Két nagy kofferral ülök hajnali ötkor a buszon, a rotterdami fesztiválra megyek, meg a Berlinaléra, megvettem a szombati lapot, hogy megnézzem a Rachel Weisz-interjút, amiben elmondja, Szabó a világ egyik legnagyobb rendezője, és hogy milyen nagy öröm volt vele dolgozni (biztos forrásból tudom, hogy nem így volt). Címoldalon a "Szabó-ügy". Még büszkén bizonygatja, hogy életet mentett a besúgással.
Reptér. "Ha nyilas lett volna, arra is büszke lenne" - jegyzi meg egy filmes kolléga. A reputációt nem lehet olyan könnyen beáldozni. Annál ösztönösebbek az önvédelmi mechanizmusok, és vastagabb az arcbőr.
"Szerinted képes lenne az öngyilkosságra?" - kérdezi egy amerikai Rotterdamban. Hollywoodi logika. Nem, annál sokkal büszkébb a mi világhírű művészünk, semhogy ilyen nyilvánvalóan meghátráljon. Vannak kifinomultabb módjai a vesztésnek. Pszichoszomatikus betegségek. Rák. Amikor az ember nem találja helyét a világban, hamar megjelenik valamilyen végzetes kór. Bizonyos értelemben mindannyian öngyilkosok leszünk életünk végén! Így ment el a nagyapám, a régi rezsim terebélyes bútordarabja (helyi munkásőrfőnök, az Állami Biztosító vidéki irodájának igazgatója). Nem tudta feldolgozni, hogy az idő eljárt felette. Nyolc évig nyűglődött burjánzó elégedetlenségével (és sejtjeivel).
*
A nyilatkozatok: Jancsó nem tudta. Mészáros sem. Az osztálytárs Kézdi-Kovács sem. Megbocsátanak. Mészáros ma Nagy Imre ellenségei ellen ágál, de "a rendszer áldozatai voltunk" logikát követve elnézi a besúgó kolléga tettét. Kétkulacsos politika... De nem a sok évtizedes barátságok és emberi kötelékek kíméletlen elvágásáért kardoskodom. Altmannak volt egy tévéfilmje, a Tanner on Tanner. Abban a politikusgyerek apjáról szóló dokufilmje, ami a választás után a fater új pozícióját veszélyeztette. Azért, hogy végérvényesen aláássa a szülő-gyermek viszonyt. Nem erre van szükség. Nem ilyen országban akarunk élni. Az emberi kötelékek fontosak.
Janisch érvét idézve tényleg nehéz megérteni, milyen emberi drámák mehettek végbe a megalkuvás pillanataiban és gyakorlóéveiben (sok volt belőlük). Szabó azzal búcsúzik sajtótájékoztatóján, nézzék meg Bizalom című "oktatófilmjét", abból meg lehet tudni, hogyan kell viselkedni diktatúra idején. "Tanulják meg, lehet, hogy szükségük lesz rá." Nem láttam, hogy milyen kisugárzása volt e kijelentésnek, milyen hangsúlya volt a mondatnak, milyen arckifejezés társult hozzá. De van benne egy dacos, "kikérem magamnak"-féle él. Hogy én voltam ott, nem maguk.
Az állandó alkotótárs, Koltai vagy a Máriássy-osztály tagjai tényleg nem tudták? Mindenki sejti, tudja a másikról, s a véd- és dacszövetség jegyében csendben maradtak. '89 után is. Ez aggasztó! KKZS feltárulkozó cikkében azt írja, Kardos, Szabó és ő sosem beszéltek a beszervezésükről. Szabó is ezt állítja. Még '89 után sem? Kardos '99-es haláláig bezárólag? Nehezemre esik elhinni...! Akkor most honnan a fenéből tudják egymásról? Másik forrásból? Ha ez így van, elég tragikus: hogy egész életen át tartó barátságok mélyén szörnyű, kimondatlan titkok!
Szabó elismeri, az elmúlt napokban azt a kérdést kapta a legsűrűbben, miért nem hozta nyilvánosságra múltját a rendszerváltás után. Mészáros is ezt kérdezte rögtön. "Nagyon sajnálom, nem volt meghatalmazásom, hogy korábban beszéljek erről a történetről." Soványka válasz.
