Váradi Balázs

Mi van a bajusz mögött?

Húszéves a Bokros-csomag

Publicisztika

Emlékszünk-e még Bokros Lajosra, a régire, a húsz év előttire, aki bajszára tűzte a békétlen egyetemistákat, maga írta meg programját, és aztán inkább vette kalapját, de meg nem alkudott?

A közgazdász kolumnistát Horn Gyula kormányának 1995-ös gazdaságpolitikai beavatkozásának kerek évfordulója arra csábítaná, hogy a 25 pontos csomagba gyűjtött intézkedésekről írjon: vámpótlékról, egyetemi tandíjról, családipótlék- és táppénzkurtításról, bérbefagyasztásról és a többiről, részleteikről, sorsukról az Alkotmánybíróság előtt, hatásaikról. De ellenállok a kísértésnek, és frivolabb szempontot választok: azt fogom bizonygatni, hogy Bokros Lajos csillagórája három hazai közszerep összeakadásának szomorú pillanata volt.

Bokrosról először azt vette le a tájékozatlan tévénéző, hogy van itt valaki, aki nem oldalazva, hanem emelt fővel, talán túlontúl is szívesen mond olyasmiket, amik fájnak. A pénzügyminiszternek egy kicsit mindig feladata, hogy a kormányon belül a rossz rendőr szerepét vigye – de politikus, még ha pénzügyminiszter is, a néppel szemben igen ritkán vállalja a szenvedés okozójának hálátlan feladatát. Nem véletlenül emlékszünk 70 év és egy fél kontinens távlatából is arra, amikor Churchill Angliának vért, könnyeket és verítéket ígért. Bokros viszont határozottan, látható jó kedvvel – ellenfelei azt mondanák: kéjesen – alakította a keménykezű megszorító, a pénzelvevő hálátlan szerepét.

Ezt támogatta komoly közgazdaságtani szakértelme és üzleti háttere. Szakcikkeiben megnyilvánuló hozzáértése, pénzügykutatós múltja, a közgazdaságtan alaptételeinek (például, hogy nincs ingyenebéd, vagy hogy az embe­rek igenis reagálnak az árak jelentette ösztönzőkre) hangsúlyozása mind azt sugallta: itt egy szakelem beszél.

A szerep harmadik eleme pedig Bokros gazdasági liberalizmusa volt (ellenfelei ma neoliberalizmusnak mondanák). Ezt akkor még palástolta valamennyire, hisz mégiscsak a szocialista frakciónak kellett a szocialista kormány javaslatait – a csomagot – megszavaznia. De az általa kijelölt beavatkozások egy részét már akkor is a liberalizmus konkrét szakpolitikai intézkedésekre fordításaként lehetett felfogni (Bokros későbbi politizálásának fényében még inkább). A kiadások megregulázása a kisebb állam irányába mutatott, a tandíj, a fogászati ellátások fizetőssé tétele, a családpolitikai ellátások visszanyesése mind a rászorultságelvű támogatások liberálisabb ideológiája jegyében született – a „mindenkinek járjon ugyanaz az ellátás (legalább elvileg)” posztszocialista, szociáldemokrata gyakorlata helyett.

Bokros egy évig volt pénzügyminiszter; a nevezetes intézkedéssorozat gyorsan jött és ment. A Horn-kormány néhány hónap alatt be- és kicsomagolta, és a ’98-as választás előtt már nagyon szerette volna, ha a választók csak a feltámadó konjunktúrának örvendeznek, és mint egy rossz álmot, elfelejtik a békát, amit lenyelettek velük. A csomagos Bokros, a közvélemény-kutatásokon azóta is alulmúlatlanul népszerűtlen Bokros mint jelenség, mint sokak gyűlöletének és kevesek csodálatának tárgya viszont beégett az emlékezetünkbe. Magyarországon a politizáló, rossz hírt hozó neoliberális közgazdász sztereotípiá­ja ’95 óta máig erősen tartja magát.

