Publicisztika

Orbán Viktor figyelemre méltó szónok. A magyar belpolitika diszkurzív keretei között értelmezhető, konfliktuskerülőnek és diplomatikusnak semmiképp nem nevezhető beszédei előtt rendre értetlenül és döbbenten álltak az Európai Unió és az Egyesült Államok politikusai.

A milliárdos személyiségét, életét és küldetését már eddig is számos könyv és még több publikáció taglalta, így Anna Porternek nem lehetett könnyű dolga – a figyelmes olvasó mégis e munka révén döbben rá, mennyi mindent nem tudott korábban Soros Györgyről.

Emlékszünk-e még Bokros Lajosra, a régire, a húsz év előttire, aki bajszára tűzte a békétlen egyetemistákat, maga írta meg programját, és aztán inkább vette kalapját, de meg nem alkudott?

Janisch Attila rendező meghallgatta Puzsér Róbert, Andy Vajna és Vajna Tímea filmesztétikai értekezését az Argo 2-ről, erről írta ünnepi publicisztikáját.

"A Bibliára és minden további szent forrásra igaz, hogy benne mindenki igazságot keres, és meg is találja benne a maga igazát." Teológus szerzőnk elemzi a nagy világvallások, mindenek előtt a kereszténység viszonyát a halálbüntetéshez.

A miniszterelnök kommunikációját akár öntestével is megvédő sajtótitkár nyilván szólt a megfelelő sajtómunkásnak, hogy ugyan tegye már fel azt a kérdést a halálbüntetésről.

G. Fodor Gábor politikai coming outja („A rendszer igazságait védem”, Magyar Narancs, 2015. február 18.) hívta föl a figyelmet Tilo Schabertre és az Orbán-rendszer machiavellizmusára. Kár. Machiavelli többet érdemel.

Nacionalista kormánya lesz Izraelnek, Netanjahu és a jobboldal, farvizén a radikális jobboldallal (a Naftali Bennett-féle Bajit Hajehudival és Lieberman Jiszrael Bejtenujával), a szociális reformokkal kecsegtető, jobboldali Kulanuval, valamint az ultraortodox pártokkal alakít minden bizonnyal koalíciót.

A Germanwings-gép utasait a halálba vezető Andreas Lubitzról nem találni olyan híradást a vezető európai lapokban, amelyben gyilkos cselekedetét ne kötnék a betegségéhez, rögtön a címadással. De miért is?

A magyar–amerikai kapcsolatok ma nem ott tartanak, mint a Vida Ildikó-féle kitiltások pillanatában. A helyzet sokkal rosszabb. Ennek a magyar külügyes tiltakozó jegyzék csak tünete, nem pedig oka.

A március 15-én bejelentett népszavazási kérdések mindegyike Orbán Viktor és társai fojtogató, debil rezsimjének épületéből szándékozik kiverni egy-egy téglát abból a célból, hogy mihamarabb összedőljön. A kérdések egyike egy önmagában nem sorsfordító, de szimbolikus erejénél fogva fontos témát kíván döntés tárgyává tenni.

Az Orbán–Simicska-viszály elmérgesedése után a „közszolgálati” média viharos gyorsasággal alakult át. Az MTVA „nemzeti hírtele­vízióvá” formálta vezető csatornáját, ám az első adásnapok főként újságírótanoncok által készített műsorát bakik sora tette tönkre.

Élénk vita zajlik az állampolgári alapjövedelemről. A Narancsban Gébert Judit és Tőzsér János vitaindítójára (Ami jár, az jár, Magyar Narancs, 2013. június 6.) Scharle Ágota és Váradi Balázs válaszolt (Mivel jár, ha mindenkinek jár?, Magyar Narancs, 2013. szeptember 12.), s a felvetés indoklásában és kivitelezhetőségében egyaránt joggal találtak kifogásolnivalót. Az alábbiakban az alapjövedelem társadalmi és politikai szerepéről, illetve bevezethetőségéről fogalmazok meg néhány új érvet, támaszkodva a Megújuló Magyarországért Alapítvány március végén megjelenő tanulmányára.