A következőkben épp erről a kincsről, a magyar anyaföldről szólunk. A miénkről. A nemzetéről. A faluéról. Vagyis... Igazából miről is? Kiéről is?
*
Ha a lózungoktól kissé elemelkedve tekintünk rá, azt kell lássuk - és most hulljon rám a kénköves ménkű -: a "magyar anyaföld" gazdasági értelemben nem létezik. Van alacsony áron megvásárolható szántó a borsodi hátságon, semmire se jó homok a Kunságban, drága szőlő Villányban és termesztési szempontból értéktelen, gazos, ám építési teleknek kiváló terület a Budapest közeli agglomerációban. Ezeknek kéne úgy együtt lenniük a "magyar anyaföldnek", de nem kell hozzá túl nagy fantázia, hogy belássuk: ez így értelmezhetetlen. Még a mi kis országunkban sem lehetséges egységesen "hazai termőföldről" beszélni, hiszen egy osztott tábla sarkai sem egyforma értékűek - a sok gépi fordulóval művelhető darab feleannyit ér, mint az egyenesen meghúzható (szántható, vethető, aratható stb.), "kiadós" szeletek bármelyike.
A nyitott gazdaságban, a szabad kereskedésben tehát nincs "magyar anyaföld" - egy gazdasági ágazat termeléshez nélkülözhetetlen eszköze van csak. Aminek ára van meg "forgalmazási kvóciense", vagyis eladhatósága. És amit eladhat a birtoklója, ha el akarja adni. A valódi vevők körét törvény határolja le ugyan, de ez kevés körön kívüli ajánlattevő kedvét veszi el. Eközben a magyar termőföldet valamiféle országvédő tömjénfüst lengi körül; a róla eregetett szólamok pedig szentnek és megingathatatlannak tekintik a mostani állapotot, amely szerint - hivatalosan - mezőgazdaságunk művelési területe 94,6 százalékban hazai tulajdonban áll, és ehhez a státushoz "a gazdák" többsége ragaszkodik.
Márpedig erről a gazdaság- és vagyonformáló eszközről hamarosan sokat fogunk beszélni. A négyévenkénti választási hadovaversenyben a "szent" termőföld, a "vidék megtartó erejének záloga" mindig kiemelt szerepet kap - ám kevesen veszik a fáradságot ahhoz, hogy igazán belegondoljanak, miről is dalolnak a vezérszónokok.
*
A Gyurcsány-kabinet működésének utolsó hónapjaira igencsak nekifogott a földmozgatásnak. Kedvezménnyel adja el a birtokában lévő területeket; az állami birtokok és a magánpartnerek közötti adásvételekre kedvezményes kamatú, két évtizedre szóló kölcsönről intézkedik; újraindítja a "földért életjáradékot" programot; felgyorsítja az osztatlan közös részaránytulajdonok konkrét kimérését; az önkormányzatok pedig saját szociális földprogramot indítanak, illetve regionális fejlesztéseikhez területet kaphatnak az államtól. A földvásárlás fő kedvezményezettjei az állattartó vállalkozások, illetve a kisebb méretű gazdálkodások lesznek - a kedvezményes kölcsön legalább harmada a támogatást adó állam és a folyósító bankok egyezsége szerint hozzájuk juthat el.
Jól hangzik, különösen ami a hosszú távú kölcsönt illeti. Aligha véletlen, hogy mindezek nyomán a földpiac ügyeiben jártas szakemberek néhány éven belül akár egy-másfél millió hektár hazai termőterület adásvételét is lehetségesnek tartják. Az ellenzék szerint ez alig burkolt, hazaárulással is felérő kótyavetye, amelyben igazából csak a nagyvállalkozók vagy a mögéjük beállt külföldi finánctőke karvalyai járhatnak jól. Nekünk viszont semmi okunk arra, hogy megfeledkezzünk Orbán Viktor - ekkor már gyakorlatilag "volt" státusban működő kormányfő - 2002. májusi bejelentéséről, mely szerint minden, a földalapban lévő területet eladnak a "gazdáknak", nehogy az új hatalom majd ezt meg azt tehessen vele. Az ötlet idő és némi törvényesség híján nem jött be, de emléknek elég masszív: valamiért minden hatalomnak az utolsó pillanatban jut eszébe, hogy valamit kezdjen a földdel. A Győr megyei ügyvédből a sors kiismerhetetlen akaratából miniszterré lett Szabó János 1994-ben olyan tervezetet vitt a Boross-kabinet elé, amely megengedte volna a jogi személyek birtokszerzését (ez ma még tilos, de erről később), aztán esett szó a birtokokról bőven a '97-es demonstrációkon is; Orbán négy év múlva született ötletén meg a mostani fiúk nekibuzdulásán tehát semmi okunk csodálkozni.
Ám a kampányszerű politikai hirtelenkedéseknek valódi közgazdasági következményei alig lettek. A pénz viszont csendesen, de annál hatékonyabban kivájta a maga medrét.
