Az a véres isten nincsen - Keresztény nem a halálbüntetésre

  • Máté-Tóth András
  • 2015. április 30.

Publicisztika

"A Bibliára és minden további szent forrásra igaz, hogy benne mindenki igazságot keres, és meg is találja benne a maga igazát." Teológus szerzőnk elemzi a nagy világvallások, mindenek előtt a kereszténység viszonyát a halálbüntetéshez.

A halálbüntetés, minthogy az emberölés egyik változata, az erkölcsi normák egyik legalapvetőbb problémáját veti fel. A róla szóló vitában a tisztán racionális érvelés mellett napjainkban is nem csupán jelen van, hanem annál sokkal nagyobb társadalmi súlyt élvez a vallási forrásokra történő hivatkozás, illetve a vitában való aktív részvétel vallási motivációja. Ami nem is csoda, hiszen az emberi élet értelméről és a magatartási normák alapvető kérdéseiről a társadalmi diskurzus minden korban törekedett a legbiztosabb alapokra helyezkedni. A történelem évezredei során ezt az alapot a vallások legszentebb iratai adták és az őket hitelesen magyarázó intézmények és személyek. A vallási tanítástól és tekintélytől független racionalitás a történelem utóbbi századaiban formálódott ki, s nyert a korábbi vallási tekintélyhez fogható jelentőséget.

A (poszt)ateista európai országokból tekintve a vallási hivatkozások kiemelt jelentősége furcsának hathat, ám a világ közvélemény-kutatásainak adatai egyértelműen igazolják, hogy szekularizáció szempontjából csak Európa néhány országa a kevésbé vallásos kivétel. Amikor tehát a következőkben a halálbüntetéssel kapcsolatos vallási, elsősorban keresztény és katolikus álláspontot taglalom, a témához tartozó leggazdagabb és legerőteljesebb érvrendszerrel foglalkozom, s nem valami leporolandó biedermeier figurával a nagymama vitrinjéből.

Az emberi élet határkérdéseiről szóló társadalmi diskurzus nem csupán bizonyos erkölcsi elvekről és filozófiai vagy egyéb megalapozásukról szól. A mai átpolitizált világban az alapvető erkölcsi normák vitája ugyanúgy a politikai tér szereplői között vívott küzdelem eszköze, mint a környezetvédelmi, egészségügyi vagy adópolitikai viták. A halálbüntetésre vonatkozó pró és kontra vélemények politikai eszközök: az élet és halál a politikai pozíciószerzés eszköze lett, a politika élők otthonain és halottak sírjain vívja végeláthatatlan csatáit. Mindebből azonban nem a politika gyalázatossága következik. A demokrácia logikája és a társadalmi kommunikáció mediatizáltsága szükségképpen vezet oda, hogy a felek úgy vitatkoznak arról, hogy mi a szent, hogy közben semmi sem szent.

false

A vallások forrásai és hivatalos képviselői - és persze hívei - számára azonban a tanítás, az üzenet szent, tartalmában megkérdőjelezhetetlen. A modern társadalom diskurzusa sem zárhatja ki e forrásokat és a rájuk támaszkodó érveléseket - erre néhány éve Jürgen Habermas figyelmeztetett a mai pápával, az akkori Joseph Ratzinger bíborossal, a Hittani Kongregáció vezetőjével folytatott vitájában. A civil vita számára a hívők szent igazsága profán érv. Ebből két következtetés adódik. Egyrészt a civil vitáknak meg kell őrizniük a racionális érvelés szabályait, másrészt a szent forrásokra való hivatkozás önmagában nem lehet politikai érv.

A következőkben néhány világvallás, majd részletesebben a kereszténység halálbüntetéssel kapcsolatos álláspontját ismertetem - annak igazolásaként, hogy a vallási tanításoknak dinamikus történetük van, amelynek ismerete nélkül a rájuk való hivatkozás nem felel meg a modern társadalmi diskurzus szabályainak, s még kevésbé a politikai korrektség követelményeinek.

