezelték is - példásan, dacolva a szüntelen nacionalista uszítással, amely a központokból érte és éri õket. Ebben az együttélésben Trianon nemkívánatos kifejezéssé vált, mert nem a kölcsönösséget, hanem az elválasztást és a harcot vonja maga után. Aki tehát trianonozik, az semmibe veszi számtalan együtt élõ közösség 85 éven át a közös boldogulásért kifejtett erõfeszítését.

H

A baloldali demokraták már csak ezért sem veszik ezt a szót a szájukra; illetve nem ezt a szót használják, ha a Magyar Birodalom felbomlásáról beszélnek. Hisz csacsiság volna azt állítani, hogy nincs vagy nem volt "baloldali" diskurzus errõl meg az elsõ háborúval kapcsolatos kérdésekrõl Magyar-országon. A kortárs Jászi és Bibó, a hetvenes-nyolcvanas évek Közép-Európa-vitájának résztvevõi és a polgári radikálisokkal foglalkozó történészei, a kilencvenes évek alapszerzõdéseirõl, majd a státustörvényrõl és a kettõs állampolgárságról kialakult eszmecserékben megszólaló magyar demokraták is mind Trianonról beszéltek, csak - nagyon helyesen - úgy, hogy nem sorakoztak a zászlaja alá.

És épeszû demokrata ma is csak egyet tehet ebben a kérdésben: tudomásul veszi, hogy Magyarország lassan egy évszázada épp akkora, amekkora. Nem hecceli a Trianon szócskával kisebbségi rokonait és barátait, nem bõszíti fel a szomszédos országokból származó ismerõseit és ismeretlenjeit. Területi revízió és etnikai szupremácia helyett a demokratikus játékszabályok betartását követeli, maga pedig saját demokratikus kis köreiben azoniparkodik, hogy párbeszédbe kerüljön és párbeszédben maradjon azokkal, akikkel a trianonozók soha: román, szlovák, cseh, szerb, szlovák, horvát stb. felebarátaival. Már ha tényleg a szívén viseli a kisebbségben élõ magyarok sorsát.

Figyelmébe ajánljuk

Jön a bolond!

  • - turcsányi -

William McKinley-vel jól elbánt Hollywood. Az Egyesült Államok 25. elnöke mind ez idáig az egyetlen, aki merénylet áldozataként négy elhunyt potus közül nem kapott játékfilmet, de még csak egy részletet, epizódot sem.

Út a féktelenbe

Már a Lumière testvérek egyik első filmfelvételén, 1895-ben is egy érkező vonat látványa rémisztette halálra a párizsi közönséget.

Cica az istállóban

„Attól, hogy egy kóbor macska a Spanyol Lovasiskola istállójában szüli meg a kiscicáit, még nem lesznek lipicaiak” – imigyen szólt egy névtelen kommentelő a film rendezőjének honosítási ügyét olvasva.

A hegyek hangja

„Ez a zene nem arra való, hogy hallgassuk, hanem arra, hogy táncoljunk rá” – magyarázza a film – eredeti címén, a Sirāt – egyik szereplője a sivatagi rave-partyban eltűnt lánya után kutató Luisnak (Sergi López) a film magját alkotó technozene értelmét. Az apa fiával, Estebannal (Bruno Núñez Arjona) és kutyájukkal, Pipával érkezik a marokkói sivatag közepén rendezett illegális rave-fesztiválra, hogy elszántan, de teljesen felkészületlenül előkerítse Mart.

A jóság hímpora

Krasznahorkai László első poszt-Nobel-regénye játékos, bonyolult, színpompás mű. Főszereplője egy múzeumi lepketudós, entomológus (azaz a rovartan szakértője), akit váratlanul egy bonyolult elméleti problémával keres meg a munkájában elakadt író, bizonyos Krasznahorkai László, aki kísértetiesen emlékeztet a nyilvános fellépésekből és megnyilatkozásokból ismert Krasznahorkai Lászlóra.

Főszerepben az Első sírásó

A november 6-án zárult igazgatói pályázaton Lipics Zsoltot hirdették ki győztesnek Darabont Mikold ellenében, azonban nagyon sok ellentmondás és fordulat jellemezte az elmúlt időszakot. A régi-új igazgató mellett csupán a NER-es lapokban folytatott sikerpropagandája szólt, pályázata egy realista, szakmaiságra építő programmal ütközött meg.

Őrült rendszer, de van benne pénz

  • Szekeres István

Amikor a tavalyi párizsi olimpián a tekvandós Márton Viviana megszerezte a hatodik – igaz, spanyol import – aranyérmünket, Orbán Viktor (noha eredetileg nyolcat várt) SMS-t küldött Schmidt Ádám sportállamtitkárnak: „Maradhat.” A kincstári humor mögül is elővillant a tény, hogy a sportélet is a miniszterelnök kezében van.