*
A politika a földügyi kártyapartiban másfél évtizede vesztésre áll a tényleges gazdasági folyamatokkal szemben. Igazi ütése utoljára akkor volt, amikor a kárpótlás és a szövetkezeti vagyonnevesítés sajátos szabályozásával mintegy kétmillió új földtulajdonossal ajándékozta meg az országot. Ez volt az a pont, amikor a termőföld tulajdonjoga és használata jó messzire került egymástól, és kialakult az a különös páros tánc, amelyben a földet (az összességében mintegy három és fél millió nem saját tulajdoni jogon művelt hektárt) bérbe adó birtokos érdeke pontosan ellentétes a használóéval. Az előbbi sok bérleti díjat szeretne, a másik meg olcsó földet. Ezzel a helyzettel, amit a rendszerváltó hevület alakított ki, a törvénykezés azóta sem tud mit kezdeni. Ennek konkrét következménye a magyar termőföld viszonylagos (uniós társainkhoz mért) olcsósága, és az a gazdálkodói kiszolgáltatottság, amit a területhasználati jog folyamatos megújítási kötelezettsége okoz. Az agrárpolitika automatikus reakciója mindig ugyanaz maradt - "külföldi földet nem vehet" -, ám ettől még a helyzet alig javult. A hazai termőföldárak emelkedtek ugyan az utóbbi öt-hat évben, de ennek fő oka előbb az uniós támogatások ígérete, majd nagyon is kézzelfogható valósága volt - ám a bérlet és a földtulajdonjog közötti feszültség egy cseppet sem enyhült. Drágább lett viszont a birtokhasználat.
Nézzük tehát a képletet. Adott 2,3 millió földtulajdonos és nagyjából 250 ezer földhasználó. A két csoport között van mintegy 20 százalékos átfedés, ami azt is jelenti, hogy a magyar termőföld négyötödét külső bérlő használja. Ez az arány nagyjából megfelel a mezőgazdasági piaci árutermelés és a saját fogyasztás, illetve a "kispiaci értékesítés" megoszlásának is. Ám az árutermelő vállalkozások zöme jogi személy, s ez a kategória kizárja őket (miként a külföldieket is) a földtulajdonszerzés lehetőségéből. A mai magyar mezőgazdaság piaci szektora tehát nem rendelkezhet legfontosabb termelőeszközének tulajdonjogával.
Ennek következményei számosak. A gazdálkodást a rövid távú gondolkodás jellemzi, a jövőt támogatási mértékekben meg rövid távon is magas megtérülési százalékokban méri a mai mezőgazda - hisz az alap az öt, jó esetben tíz évre szóló földbérlet. Mivel a művelt területére ajánlatot nem tehet, annak (vagyis a szerződésnek) elsősorban neki vagy környékbeli konkurenciája számára van kézzelfogható értéke.
Jelenleg. De hamarosan más világ jön. Olyan, amelyben már megint a bevezetőben emlegetett ügyvéd és hasonló gondolkodású társai járhatnak jól.
*
Amikor bő három éve megköttetett az EU-val a koppenhágai megállapodás, a magyar tárgyalóküldöttség hatalmas sikerként könyvelte el, hogy a hazai termőföldek tulajdonszabályozásának jogi rendszere 2011-ig életben maradhat. "Addig majd csak lesz valami" - gondolhatták a fiúk. De aztán nem lett semmi. Hacsak annyi nem, hogy a már emlegetett pénz, a tőke (a külföldi is) mindenféle jogi tiltás ellenére is megjelent a bármi okból kurrens területeken. Erről a folyamatról sokat mesélhetnének az ország nyugati karéjában található, illetve a nagyvároshoz közeli kisajátítható területeket jól ismerő ingatlanügynökök. Apró adalék: az Orbán-kabinet 2001-2002-ben 2,1 milliárd forintot költött az "osztrák vircsaft", az illegális külföldi földhasználat, a zsebszerződések felszámolására - a konkrét eredmény egy, azaz egy darab bíróságig eljutott ügy lett. Ennek magyar gyanúsítottja egy olyan helybeli volt, akit a bíróság még kiértesí-teni sem tudott, a környéken közismert osztrák befektető-gazda pedig csodálkozva tárta szét a kezét: ő csak segíteni járt át a Pistához. E kusza viszonyoknak szakad vége szűk hat év múlva, amikor lejár a földbirtokszerzésre vonatkozó moratórium, s szabadon működhet mifelénk is az unió egyik alapelve: a tőke szabad áramlása.
Már ma is akad, aki erre magabiztosan rálát. Miközben a tulajdonosok és a használók közötti gazdasági arány igazából nem változik, a birtokok szép csendben gazdát cserélnek. Ma földet vesz a bankár, a bróker, a szeszcsempész és a tehetősebb kocsmáros - nem érdekli ugyan, ki és hogyan műveli, de az már az övé. És ha akarja, el is adhatja. Mindeközben igenis kialakult a működő agrárvállalkozások "földéhsége" is, hiszen saját birtok nélkül a távolabbi jövő tervezhetetlen. Ám a holland, dán, osztrák, immár a határon toporgó tőkével szemben az árversenyben alulmaradt hazai vállalkozásoknak hat év múlva sem lesz esélyük. Nincs az a hitelgarancia, tőkepótló támogatás, állami földértékesítési program, ami erre orvosság lehetne. Megpróbálni persze érdemes, néhány százalékot talán javít a helyzeten, de generálisan megoldani semmit sem fog. Itt már a jó szándék kevés.
*
Korábban azt kérdeztük: kié is a magyar föld? Van-e ilyen kategória egyáltalán? Jó válasz ma erre nem születhet, s a "téma" éppen emiatt lehet kiváló terepe a tényektől messze nyargaló választási akarnokoknak. A magyar termőföld akkor értékes, ha tulajdonosának/használójának mind a napi, mind a hosszú távú megélhetését biztosítja. Erről ma nem beszélhetünk. Szlogenek, gazdasági délibábok és napi kényszerek között kell eligazodnia annak, aki bármilyen módon is megmerítkezik e kusza világ viszonyaiban. Két dolog azonban biztos. Az egyik: hat év múlva minden más lesz. A másik: a bevezetőnkben említett, az ingatlancsere dolgaiban ügyes ügyvéd ebben a partiban sem fog rosszul járni.
A szerző a Szabad Föld főmunkatársa. Bohém természetű.