Buddhizmus

A buddhizmus tanítása tiltja az élőlényekkel szemben alkalmazott mindenféle erőszakot. Bár a halálbüntetésről Buddha nem adott közvetlenül tanítást, általánosságban tanította, hogy semmiképpen sem tekinthető helyesnek az olyan cselekedet, amely más lénynek fizikai vagy mentális fájdalmat okoz. Ha valaki folyamatosan kárt okoz, annál inkább szükséges vele szemben folyamatosan jóakaratot tanúsítani. Ha pedig egy szerzetes segédkezik abortusznál, akkor büntetésként ki kell zárni a közösségből. A buddhizmusnak tehát nincsen egyértelmű tanítása a halálbüntetésről, azonban kiemelten jelentős szent szövegek szólnak amellett, hogy az ember kerülje általában az ölést, és ne is működjön benne közre. A Dhammapada 10. fejezetében ezt olvashatjuk (129-130):

"Haláltól retteg mindenki, az ütéstől mindenki fél.

Saját magára gondolva, ne öljön, s ne ölessen mást.

Élet mindenkinek kedves, az ütéstől mindenki fél.

Saját magára gondolva, ne öljön, s ne ölessen mást."

(Vekerdi József fordítása)

Judaizmus

A judaizmus legszentebb könyvében, a T'nakhban, amit a keresztény Biblia teológiai okokból "szövetségnek nevez, a halálbüntetésre számos rendelkezést és példát találhatunk. Halállal kell lakolnia elsősorban a gyilkosnak, házasságtörőnek, incesztust gyakorlónak, istenkáromlónak, bálványimádónak, a szombat megsértőjének. A büntetést karddal, megkövezéssel vagy máglyára küldéssel hajtották végre a Szentírás tanúsága szerint. A radikális monoteizmust és Isten kizárólagosságát tanító zsidóság vallási és nemzeti alapjával áll szöges ellentétben a bálványimádás, az idegen isteneknek való tiszteletadás, melyet a T'nakh bizonyos értelemben a paráznasággal azonosít.

"Jósnőt ne hagyj életben. Aki állattal közösül, lakoljon halállal. Aki más isteneknek áldozatot mutat be, azon be kell tölteni az átkot. (Kiv 22,17-19)

Mindenki, aki Istenét átkozza, viselje bűnének büntetését. Aki az Úr nevét káromolja, haljon meg, kövezze meg az egész közösség. ... Aki agyonüt egy embert, bárki is, haljon meg. ... Aki megsebesít valakit a népéből valók közül, vele is bánjanak úgy, ahogy ő tett: törést törésért, szemet szemért, fogat fogért. ... Miután Mózes ezeket elmondta Izrael fiainak, kivitte a táboron kívülre azt, aki az átkot kiejtette, és megkövezték. Így teljesítették, amit az Úr parancsolt Mózesnek." (Lev 24,15-23)

Miközben az ún. Tíz Parancsban az ötödik a "ne ölj", a halálbüntetés nem esik az ölés kategóriájába, mert nem haszonszerzés motiválja, és nem ártatlanon hajtják végre. Sőt, minthogy a zsidóság tanítása szerint az embert Isten saját képére és hasonlatosságára teremtette, ezért ami az embert érinti, bizonyos értelemben magára Istenre is vonatkozik. Ez a teológiai álláspont a rabbinikus zsidóságban nagymértékben korlátozta a halálbüntetés végrehajtását, s a fent említett szent szöveghelyeket inkább elrettentésként alkalmazták, semmint végrehajtandó utasításként. A törvény tehát, amely halálbüntetést ír elő, sértetlenül érvényes továbbra is, ám a végrehajtása radikálisan csökken. A mai Izraelben létezik halálbüntetés, de békeidőben csak népirtás és háborús bűnök esetében lehet kiszabni, s Adolf Eichmann (1962) óta senkit sem végeztek ki ennek alapján. Bármennyire is igaznak tartható mind egzegetikai, mind vallástörténeti szempontból, hogy az ókori Szentírás a halálbüntetés képét sötétebb színekkel festette, mint a zsidó történelem gyakorlata, a források alapján nem tagadható, hogy a T'nakh Istene nemcsak az irgalomé, hanem a halálbüntetésé is, melyet maga is sűrűn gyakorolt.

