László Ádám: Értékhordozó rakéták (A kibővült NATO)

  • 2002. december 5.

Publicisztika

Az aszimmetria, amely a világpolitika európai és washingtoni biztonsági szempontjait egyre inkább jellemzi, a NATO-bővítésről döntő prágai csúcstalálkozón minden eddiginél jobban kiütközött. Franciaország és Németország a NATO-t másodlagos tényezőként kezelve az uniós struktúrákat igyekezett erősíteni, míg Bush elnök a szövetség előtérbe tolásával próbálta az európai külpolitikai célokat keresztezni.
Az aszimmetria, amely a világpolitika európai és washingtoni biztonsági szempontjait egyre inkább jellemzi, a NATO-bővítésről döntő prágai csúcstalálkozón minden eddiginél jobban kiütközött. Franciaország és Németország a NATO-t másodlagos tényezőként kezelve az uniós struktúrákat igyekezett erősíteni, míg Bush elnök a szövetség előtérbe tolásával próbálta az európai külpolitikai célokat keresztezni.

A bővítést nyilvánvalóan a geopolitikai érdekek érvényesítése dominálta: elválasztani a kontinenst azoktól a területektől - például Oroszországtól, Ukrajnától -, amelyek a mai elképzelés szerint semmiképpen sem lehetnek részei a transzatlanti szövetségnek, legfeljebb különleges partneri viszonnyal kapcsolódhatnak hozzá. E geopolitikai szempont egyaránt - és a mai felállásban alighanem egyedüliként - szolgál amerikai és uniós érdekeket. Washingtonnak garancia arra, hogy a NATO képes legyen olyan kulcsfontosságú területeket ellenőrizni, amelyek konfliktusgócok tőszomszédságában fekszenek (Közel-Kelet, Kaukázus). És persze az unió számára sem volt érdektelen a prágai döntés, mert - főként a franciák és a németek reményeiben - egy "felhígult" NATO nem feltétlenül fog mindenben igazodni a világpolitika dolgait öntörvényűen intézni kívánó amerikaiakhoz.

Ezt a konfliktust tükrözték

a csúcstalálkozó fiaskói is

Nem sikerült újradefiniálni a NATO szerepkörét, így nem is deklarálták, hogy a szövetség jövőbeni hivatása az európai védelem és a transzatlanti biztonság együttes biztosítása. Leértékelődött továbbá az a törekvés is, amely 2001. szeptember 11-e óta összefűzni látszott a világ demokratikus államait; a csúcs mindössze arra szorítkozott, hogy a terrorizmussal kapcsolatos eddigi tetteket méltassa - de az európaiak nem tűntek túlzottan lelkesnek, amikor az amerikai megoldásokat kellett volna pozitívan értékelniük. Heves vitákat gerjesztett a NATO balkáni - jelesül macedóniai - jelenléte, és nem tudni, hogyan alakul a jövőben a NATO és Európa keleti prioritásrendszere.

Nem meglepő tehát, hogy ezt követően szóba sem kerülhetett az a legfelső szintű találkozó, amelyen az EU és a NATO vezetői egyeztették volna közös biztonságpolitikai céljaikat és feladataikat. A prágai csúcs emiatt egyfajta NATO-belügy maradt, amelyen természetesen sok időszerű kérdésről esett szó, ám ezek egyike sem érintette annak az együttműködésnek a lényegét, amelynek nélkülözhetetlen komponense az Európai Unió. A közeljövőben zöld jelzést kapnak a NATO úgynevezett reagáló erői, amelyek lehetővé teszik a gyors beavatkozást - feltéve, ha Washington és Párizs vagy Berlin egyetért az akcióban. Döntöttek a NATO új parancsnoki struktúrájáról is - csak éppen nem világos, hogyan hangolhatók össze az amerikai és az európai célok akkor, amikor konkrét parancsokat kell majd kiadni. És természetesen határozott a NATO az eddigi legnagyobb mérvű bővítésről is - az új tagjelöltek listáját persze nem Európában, hanem a tengeren túl állították össze; s ha hihetünk eddigi tapasztalatainknak, ez máshogyan nem is történhetett, hiszen az unió aligha lett volna képes egy ennyire egyértelmű és nagyvonalú elhatározásra.

Végül, de nem utolsósorban: Prágában a tagállamok újra hitet tettek az euroatlanti terrorellenes koalíció mellett, de e szándék nem párosult olyasfajta gyakorlatiassággal, amelyre akár már holnap is égető szükség lehet, tekintettel Irakra, a palesztin kérdésre, Afganisztánra, Indonéziára vagy a szövetségesből hirtelen potenciális ellenséggé vált Szaúd-Arábiára.

Sokan úgy vélik, Washington számára a prágai csúcs tétje mindössze az volt, hogy próbára tegye európai szövetségesei "teherbíró képességét". Mert az Egyesült Államok felől nézve akkor van jövője a NATO-nak,

ha Európa ténylegesen hozzájárul

a nemzetközi nyugalom fenntartásához; ha nem, akkor a transzatlanti kapcsolatok immár biztonságpolitikai szempontból is menthetetlenül kiürülnek.

