Az Eurobarometernek a 2024-es EP-választást követő felmérése, az EU Post-electoral Survey 2024 szerint az elmúlt években a megélhetési válság vált a szorongás fő forrásává Európa-szerte, messze megelőzve nem csak a klímaváltozást, de a menekültválságot, sőt a geopolitikai feszültségeket is. A felmérés szerint ez a magyarokra még inkább jellemző. Egzisztenciális félelmeink nagy része tehát kifejezetten a gazdasághoz kötődik.
Ehhez képest a magyar gazdaságpolitika szélsőségesen kockázatos – európai összehasonlításban pedig még inkább az. Ez a cikk arra keresi a választ, hogy mennyire az, és mik a lehetséges következményei annak, ha ezek a kockázatok realizálódnak.
Mértékadó gazdasági szakértők egyetértenek abban, hogy a kormány „magasnyomású” gazdaságpolitikája nem csökkentette, hanem éppenséggel felerősítette a kockázatokat, ennek következtében az üzleti ciklusok Magyarországon feltűnően nagy hullámverést okoznak. Amikor jól ment a gazdaság, a kormány nem képezett tartalékokat, sőt tövig nyomta a gázpedált. Aztán amikor a hét bő esztendőt felváltotta a hét szűk esztendő, a gazdaságpolitika mozgástere drámaian beszűkült, így nem sok lehetőség maradt a kárenyhítésre. Pedig a kormány feladata elvileg az lenne, hogy kisimítsa, ne pedig felerősítse a gazdasági kilengéseket, másképpen megfogalmazva, hogy anticiklikus (üzleti ciklusokat tompító) és ne prociklikus (üzleti ciklusokat erősítő) gazdaságpolitikát folytasson.
A biztonságot előtérbe helyező politikai kampányok és az agresszívan kockázatkereső gazdaságpolitika közötti feszültséget kommunikációs trükkökkel igyekeznek oldani, például a viselkedési közgazdaságtanból is ismert ún. önigazoló torzítással. Ennek lényege, hogy a sikerekért a kormányzat a felelős, a kudarcokért azonban kizárólag a külső tényezők. A kormányzati kommunikáció szerint a világgazdasági konjunktúra idején tapasztalható növekedés a kormány sikeres gazdaságpolitikájának, míg a Covid és az orosz–ukrán háború idején elszálló infláció és az azóta kibontakozó masszív recesszió kizárólag külső sokkoknak tudható be.
Hogyan mérhetjük a kockázatot?
Közhely, de érdemes tudatosítani magunkban, hogy a kockázat két komponensre bontható, legyen szó háztartásról, vállalatról vagy a gazdaság egészéről. Az egyik tényező a kockázati kitettség, ez csak tőlünk függ. A másik tényező a külső bizonytalanság; arra nincs befolyásunk. A kockázati kitettség az, hogy hány forintot és hova teszünk fel a rulettre, a bizonytalanság pedig az, hogy milyen számok, illetve színek jöhetnek ki. A kockázati kitettség megválasztása tehát egyértelműen a mi felelősségünk, akkor is, ha a véletlen kimeneteket nem tudjuk befolyásolni. Ha hó elején az összes fizetésemet felteszem a pirosra és mindent elveszítek, akkor nehéz lesz otthon azzal érvelni, hogy „mindent szuperül csináltam, csak sajnos rajtam kívül álló okok miatt feketét dobott a gép”. Ugyanennyire abszurd az az érvelés, hogy a 25 százalék körül csúcsosodó, Európa-bajnok magyar inflációt kizárólag külső hatások okozták, és erről a kétharmados parlamenti mandátummal bíró magyar kormány egyáltalán nem tehet.
A kockázat két komponense közül a globális külső bizonytalanság jelentősen megnövekedett az elmúlt években, ebben valószínűleg mindenki egyetért. De hogyan lehet fogalmat alkotni a kormány által vállalt makroszintű kockázati kitettség mértékéről?
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!