Iszlám

Az iszlám tanításában a Qur'an jelenti a legszentebb forrást, amit maga Allah mondott tollba Mohamed prófétának, az iszlám alapítójának. Az iszlámhoz az utóbbi évtizedben elsősorban a nemzetközi terrorizmus és az iszlám fundamentalizmus asszociálódik, sajnálatosan háttérbe szorítva azt a színes vallási, nemzeti, filozófiai és még inkább jogi hagyományt, amely a mai iszlám országok értékes történelmi öröksége. Az Encyclopaedia of Islam (2009) szerint a legtöbb jogi iskola azt tanítja, hogy a hittagadás, a tiltott szexuális magatartás, a rablás és a gyilkosság jogszerű büntetése a halálos ítélet. Az iszlám megsértőire pedig mind a mai napig kimondják a halálos ítéletet, melyet a vallás nevében bármely hívő "hivatalosan" végrehajthat.

Kereszténység: a korakereszténység

A legkorábbi keresztény közösségek életét és az általuk áthagyományozott tanításokat a Biblia Újszövetségnek nevezett része tartalmazza. Ebben Jézus teljes erőszakmentességet tükröző tanítása egyértelmű. Prófétai kritikával illeti a szemet szemért, fogat fogért törvényt, és helyette az ellenségszeretet parancsát teszi az együttélés legfőbb maximájává: "Hallottátok a parancsot: Szemet szemért és fogat fogért. Én pedig azt mondom nektek, ne álljatok ellent a gonosznak. Aki megüti a jobb arcodat, annak tartsd oda a másikat is! ... Hallottátok a parancsot: Szeresd felebarátodat, és gyűlöld ellenségedet. Én pedig azt mondom nektek, szeressétek ellenségeiteket, és imádkozzatok üldözőitekért." (Mt 5, 38-39; 43-45)

Jézusról az evangélium rögzít egy szimbolikus cselekedetet is, amelyben a törvény szerint jogszerűen megkövezésre ítélt házasságtörő asszonyt felmenti arra hivatkozva, hogy akik az ítéletet végrehajtják, maguk sem bűn nélkül valók. Ugyanakkor a jeruzsálemi közösség korai életében egy súlyos esetnek lehetünk tanúi, mely Péter közreműködésével Ananiás és Szafira közösségi tagok halálához vezet. A házaspár eladott földje bevételét a közösségnek adta, de egy részt titokban megtartott magának. Először a férj, majd a feleség rogy össze holtan Péter apostol előtt, aki kérdőre vonja őket, hogy miért nem voltak őszinték, hiszen senki nem kényszerítette őket a vagyon átadására. Az első látszatra halálbüntetésnek tűnő eset azonban nem más, mint annak a tanításnak igazoló elbeszélése, hogy az apostoli közösség egyértelmű életét csodás jelek kísérték. A keresztény tanítás halálbüntetésre vonatkozó pozitív hozzáállása csak akkor kezdődött, amikor a közösség társadalmi és politikai státusa gyökeresen megváltozott. A kereszténység legszentebb forrásai nem adnak tehát alapot a halálbüntetés igenlésére. A későbbi történelmi folyamatok azonban ezzel ellentétes fordulatot vettek.

Egyházi tanfejlődés

A katolikus egyházi tanítóhivatalnak a II. vatikáni zsinat előtti időben voltaképpen egyetlen normatív nyilatkozata létezik a halálbüntetéssel kapcsolatban, amelyben az egyház elismeri az állam jogát arra, hogy halálbüntetést alkalmazzon. A tanítóhivatali megnyilatkozás III. Ince pápára megy vissza: "Ami a világi hatalmat illeti, kijelentjük, hogy halálos bűn elkövetése nélkül végrehajthat vérítéletet (iuditium sanguinis), amennyiben a büntetés végrehajtása nem gyűlölet, hanem bírói ítélet alapján történik, és nem felelőtlenül, hanem megfontolva." (DH 795) Ezt az álláspontot az egyház fenntartotta akkor is, amikor a 18. századtól kezdve folyamatosan arra kényszerült, hogy a halálbüntetéssel kapcsolatos tanítását újragondolja, ideértve XI. és XII. Piusz pápákat is.