Az újonnan csatlakozó országok - például Románia - nyilvánvalóan túlvállalt elkötelezettséggel próbáltak javítani a szkeptikus közhangulaton; a visegrádi négyek pedig egykori - ma már tudjuk: sok szempontból irreális - vállalásaikat próbálták ismét és hihetően előadni. Ám afelől senkinek sem lehet kétsége: valamennyi érintett ország a maga belső stabilitását egyértelműen az uniós integráció gazdasági előnyeihez köti - márpedig ha választani kell, hogy mit finanszíroz előbb: az integrációt vagy a globális célokat kitűző transzatlanti szövetségesi szándékot, aligha kétséges a döntés. Annál is inkább, mert az unió meghatározó hatalmai sem cselekszenek másként, sőt az integrációs segítségnyújtás feltételei is inkább az ebbéli azonos magatartást vélelmezik. A franciák, az olaszok és a sietve hozzájuk csatlakozó belgák a leghatározottabban elutasították a NATO globális szerepvállalását: nem voltak hajlandóak például bevenni a záróközleménybe, hogy a szövetség visszaver minden ellene irányuló támadást, "bárhonnan is érkezzék" az.

Különös jelentőségű a Németország magatartásában bekövetkezett változás. Az őszi választásokat megnyerő baloldal a kampányhajrában visszautasított majd´ minden indokolt amerikai igényt az iraki fellépés kapcsán. A berlini kormányzati körökben ma már a "kormányfilozófia" átalakulásáról beszélnek, azaz valamilyen "egyenjogúságról" Washington ellenében - és ez megkerülhetetlenül és drámai módon tükröződni fog Berlin politikai üzeneteiben. Igaz, arról egyelőre senki sem beszél, hogy Németország, csakúgy, mint az egész EU,

Amerika nélkül képtelen lenne

magát megvédeni - "bárhonnan is érkezzék a támadás".

Az unió - és erre a prágai csúcs volt az eddigi legbeszédesebb példa - alkalmatlan arra, hogy tényleges nagyhatalomként viselkedjen, ami meglehetősen bizonytalanná teszi a nyugati érdekek képviseletét a világban. Az Egyesült Államok persze akár egyedül is megbirkózhat e feladattal, de kérdés, meddig akarja vállalni e szerepet. Lássuk be, Európa számára sem mindegy, hogy az "értékhordozóként", értékalapú együttműködésként aposztrofált NATO képes-e megjeleníteni azon értékeket (illetve képes-e érvényt szerezni ezeknek), amelyekre a működő nyugati demokráciák alapozzák társadalmukat. A szövetség - a gyakori amerikai ösztökélés és áldozatvállalás eredményeként - ezen értékek balkáni, afganisztáni, iraki "kierőszakolásakor" Európa létét és biztonságát is védte - miközben Európa gyarapodott és vitatkozott. Meglehet, épp Prága volt az utolsó figyelmeztetés, hogy mennyire ideiglenes is ez az európai nyugalom.

A szerző esszéista, politológus

Figyelmébe ajánljuk

Fiúk a barakkból

Andy Parker sorozata sokáig megtéveszt a cukiságával, és csak lassan virrad a nézőre, hogy más üzenet rejlik itt. Az érzékeny és nagyon is meleg Cameron Cope (a valós koránál jóval hamvasabbnak és naivabbnak tetsző Miles Heizer) rejtélyes indíttatásból úgy dönt, hogy nehéz természetű édesanyját azzal tudná a legjobban kiborítani, ha csatlakozna a tengerészgyalogsághoz.

Szellemes

Ifj. Vidnyánszky Attila „saját” Hamletjének színpadra állításához tett vállalásaiból akár már egy is túl nagynak tűnhet. Nemcsak a darab címe változott meg: az „és a többi, néma csend” válik a rendezői elképzelés alfájává és ómegájává is.

Lehetnénk jobban is

Ismerjük a híres idézetet, amelyben Rousseau a polgári társadalom megteremtését az első emberhez köti, aki „bekerített egy földdarabot és azt találta mondani: ez az enyém, s oly együgyű emberekre akadt, akik ezt el is hitték neki”.

A fájdalomdíj

A Szentháromság téren álló, túlméretezett és túldíszített neogótikus palota, az egykori Pénzügyminisztérium Fellner Sándor tervei alapján épült 1901–1904 között, de nem aratott osztatlan sikert. Túlzónak, hivalkodónak tartották; az már tényleg csak részletkérdés volt, hogy a kortárs építészethez semmi köze nem volt.

Így bomlik

Nehéz lenne pontosan belőni, hogy a Fidesz mióta építi – a vetélytársainál is sokkal inkább – tudatosan, előre megfontolt szándékkal hazugságokra a választási kampányait (1998-ban már egészen bizonyosan ezt tették). Az viszont látható pontosan, hogy e hazugságok idővel egyre képtelenebbek lettek.

„Ők nem láthatatlanok”

A Pirkadatig című krimiért 2023-ban elnyerte a legjobb mellékszereplőnek járó Ezüst Medvét. Transz színésznőként aktívan kiáll a transz emberek jogaiért és láthatóságáért – minderről és persze Tom Tykwer új filmjéről, A fényről is kérdeztük őt, amelynek mellékszereplőjeként a Szemrevaló Filmfesztiválra érkezett Budapestre.

Mindenki eltűnt

Egy Svédországban élő nyugdíjas postás, műfordító kezdeményezésére gyűjteni kezdték a nagyváradiak a magyar zsidó közösségről és tagjainak sorsáról szóló könyveket. A polcon műveik révén egymás mellé kerülnek szülők és gyerekek, akiket a holokauszt idején elszakítottak egymástól.

„Ez az identitásom része”

Megfeszített erővel vett részt az emberkereskedelem elleni küzdelemben, védett házakat vezetett, kimenekítésekben működött közre. A saját egészsége érdekében hátrébb lépett, de továbbra is dolgozik.

Vaskézzel

Az okozott kár értéke a nyomozás során még a tízszerese volt a vádiratban szereplő 6 millió forintnak. Az előkészítő ülés lehetőséget teremtett volna arra, hogy a szennyest ne teregessék ki, aztán minden másként alakult.