A közgazdász kolumnistát Horn Gyula kormányának 1995-ös gazdaságpolitikai beavatkozásának kerek évfordulója arra csábítaná, hogy a 25 pontos csomagba gyűjtött intézkedésekről írjon: vámpótlékról, egyetemi tandíjról, családipótlék- és táppénzkurtításról, bérbefagyasztásról és a többiről, részleteikről, sorsukról az Alkotmánybíróság előtt, hatásaikról. De ellenállok a kísértésnek, és frivolabb szempontot választok: azt fogom bizonygatni, hogy Bokros Lajos csillagórája három hazai közszerep összeakadásának szomorú pillanata volt.
Bokrosról először azt vette le a tájékozatlan tévénéző, hogy van itt valaki, aki nem oldalazva, hanem emelt fővel, talán túlontúl is szívesen mond olyasmiket, amik fájnak. A pénzügyminiszternek egy kicsit mindig feladata, hogy a kormányon belül a rossz rendőr szerepét vigye – de politikus, még ha pénzügyminiszter is, a néppel szemben igen ritkán vállalja a szenvedés okozójának hálátlan feladatát. Nem véletlenül emlékszünk 70 év és egy fél kontinens távlatából is arra, amikor Churchill Angliának vért, könnyeket és verítéket ígért. Bokros viszont határozottan, látható jó kedvvel – ellenfelei azt mondanák: kéjesen – alakította a keménykezű megszorító, a pénzelvevő hálátlan szerepét.
Ezt támogatta komoly közgazdaságtani szakértelme és üzleti háttere. Szakcikkeiben megnyilvánuló hozzáértése, pénzügykutatós múltja, a közgazdaságtan alaptételeinek (például, hogy nincs ingyenebéd, vagy hogy az emberek igenis reagálnak az árak jelentette ösztönzőkre) hangsúlyozása mind azt sugallta: itt egy szakelem beszél.
A szerep harmadik eleme pedig Bokros gazdasági liberalizmusa volt (ellenfelei ma neoliberalizmusnak mondanák). Ezt akkor még palástolta valamennyire, hisz mégiscsak a szocialista frakciónak kellett a szocialista kormány javaslatait – a csomagot – megszavaznia. De az általa kijelölt beavatkozások egy részét már akkor is a liberalizmus konkrét szakpolitikai intézkedésekre fordításaként lehetett felfogni (Bokros későbbi politizálásának fényében még inkább). A kiadások megregulázása a kisebb állam irányába mutatott, a tandíj, a fogászati ellátások fizetőssé tétele, a családpolitikai ellátások visszanyesése mind a rászorultságelvű támogatások liberálisabb ideológiája jegyében született – a „mindenkinek járjon ugyanaz az ellátás (legalább elvileg)” posztszocialista, szociáldemokrata gyakorlata helyett.
Bokros egy évig volt pénzügyminiszter; a nevezetes intézkedéssorozat gyorsan jött és ment. A Horn-kormány néhány hónap alatt be- és kicsomagolta, és a ’98-as választás előtt már nagyon szerette volna, ha a választók csak a feltámadó konjunktúrának örvendeznek, és mint egy rossz álmot, elfelejtik a békát, amit lenyelettek velük. A csomagos Bokros, a közvélemény-kutatásokon azóta is alulmúlatlanul népszerűtlen Bokros mint jelenség, mint sokak gyűlöletének és kevesek csodálatának tárgya viszont beégett az emlékezetünkbe. Magyarországon a politizáló, rossz hírt hozó neoliberális közgazdász sztereotípiája ’95 óta máig erősen tartja magát.
De vajon szükségszerű-e a fenti három szerepnek: a rossz rendőr, a politizáló közgazdász és a liberális politikus szerepének az összecsúszása? A legkevésbé sem – és ezt didaktikusan, példákkal szeretném szemléltetni.
Adhat-e a gazdasági liberalizmus tápot a rossz rendőr ellentétének, azaz a mediánszavazót elcsábítani igyekvő, egyszerűsítő vagy egyenesen rosszhiszemű, populista politikus kampányának? Nyilvánvaló, hogy igen: az adók csökkentése, a bürokratikus, túlterjeszkedő állam visszanyesegetése Jeffersontól Ronald Reaganen át a Tea Partyig sok mozgalomnak szolgál blikkfangos választási szlogenekkel.
És vajon állíthatja-e a közgazdász közpolitikai tudását más ideológia szolgálatába, mint a liberalizmuséba? Még szép, hogy állíthatja. Jól képzett közgazdászok dolgoztak, dolgoznak Lenin, Sztálin, Hitler és a jelen kínai vezetőinek stábjában is. De a demokráciák történetében is könnyű olyan gazdaság- és társadalompolitikai alternatívákat találni, ahol a neoliberálisnak mondott ideológia az egyik, a tényeken alapuló közgazdaságtani tudás a másik irányba terelné a döntéshozót. Csak egy példa: ma Magyarországon a szakemberek többsége hosszabb és nagyvonalúbb munkanélküli-segélyt javasol, mint amit a NER nyújt. Nem azért, mert a munkagazdászok szemében is megjelenik egy könnycsepp, amikor arra gondolnak, hogy az állásvesztő munkás három hónap után végleg kilátástalan helyzetbe kerül. Hanem azért, mert a szakirodalom szerint a mai rövid támogatás rossz munkavállalási döntésbe hajszolja bele a munkavállalót, akinek így nincs elég ideje, hogy megtalálja azt az állást, amivel ő is jól jár, és amiben a munkaadónak is ő a leghasznosabb.
S végül: juthat-e más szerep a tudományát alaposan ismerő és azt komolyan vevő közgazdásznak, ha politikusnak áll, mint a rossz rendőré? Juthat bizony: Romano Proditól Janisz Varufakiszig sokaknak, sok helyen jutott is.
*
Azt hiszem, nem a szerepekben, hanem a darabban kell keresni azt, ami összetolja és egyben tartja ezt a három figurát. A mi kelet-közép-európai politikai nyomorúságunkban. Ezt bizonyítja, hogy a Bokros-jelenség nem egyedülálló Kelet-Közép-Európában: az övéhez hasonló mutatványt produkált a lengyel Leszek Balcerowicz vagy a szlovák Ivan Mikloš is. Hiszen Kelet-Európában látjuk minduntalan azt, hogy a közpolitikai javítások nem épülnek be a demokratikus politika forgatagába, hanem az utóbbi haláltáncának rövid pánikszüneteiben vezetik be őket. Kelet-Európában szoktunk hozzá ahhoz is, hogy ezeket a javításokat, ha valahogy, hát huszárrohammal próbálják átvinni, addig, amíg tart a bajba került kormányfő tüzérségi támogatása a politikai harcban – ahelyett, hogy egyenként, türelmesen elmagyaráznák és kompromisszumok árán elfogadtatnák őket. És Kelet-Európa az a hely, ahol a politikai legitimáció kevés, és a politikusnak a tudományos háttér aurájára is szüksége van rövid, elkeseredett harcának sikeréhez.
A Bokros-csomag egyszerre volt szükséges kiigazítás és rendszerszintű válságtünet. Tartsuk ezt észben, amikor legközelebb Bokros lepedőnyi javaslatait olvassuk az Élet és Irodalomban. A következő alkalommal, amikor egy személyben lesz majd szükségünk liberális politikusra, rossz rendőrre és közgazdászra, amikor újfent Bokros kell majd, tudhatjuk majd: pocsékba ment húsz évünk megint.