A Konstantin előtti egyházatyák a halálbüntetést inkább ellenezték, s nemcsak a magánszemélyre, hanem az állami hivatalokra vonatkozóan is tiltották a gyilkosságot. A konstantini fordulatot követően azonban az egyház egészen más társadalmi és politikai pozícióba került, s teológusai a császárságot egyre inkább isteni eszköznek tekintették Isten országának megvalósítására. Ebből következően a halálbüntetés témája az állami etika egyik elemévé vált. Ágoston híres De civitate Dei c. művében megengedi az államnak azt a jogát, hogy a gonosztevőket kivégezze, s a világi hatalom élet-halál fölötti teljhatalmát azzal kívánja ellensúlyozni, hogy a folyamatba beilleszti a püspöki intervenció szükségességét. Ágoston ebben a művében a halálbüntetés igazolására egy újabb teológiai érvet alkot, amely évszázadokon át fontos szerepet játszott az egyházra belülről támadó ellenségekkel szembeni eljárásokban. Ágoston azt képviseli, hogy a politikai (világi) hatalomnak kötelessége segítenie az egyházat az eretnekekkel szembeni küzdelemben.

Az egyházi tanítás továbbfejlesztésében kulcsszerepet játszott Aquinói Szent Tamás, a középkor nagy skolasztikus teológusa. Tamás abból indul ki, hogy a közjó (ami minden teremtménynek jó, s amire minden természeténél fogva irányul) magasabb rendű, mint az egyén java. A közjó megőrzése érdekében az egyéni javakból adható, illetve el is vehető. "Néhány pestises egyén élete hátráltatja a közjót. Következésképpen bizonyos embereket halál által el kell távolítani az emberi közösségből" és "az állam végrehajtója is jogszerűen és bűntelenül rendelkezik így, hogy az állam békéje ne legyen veszélyeztetve". (Summa contra gentiles II, 146, 4-5)

Summa Theologicában Tamás a halálbüntetés problematikáját az igazságosság (iustitia commutativa) összefüggésében tárgyalja. "A közjó megóvása a közhatalom tiszte: ezért egyedül ez és nem magánszemély küldheti a gonosztevőt a halálba." Miután tisztázta a közhatalom jogát a halálbüntetésre, a következő kérdésben azt tárgyalja, hogy vajon papnak jogában áll-e a gonosztevőt megölni. Érvelése szerint nem, mert egyrészt a pap feladata az oltár szolgálata, a világi természetű ügyek intézésére a világi hatóság jogosult. Másrészt a papság az Új Törvény szolgálatára hivatott, amelyben nincs szükség halálbüntetésre vagy a test csonkítására: ezért távol kell maradniuk az ilyen természetű cselekményektől, hogy az Új Szövetség szolgálatát teljesítsék. (Summa Theologica II-II, 64, 3-4.)

Az újkor teológiájára elsősorban a reformáció hatott pezsdítően. Luther szemléletében, melyben a középkor teológiáját és egyházi magatartását élesen bírálta, világosan elválasztandó a két terület (fora), a világi és az egyházi. Luther büntetőjoggal és a halálbüntetéssel kapcsolatos nézetei erre a világos megkülönböztetésre alapulnak, ezért szembehelyezkedik azzal a felfogással, hogy vallási ügyekben az államhatalom szerepet játsszék: különösen az inkvizíció elméletével és gyakorlatával, amely az eretnekeket, vagyis az egyház belső ellenségeit az államhatalom segítségével végezte ki. Luther álláspontja világos az eretnekekre kirótt halálbüntetéssel szemben: "Itt Isten Szavának kell működnie; ha ennek nincs sikere, a világi hatalomnak sem lesz". Ugyanakkor az Augsburgi Hitvallás kimondja: "A világi hatóság nem az emberek lelkét, hanem a testüket és javaikat védi nyilvánvaló jogtalanságok ellen. Fegyveres hatalommal és testi büntetésekkel tart fegyelmet az emberek között." (XXVIII) A fegyveres hatalomban bennfoglaltatik a halálbüntetés is, amit Luther számos bűnnel kapcsolatban helyesnek tartott - ebben nem haladta meg kora gondolkodásmódját. Kálvin és Zwingli pedig az eretnekekkel szemben foganatosított halálbüntetést is helyeselte, minthogy szerintük az eretnekek egyáltalán nem csupán az egyházat veszélyeztetik, hanem az egész társadalmat. Ebben az értelemben megmaradtak a lutheri teológiai logika keretén belül.