De vajon szükségszerű-e a fenti három szerepnek: a rossz rendőr, a politizáló közgazdász és a liberális politikus szerepének az összecsúszása? A legkevésbé sem – és ezt didaktikusan, példákkal szeretném szemléltetni.

Adhat-e a gazdasági liberalizmus tápot a rossz rendőr ellentétének, azaz a mediánszavazót elcsábítani igyekvő, egyszerűsítő vagy egyenesen rosszhiszemű, populista politikus kampányának? Nyilvánvaló, hogy igen: az adók csökkentése, a bürokratikus, túlterjeszkedő ­állam visszanyesegetése Jeffersontól Ronald Reaganen át a Tea Partyig sok mozgalomnak szolgál blikkfangos választási szlogenekkel.

És vajon állíthatja-e a közgazdász közpolitikai tudását más ideológia szolgálatába, mint a liberalizmuséba? Még szép, hogy állíthatja. Jól képzett közgazdászok dolgoztak, dolgoznak Lenin, Sztálin, Hitler és a jelen kínai vezetőinek stábjában is. De a demokráciák történetében is könnyű olyan gazdaság- és társadalompolitikai alternatívákat találni, ahol a neoliberálisnak mondott ideológia az egyik, a tényeken alapuló közgazdaságtani tudás a másik irányba terelné a döntéshozót. Csak egy példa: ma Magyarországon a szakemberek többsége hosszabb és nagyvonalúbb munkanélküli-segélyt javasol, mint amit a NER nyújt. Nem azért, mert a munkagazdászok szemében is megjelenik egy könnycsepp, amikor arra gondolnak, hogy az állásvesztő munkás három hónap után végleg kilátástalan helyzetbe kerül. Hanem azért, mert a szakirodalom szerint a mai rövid támogatás rossz munkavállalási döntésbe hajszolja bele a munkavállalót, akinek így nincs elég ideje, hogy megtalálja azt az állást, amivel ő is jól jár, és amiben a munkaadónak is ő a leghasznosabb.

S végül: juthat-e más szerep a tudományát alaposan ismerő és azt komolyan vevő közgazdásznak, ha politikusnak áll, mint a rossz rendőré? Juthat bizony: Romano Proditól Janisz Varufakiszig sokaknak, sok helyen jutott is.

 

*

Azt hiszem, nem a szerepekben, hanem a darabban kell keresni azt, ami összetolja és egyben tartja ezt a három figurát. A mi kelet-közép-európai politikai nyomorúságunkban. Ezt bizonyítja, hogy a Bokros-jelenség nem egyedülálló Kelet-Közép-Európában: az övéhez hasonló mutatványt produkált a lengyel Leszek Balcerowicz vagy a szlovák Ivan Mikloš is. Hiszen Kelet-Európában látjuk mindun­talan azt, hogy a közpolitikai javítások nem épülnek be a demokratikus politika forgatagába, hanem az utóbbi haláltáncának rövid pánikszüneteiben vezetik be őket. Kelet-Európában szoktunk hozzá ahhoz is, hogy ezeket a javításokat, ha valahogy, hát huszárrohammal próbálják átvinni, addig, amíg tart a bajba került kormányfő tüzérségi támogatása a politikai harcban – ahelyett, hogy egyenként, türelmesen elmagyaráznák és kompromisszumok árán elfogadtatnák őket. És Kelet-Európa az a hely, ahol a politikai legitimáció kevés, és a politikusnak a tudományos háttér aurájára is szüksége van rövid, elkeseredett harcának sikeréhez.

A Bokros-csomag egyszerre volt szükséges kiigazítás és rendszerszintű válságtünet. Tartsuk ezt észben, amikor legközelebb Bokros lepedőnyi javaslatait olvassuk az Élet és Iro­da­lomban. A következő alkalommal, amikor egy személyben lesz majd szükségünk liberális politikusra, rossz rendőrre és közgazdászra, amikor újfent Bokros kell majd, tudhatjuk majd: pocsékba ment húsz évünk megint.