*
Egy kolléganőm mesélte, amikor interjúja során "a" rendező hatalmáról kérdezte Szabót, az már-már kínosan fagyos modorban tolta el a témát. Nyilvánvaló volt, hogy rátapintott az érzékeny pontjára. Szántó Erika (a Bizalom társírója) mondta nekem egyszer: a Mephisto mélységesen önéletrajzi film. Höfgen és a tábornagy kapcsolata Szabónak a hatalomhoz fűződő élményein alapul. Szabó egyszer érintette nyilvánosan azt a témát, hogy a rendszer eszközévé vált. Igaz, nem Budapesten. Berlinben, 2005 májusában hallottam a következő anekdotát a szájából, publikum előtt: amikor Cannes után Aczél György behívatta, asztalán ott sorakozott a Le Monde meg a többi világlap Szabó rendszert kritizáló nyilatkozataival. Az öreg azt mondta: "Szabó elvtárs, legközelebb, ha a hazai helyzetet kritizálja, tessék jobban odamondani. Hadd lássák a külföldiek, hogy nálunk kinyithatja a száját az ember!" Na ja, a gulyáskommunizmus. Konszolidált kádári kirakat a Nyugat felé. Szabó ekkor operettországról beszélt. Ahol a régi, évszázados, monarchiabeli giccs- és hazugságmechanizmusok működnek. Idáig jutott el a feltárulkozásban.
Nekem nem Szabó a legkedvesebb rendezőm. MégisÉ csalódás. Mert ő több volt, mint rendező! Társadalmi jelkép. Tényező, moral authority. Aki először zsigerből ködösít. Hátha megúszhatja. Pár nap múlva kénytelen bevallani: nem volt mit tennie, súgott, bőrét védte, tanulmányait féltette. Nem állt úgy helyt, mint a meg nem alkuvó, munkatáborba zárt Sonnenschein A napfény ízében. Csak egyet ne érjen meg egy művész, hogy a hőseivel való összehasonlításban alulmarad. Hogy jobb híján úgy nyöszörögjön, mint Höfgen a Mephisto végén: "Mit akarnak tőlem, én csak egy színész vagyok!"
Mit értek én abból az érából? Hogy nem volt kivétel. Hogy mindenkinek súgni kellett ilyen-olyan mértékben. "Szerintem abból a generációból mindenkinek teljesíteni kellett ilyesfajta munkát. Ne mondják, hogy Rózsa például nem tudta!" - vonja meg a vállát a jól értesültek biztonságával egy filmszemlére évtizedek óta járó külföldi kolléga. Az '56-os garnitúra összes külföldre, fesztiválokra járó delikvensének jelentenie kellett, másként ki sem engedték őket! Ugyebár...
Egyesek most azt próbálják elhitetni velünk, hogy a művészet légüres térben létezik. Hát akkor próbálja valaki maradéktalanul megérteni Rimbaud-t az életkora, Michelangelót a homoszexualitása nélkül (stb.)! Kamondi írja: "Egy alkotói pálya elemzése szempontjából nem releváns, hogy a szerző alkoholista volt-e, mennyi tartozása volt, megcsalta-e a feleségét, vagy éppen 19 éves gyerekként hagyta magát megfélemlíteni és/vagy segíteni akart egy barátján." Baromság! Igenis számít, hogy mondjuk alkoholista volt-e a szerző, ha műve éppenséggel az alkoholizmusról szól. Igenis másként kell nézni Szabó életművét ezentúl. Újabb nyilatkozataiban ő maga is kínál példákat, azon filmjeit említve, amelyek utalnak a megalkuvás kérdésére.
Vak voltam. Vakok voltunk! Nem kiolvasni a mellékzöngékből a finoman sugallt, fájdalmas igazságot: ennyire nem megérteni egy egész életmű subtextjét! Meg egy egész korszakét! Mi, a 70-es években születettek, akik '89 után kezdtünk érvényesülni, nem értjük azt a régi, szürkezónás országot. De Szabó esete közelebb visz a megoldáshoz. Lecke. Még ha szomorú is. Ám a hallgatás kétoldalú. A kérdések hiányán is múlik. Mert a vérünkben van: kellenek a bonvivánok! Olyan, aki fess, sőt morális kódexe és még Oscarja is van. Meg vaj a fején S ha ez kiderül, akkor is keblünkre öleljük. Nem tudunk megválni tőle. Fülemben csilingel a mondat: "Tessék felébredni!" Vége az Álmodozások korának. Manapság, kérem, bálványok omlanak. De nem csak példaképeink véreznek el. Egy kicsit mi is.