A halálbüntetés a felvilágosodásig szerves része volt az igazságszolgáltatásnak, melyhez a filozófiai-teológiai alapot a keresztény vallás is szolgáltatta. Hiba lenne azonban az egykori évszázadok gondolkodását, tanítását és még inkább rettentő tetteit az utóbbi századokban kialakult normák alapján megítélni. Tényszerűbb ezzel szemben azt a fejlődési folyamatot látni és elismerni, amelyben az önkényes és személyes vérbosszú tiltása egyre általánosabbá válik, a közhatalom által kirótt halálbüntetés feltételei egyre szigorodnak, és amely során a keresztény egyházak és a világi hatalom konstantini összefonódása lépésről lépésre oldódik. Ez a civil jogelmélet és jogszolgáltatás számára is alkalmat és kihívást jelent rendszerének és működésének újbóli megalapozására.

A katekizmus

A katolikus egyház hivatalos tanítása ma gyakorlatilag a halálbüntetés ellen foglal állást, még ha elméletileg nem is vitatja az államok jogát arra, hogy végső megoldásként alkalmazzák. A Katolikus Egyház Katekizmusa, amelynek hivatalos latin szövege 1997-ben jelent meg és magyar fordításban is olvasható, a halálbüntetésről a 2267-es paragrafusban szól:

"Az Egyház hagyományos tanítása - a tettes kilétének és felelősségének teljes bizonyítását föltételezve - nem zárja ki a halálbüntetéshez folyamodást olyan esetekben, amikor ez az egyetlen járható út az emberek életének hatékony megvédésére a jogtalan támadóval szemben.

Ha pedig a vérontás nélküli eszközök elegendők a támadó elleni védekezésre és a személyek biztonságának megőrzésére, a hatalom ezekre az eszközökre korlátozódjék, mert ezek jobban megfelelnek a közjó konkrét javainak, és inkább összhangban állnak az emberi személy méltóságával.

Napjainkban ugyanis, mivel az állam olyan lehetőségekkel rendelkezik, melyekkel hatékonyan tudja büntetni a bűntényt, ártalmatlanná téve elkövetőjét, anélkül, hogy véglegesen megfosztaná a jobbulás lehetőségétől, a tettes kivégzésének szükséges volta immár nagyon ritka, ha egyáltalán előfordul." [42]

A szövegből egyértelműen kiderül, hogy a katolikus egyház a halálbüntetést egyfajta ultima ratiónak tekinti, olyan eszköznek, amit csak végső esetben és rendkívül szigorú feltételek mellett szabad alkalmazni. A normatív tanítás nem vitatja el az államnak azt a jogát, hogy a közjó érdekének megvédése érdekében halálbüntetést szabjon ki, ám arra is reflektál, hogy erre egyre kevésbé mutatkozik szükség, mert az államnak más módja is van arra, hogy a súlyos veszélyt jelentő embertárstól megvédje a közösséget. Az állam erőfeszítésének arra kell irányulnia, hogy a közjó veszélyeztetőitől megóvja a rá bízott közösséget, védje a közrendet, és óvja a személyek biztonságát. A kiszabott büntetésnek van gyógyító célzata is: "amennyire lehetséges, hozzá kell járulnia a vétkes megjavulásához". (2266) Értelemszerű, hogy ezek a feltételek rendkívüli mértékben beszűkítik, ha nem egyenesen lehetetlenné teszik a halálbüntetés elfogadását.

Az élet evangéliuma

II. János Pál pápa az Evangelium vitae (Élet evangéliuma) kezdetű, 1995-ben kiadott enciklikájában a remény jelének tekinti a halálbüntetéssel szembeni társadalmi idegenkedést. "A reménység jelei közé számítandó a közvélemény széles rétegeinek növekvő érzékenysége, amely egyre inkább szembehelyezkedik azzal, hogy a háború legyen a népek közötti konfliktusok megoldásának eszköze, és helyette erőszakmentes megoldásokat keres a fegyveres támadások leszerelésére. Ugyanide tartozik a közvélemény terjedő idegenkedése a halálbüntetéssel, a társadalmi 'önvédelemmel' szemben, tekintettel azokra a lehetőségekre, melyekkel a modern társadalom rendelkezik, hogy a bűntényeket az elkövetők épségének veszélyeztetése nélkül hatékony eszközökkel megakadályozza, és így nem fosztja meg őket attól a lehetőségtől, hogy visszanyerjék becsületüket." (27)

Az enciklika hatásának tulajdonítható többek között, hogy az Európai Parlament kérte az Egyesült Államokat, hogy álljon el a halálbüntetés alkalmazásától. Majd pedig az 1999. májusi ülésén a strasbourgi parlament azt javasolta, hogy a kivégzésekkel kapcsolatos egyetemes moratórium kérdése legyen tárgya az ENSZ közgyűlésének - ez azonban számos tagállam erős ellenállása miatt nem valósult meg az az év novemberében tartott közgyűlésen.