Figyelmébe ajánljuk

Szemrevaló: Páva – Valódi vagyok?

  • SzSz

A társadalmi szerepek és identitások a pszichológia egyik legjobban kutatott területe. Mead szerint nincs is objektív valóság, azt az egyének maguk konstruálják; Goffman úgy véli, az egész világ egy színpad, ahol mind különböző szerepeket játsszunk; míg Stryker elmélete azt magyarázza, hogy minden ember ezernyi identitással rendelkezik, s azok hierarchiába rendeződnek.

Szemrevaló: A fény

  • - bzs -

Tom Tykwer csaknem háromórás eposza mintha egy másik korból időutazott volna napjainkba (Tykwer maga is a Babylon Berlint, a múlt század húszas éveit hagyta hátra).

Szemrevaló: Gépek tánca

Markológépekkel táncolni, az ám a valami! Amikor a kotrókanál kecsesen emelkedik a magasba, akkor olyan, mint egy daru – mármint a madár (lehet, hogy magyarul nem véletlenül hívják így az emelőszerkezetet?) –, „nyakát” nyújtogatja, „fejét” forgatja.

Le nem zárt akták

A művészi identitás és a láthatóság kérdéseit helyezi középpontba Pataki Luca első önálló kiállítása. Keszegh Ágnes kurátor koncepciója szerint a tárlat krimiként épül fel: a látogatónak fragmentumokból, nyomokból kell rekonstruálnia a történetet. Az anyag kísérlet a művészszerep radikális újragondolására, és az igazi kérdése az, hogy az alkotói késztetés ledarálható-e.

Ingyen Carlsberg

  • - turcsányi -

Valamikor a múlt század kilencvenes éveinek elején Bille August nemzetközi hírű svéd filmrendező rájött, hogy mégsem lenne jó, ha ő lenne a filmművészet második Ingmar Bergmanja, még akkor sem, ha az ügyért addig számos követ megmozgatott (Hódító Pelle Max von Sydow-val, 1987; Legjobb szándékok, egyenesen Bergman forgatókönyvéből, 1992).

Utánunk a robotok?

A Székesfehérváron tavasszal bemutatott színpadi átiratot Szikora János, a Vörösmarty Színház tizenhárom év után elköszönő igazgatója rendezte. A színház vezetésére kiírt, majd megismételt pályázat után ősztől már Dolhai Attila irányításával működő teátrum irányvonala minden bizonnyal változni fog, a társulat egy része is kicserélődött, így A Nibelung-lakópark egy korszak összegzésének, Szikora János búcsúelőadásának is tekinthető.

Túlélni a békét

Az előadás ismét azt bizonyította, hogy egy ideje a Miskolci Nemzeti Színházé a magyar nyelvű színjátszás egyik legerősebb társulata. Pedig a darab – annak ellenére, hogy színházi felkérésre született – egyáltalán nem kínálja magát könnyen a színrevitelre.

„Idő és hely hoz létre igazi közösséget”

A Freeszfe elnökeként teljesen az egyesület körüli teendők kötötték le Forgács Péter figyelmét, mostantól pedig a FREEDOM, az új otthonuk szellemiségének kialakítása a cél. Arról kérdeztük, mit terveznek az épülettel, mit jelent a szabadság, és egyáltalán, milyen iskola lesz itt.

A Bolsonaro-végjáték

Szeptember 11-én a brazil szövetségi legfelsőbb bíróság, a Supremo Tribunal Federal (STF) bűnösnek mondta ki a demokratikus rend elleni szövetkezésben és 27 év és 3 hónap szabadságvesztésre ítélte Jair Messias Bolsonarót, Brazília volt elnökét, aki 2019 és 2022 között töltötte be ezt a posztot.