A jobboldal hívei mellett a diaszpórazsidóság törékeny közösségeinek erőre vágyó és a távoli erőben is megerősítést látó része nagyrészt tapsol ennek az eredménynek, mintha ez nemcsak Izrael lakosságát, hanem őket is megvédhetné, s a baloldali kormány nemcsak Izrael, hanem a világ zsidóságának biztonságát is kockáztatná. A valóság azonban más.
Izrael jobboldali kormányának kemény politikája is fokozta Európában és az Egyesült Államokban a meglévő Izrael-ellenes, palesztinbarát érzelmeket. Persze az Iszlám Állam terrorakciói miatt is képesek egyesek – minden oksági összefüggés nélkül – az izraelieket és a zsidókat okolni, s nem az iszlám fundamentalizmus elvakultságát. Van azonban az iszlamistákon kívül egy másik veszély is.
Európai és amerikai campusokon az Izrael-ellenesség ideologikus módon erősödik. A jövő értelmiségét komoly balos agymosás és hangos palesztinpárti tüntetések készítik fel arra, hogy a közel-keleti helyzetet leegyszerűsítve, egyoldalúan értelmezzék. Európában sokszorosára emelkedett a zsidóellenességbe is átcsapó Izrael-ellenes megmozdulások, atrocitások száma. Ezek korántsem csupán az Iszlám Állam akciói.
A nyugati társadalmak, a média és a baloldali politika új nemzedékei, melyek a vészkorszak utáni emberi jogi és kisebbségvédelmi eszméken szocializálódtak – de a vészkorszak emlékezete már nem határozza meg viszonyukat Izraelhez –, most ezen eszmék alapján idegenednek el Izraeltől. Meglehet, nem ismerik részletekbe menően a közel-keleti helyzetet, s mechanikusan alkalmaznák e konfliktusra is a nyugati felvilágosodás eszméit. Izrael jobboldali vezetői azonban nem fordítanak elegendő figyelmet arra, hogy saját igazukat, érveiket elmagyarázzák a világnak. Érvek nélkül pedig nem megy az érdekképviselet. Nem szólva arról, hogy az iráni fenyegetettség nem magyarázat a palesztinkérdés negligálására, sem az újabb és újabb építkezésekre a megszállt területeken.
*
Egyre feszültebbé válik az európai zsidó közösségek helyzete, melyek többnyire nyíltan és dacosan – a palesztinok helyzetén, szociális problémáikon vagy Izrael jobboldali politikájának hatásain kevéssé elgondolkodva –, kritikátlanul fejezik ki szolidaritásukat Izraellel. Ugyanazt gondolják, mint az izraeli jobboldal: elődeink eleget szenvedtek, eleget voltunk áldozatok, keményen kiállunk igazunkért, nem törődve azzal, mit gondol rólunk a világ, s azzal sem, hogy más igazára tekintettel legyünk.
Fenyegetőikkel szemben az európai zsidók nem várhatnak védelmet Izraeltől, csak menedéket, pedig megjósolható, hogy a helyzetük rosszabbodni fog. A nyugati társadalmak hangadói könnyen a szemükre vethetik, hogy kettős mércével mérnek. Míg Európában jogos kisebbségvédelmi követelésekkel lépnek fel, a palesztinok jogai nem foglalkoztatják őket. És tényleg, figyelmük tompul, befelé fordulnak, érzékenységük csökken, akárcsak az izraeli társadalom nagy részének. A palesztinokban főként ellenséget, s nem az izraeli társadalom 20 százalékos kisebbségét látják, mely a harmadik legnagyobb pártot juttatta be a minap a 120 fős izraeli törvényhozásba 13 mandátummal. Az izraeli palesztinok sok izraeli és diaszpórazsidó szemében nem egyebek, mint a terrorista Hamász potenciális szekértolói, s nem egy érzékeny helyzetű kisebbség tagjai, másodrangúként (horribile dictu belső ellenségként) kezelni őket súlyos kihívás az izraeli demokráciának.
A palesztin állam létrehozása, saját szószólóik mellett, főként baloldali izraeliek programjában szerepel. A törődés a palesztinokkal az izraeli baloldal mellett szerencsére a jobboldal érzékenyebb alakjainak is fontos: úgy tűnik, Izrael arabul is tudó, Likud-párti államelnöke közéjük sorolható, és más volt, pártjukat elhagyó vezető Likud-politikusok is érzékenyebbek a kérdésre, mint Netanjahu. A békeszándékon túl azért is kell újra és újra békeajánlattal élnie az izraeli kormánynak a palesztinok felé, hogy a világot emlékeztesse: elsősorban nem Izrael az akadálya a megállapodásnak. – Annak ellenére is ezt kell tenni, hogy nem talált elfogadtatásra sem Ehud Barak 2000-es, sem Ehud Olmert 2007-es komoly kezdeményezése, s ma is csekély az esélye a közeledésnek.
A kétnemzetiségű Izrael teóriája sokféle támogatót tudhat maga mögött: jobboldali izraelieket, szélsőbalosokat, konfrontációra hajló palesztin vezetőket egyaránt. Politikai táborokon belül is vitatkoznak, melyik megoldás hozhat stabilitást. A jövőben talán létrejövő, izraeliek által is elismert palesztin államiság nyilván nem oldaná meg automatikusan a palesztinkérdést. Kevéssé valószínű, hogy az Izraelben élő, milliós lélekszámú palesztin kisebbség akárcsak töredéke a palesztin fennhatóság alatti létet választaná, így kisebbségi létük (növekvő lélekszámuk mellett) fennmaradna Izraelben. A Fatah felől könnyen a Hamász felé csúszó, kétfejű palesztin vezetés mellett erre a kihívásra, a palesztin nép háromosztatúságára pillanatnyilag nincs megnyugtató válasz.
*
Irán atomprogramja – melyről Netanjahu olyan sokat beszélt, hogy saját állampolgárai megélhetési problémáira, a szomszédokkal kötendő megállapodásra és a palesztin kisebbség gondjaira nem is igen jutott ideje – nem csak az izraeli jobboldal számára fontos kihívás. Ezt a kampányban az izraeli baloldal, a Cionista Tábor hadügyminiszter-jelöltje, Amos Yadlin (az iraki Osirak atomerőművét 1981-ben lebombázó egyik repülőtiszt) is világossá tette. A világnak, s benne a zsidó diaszpóra józanabbik felének tudnia kell: Izrael ésszerű és szükséges honvédelme, hírszerzése, elhárítása, célzott akciói, kiberhadviselése, megelőző csapásai vagy szükség esetén nukleáris erejének felhasználása nem elsősorban azon múlik, hogy jobb- vagy baloldali kormány áll az ország élén. Baloldali és jobboldali izraeli kormányok egyaránt bizonyították már, hogy képesek népük és országuk védelmére.
Azon viszont sok múlhat, milyen politikai erő milyen politikát folytat Izrael élén, hogy ne romoljon, hanem javuljon a kapcsolata a palesztinokkal és a Közel-Keletre figyelő világgal, és ne legyen az elkerülhetetlenül szükségesnél nagyobb konfliktus sem Izrael, sem a diaszpórazsidóság kárára.