II. János Pál pápa 1999-es amerikai útján a guadalupei székesegyházban tartott beszédében kifejtette, hogy elérkezett az idő arra, hogy a kontinensen egyszer és mindenkorra véget vessenek az élet elleni mindennemű támadásnak: "Soha többé erőszak, terrorizmus és drogkereskedelem! Soha többé kínzás és hasonló visszaélések! Ne kelljen többé a halálbüntetéshez folyamodni! Soha többé szegények kizsákmányolása, faji megkülönböztetés és nyomorgettók. Soha többé! Ezek elfogadhatatlan gonoszságok, melyek az égbe kiáltanak, és a keresztényeket más életformára szólítják, olyan társadalmi megegyezésre, amely jobban megfelel a hitüknek."

Giovanni Lajolo bíboros az ENSZ előtt mondott 2006-os beszédében az alapvető emberi jogok három pontjára tért ki, hangsúlyozván, hogy ezeket a katolikus egyház is támogatja. A vallásszabadság és a lelkiismereti szabadság pontjai előtt elsőként az élethez való jogot emelte ki: "Az élet szentségének elismerése növekszik, melyet a halálbüntetés növekvő mértékű elutasítása is igazol. Az élet szentségének elismerése legyen átfogó jellegű, különösen ott, ahol az ember a leggyöngébb: az élet kezdetekor és annak természetes végén." Az afrikai szinódus 2011-es záródokumentuma pedig kifejezetten a börtönviszonyok és az elítéltek helyzetével összefüggésben felhívja a társadalom illetékeseinek figyelmét arra, hogy minden rendelkezésükre álló lehetőséget vessenek latba a halálbüntetés eltörlésére. (Africae Munus, 136)

A katolikus egyház sokáig ellenezte, sokak szerint elodázta a modernitást, az emberi jogok elismerését. Ennek a korszaknak a XX. század közepétől egyértelműen vége szakadt, s a háború utáni új paradigma kialakításánál és képviselésénél részben a folyamatokat aktívan követve, részben azokat kezdeményezve jelen volt és van máig.

*

Az európai társadalomtörténet - és vele a vallástörténet - értelme Bibó István szerint abban ragadható meg, hogy a konfliktusok megoldására egyre szelídebb eszközöket alkalmaztak. A halálbüntetés egyre erősödő vallási tilalma, akár a zsidóságot, akár a kereszténységet vesszük alapul, egyértelmű. Ám a vallások és a civilitás világában az utóbbi évtizedekben egy új megkülönböztetés válik egyre egyértelműbbé - a fundamentalizmus és a pluralizmus közötti. Minden vallásban és minden politikai és társadalmi szervezetben jelen van e két kibékíthetetlen irányultság. A Bibliára és minden további szent forrásra igaz, hogy benne mindenki igazságot keres, és meg is találja benne a maga igazát. A destruktív fundamentalizmusok fenyegetésével szemben a vallási, politikai és civil szervezetek, valamint a legkülönbözőbb módokon hívők és nem hívők csak egyet tehetnek: határozottan és bátran képviselhetik a szelídség és a bizalom kultúráját, ellenállván a kérészéletű hasznok kísértésének. Talán nem lehetséges egyértelműen megválaszolni azt a kérdést, hogy van-e Isten, vagy nincsen, de az bizonyos, hogy "az a véres Isten nincsen". (Babits)

A szerző teológus, egyetemi tanár, az SZTE Vallástudományi Tanszékének vezetője.

(Magyarországi egyházak nyilatkozatait lásd a következő cikkben: Támogatja a halálbüntetést a Hit Gyülekezete.)

Neked ajánljuk