A bővítést nyilvánvalóan a geopolitikai érdekek érvényesítése dominálta: elválasztani a kontinenst azoktól a területektől - például Oroszországtól, Ukrajnától -, amelyek a mai elképzelés szerint semmiképpen sem lehetnek részei a transzatlanti szövetségnek, legfeljebb különleges partneri viszonnyal kapcsolódhatnak hozzá. E geopolitikai szempont egyaránt - és a mai felállásban alighanem egyedüliként - szolgál amerikai és uniós érdekeket. Washingtonnak garancia arra, hogy a NATO képes legyen olyan kulcsfontosságú területeket ellenőrizni, amelyek konfliktusgócok tőszomszédságában fekszenek (Közel-Kelet, Kaukázus). És persze az unió számára sem volt érdektelen a prágai döntés, mert - főként a franciák és a németek reményeiben - egy "felhígult" NATO nem feltétlenül fog mindenben igazodni a világpolitika dolgait öntörvényűen intézni kívánó amerikaiakhoz.
Ezt a konfliktust tükrözték
a csúcstalálkozó fiaskói is
Nem sikerült újradefiniálni a NATO szerepkörét, így nem is deklarálták, hogy a szövetség jövőbeni hivatása az európai védelem és a transzatlanti biztonság együttes biztosítása. Leértékelődött továbbá az a törekvés is, amely 2001. szeptember 11-e óta összefűzni látszott a világ demokratikus államait; a csúcs mindössze arra szorítkozott, hogy a terrorizmussal kapcsolatos eddigi tetteket méltassa - de az európaiak nem tűntek túlzottan lelkesnek, amikor az amerikai megoldásokat kellett volna pozitívan értékelniük. Heves vitákat gerjesztett a NATO balkáni - jelesül macedóniai - jelenléte, és nem tudni, hogyan alakul a jövőben a NATO és Európa keleti prioritásrendszere.
Nem meglepő tehát, hogy ezt követően szóba sem kerülhetett az a legfelső szintű találkozó, amelyen az EU és a NATO vezetői egyeztették volna közös biztonságpolitikai céljaikat és feladataikat. A prágai csúcs emiatt egyfajta NATO-belügy maradt, amelyen természetesen sok időszerű kérdésről esett szó, ám ezek egyike sem érintette annak az együttműködésnek a lényegét, amelynek nélkülözhetetlen komponense az Európai Unió. A közeljövőben zöld jelzést kapnak a NATO úgynevezett reagáló erői, amelyek lehetővé teszik a gyors beavatkozást - feltéve, ha Washington és Párizs vagy Berlin egyetért az akcióban. Döntöttek a NATO új parancsnoki struktúrájáról is - csak éppen nem világos, hogyan hangolhatók össze az amerikai és az európai célok akkor, amikor konkrét parancsokat kell majd kiadni. És természetesen határozott a NATO az eddigi legnagyobb mérvű bővítésről is - az új tagjelöltek listáját persze nem Európában, hanem a tengeren túl állították össze; s ha hihetünk eddigi tapasztalatainknak, ez máshogyan nem is történhetett, hiszen az unió aligha lett volna képes egy ennyire egyértelmű és nagyvonalú elhatározásra.
Végül, de nem utolsósorban: Prágában a tagállamok újra hitet tettek az euroatlanti terrorellenes koalíció mellett, de e szándék nem párosult olyasfajta gyakorlatiassággal, amelyre akár már holnap is égető szükség lehet, tekintettel Irakra, a palesztin kérdésre, Afganisztánra, Indonéziára vagy a szövetségesből hirtelen potenciális ellenséggé vált Szaúd-Arábiára.
Sokan úgy vélik, Washington számára a prágai csúcs tétje mindössze az volt, hogy próbára tegye európai szövetségesei "teherbíró képességét". Mert az Egyesült Államok felől nézve akkor van jövője a NATO-nak,
ha Európa ténylegesen hozzájárul
a nemzetközi nyugalom fenntartásához; ha nem, akkor a transzatlanti kapcsolatok immár biztonságpolitikai szempontból is menthetetlenül kiürülnek.
Az újonnan csatlakozó országok - például Románia - nyilvánvalóan túlvállalt elkötelezettséggel próbáltak javítani a szkeptikus közhangulaton; a visegrádi négyek pedig egykori - ma már tudjuk: sok szempontból irreális - vállalásaikat próbálták ismét és hihetően előadni. Ám afelől senkinek sem lehet kétsége: valamennyi érintett ország a maga belső stabilitását egyértelműen az uniós integráció gazdasági előnyeihez köti - márpedig ha választani kell, hogy mit finanszíroz előbb: az integrációt vagy a globális célokat kitűző transzatlanti szövetségesi szándékot, aligha kétséges a döntés. Annál is inkább, mert az unió meghatározó hatalmai sem cselekszenek másként, sőt az integrációs segítségnyújtás feltételei is inkább az ebbéli azonos magatartást vélelmezik. A franciák, az olaszok és a sietve hozzájuk csatlakozó belgák a leghatározottabban elutasították a NATO globális szerepvállalását: nem voltak hajlandóak például bevenni a záróközleménybe, hogy a szövetség visszaver minden ellene irányuló támadást, "bárhonnan is érkezzék" az.
Különös jelentőségű a Németország magatartásában bekövetkezett változás. Az őszi választásokat megnyerő baloldal a kampányhajrában visszautasított majd´ minden indokolt amerikai igényt az iraki fellépés kapcsán. A berlini kormányzati körökben ma már a "kormányfilozófia" átalakulásáról beszélnek, azaz valamilyen "egyenjogúságról" Washington ellenében - és ez megkerülhetetlenül és drámai módon tükröződni fog Berlin politikai üzeneteiben. Igaz, arról egyelőre senki sem beszél, hogy Németország, csakúgy, mint az egész EU,
Amerika nélkül képtelen lenne
magát megvédeni - "bárhonnan is érkezzék a támadás".
Az unió - és erre a prágai csúcs volt az eddigi legbeszédesebb példa - alkalmatlan arra, hogy tényleges nagyhatalomként viselkedjen, ami meglehetősen bizonytalanná teszi a nyugati érdekek képviseletét a világban. Az Egyesült Államok persze akár egyedül is megbirkózhat e feladattal, de kérdés, meddig akarja vállalni e szerepet. Lássuk be, Európa számára sem mindegy, hogy az "értékhordozóként", értékalapú együttműködésként aposztrofált NATO képes-e megjeleníteni azon értékeket (illetve képes-e érvényt szerezni ezeknek), amelyekre a működő nyugati demokráciák alapozzák társadalmukat. A szövetség - a gyakori amerikai ösztökélés és áldozatvállalás eredményeként - ezen értékek balkáni, afganisztáni, iraki "kierőszakolásakor" Európa létét és biztonságát is védte - miközben Európa gyarapodott és vitatkozott. Meglehet, épp Prága volt az utolsó figyelmeztetés, hogy mennyire ideiglenes is ez az európai nyugalom.
A szerző esszéista, politológus
