Publicisztika

Majd kifolyik a szemünk a sok mulatozástól, számon se bírjuk tartani, hogy az utóbbi hetekben hány tűzijátékon, szoborszentelésen, zászlóátadáson, utcabálon, járdaavatón, körmeneten és koronázási misén vigadtunk. A fő ceremóniamestert, Nemeskürty Istvánt is naponta léptetik elő (legutóbb: dandártábornokká), tüntetik ki (nagykereszttel), avatják föl.

1998-ban alkalmam volt végignézni az izraeli tévé Po-politika című politikai vitaműsorának egyik adását, amelyben ismert baloldali értelmiségiek ültek szemben az állam védelmi szerveinek néhány magas rangú szakértőjével. Utóbbiak annak hosszú távú veszélyét taglalták, hogy a palesztin fennhatóság alatt álló Autonómia területein - úgy tűnik - nem a pre-állami intézményrendszer és gazdaság kiépítése folyik, hanem az Izrael elleni jövőbeli terror kiterjedt intézményesülése: gyakorlatilag nem akad olyan társulás - a népjóléti intézményektől a médián és az erőszakszerveken át az oktatási és pénzügyi szervezetekig -, amelyek ne állnának szoros személyi és intézményi kapcsolatban a legkülönbözőbb legális és féllegális fegyveres testületekkel, testőrségekkel és elhárító alakulatokkal. Arafat közvetlen parancsnoksága alatt - az Oslóban rögzített 15 000 helyett - megközelítőleg 40 000 "rendfenntartó" áll, ami a lakosság méretére vetítve a világ legnagyobb rendőrségét alkotja. Mindezeket az intézményeket keresztül-kasul átszövik a szomszéd országok palesztin népességével és a fundamentalista terrorszervezetekkel való törzsi és klánkapcsolatok, amelyek mentén nagy lendülettel folyik az Oslóban ugyancsak megtiltott robbanóanyag és nehézfegyverzet becsempészése. Ráadásul igen élénk a fluktuáció az egyes fegyveres csoportok között: a palesztin rendőrség sok száz tisztje egyben tagja valamelyik terrorra szakosodott iszlám szervezetnek is. Izraelnek tehát, hangsúlyozták, az eddigiektől eltérően rövidesen nem más arab államok területéről átszivárgó terrorcsapásokkal kell számolnia, melyek korlátozhatók a kiinduló államokat érintő megtorlások fenyegetésével. Ami kialakulóban tűnik lenni, az az önálló állammal rendelkező intézményes terror, amelynek valamennyi alrendszere - adórendszerétől diplomáciáján át a sajtójáig - a terror útján történő felőrlő háború szolgálatában áll. Mint szuverén állam rendelkezhet majd katonai szövetségesekkel is, ami a tömeggyilkos terror minden egyes megtorlásakor egy általános közel-keleti háború veszélyével fog fenyegetni. A fejlett világ ideológiai beállítódásai is számukra lesznek kedvezők: minden olyan ország a világon, amely kereskedelménél vagy politikai aspirációinál fogva a stabil Közel-Keletben érdekelt, inkább fog nyomást gyakorolni az egy szem Izraelre, mint többtucatnyi arab államra vagy egymilliárd muszlimra. Az emberi jogokat védő nemzetközi szervezetek pedig - amelyeknek ma már mellesleg olyan tagállamai is akadnak, ahol nyílt rabszolga-kereskedelem van - nem fogják tétlenül tűrni, hogy Izrael korlátozza a nyomorgó palesztin tömegek, köztük a terroristák vendégmunkásként való belépését a területére, vagy a rokonlátogatásokat Izrael és a palesztin állam között. Márpedig, hangzott a szakértők végső megállapítása, az öngyilkos emberbombát csak elindulásában lehet megakadályozni. Ha egyszer elindult, többé senki nem állítja meg.

"Egyszerűen csak odahozták a buszokat. És tudták, mert olyan káosz volt Srebrenicában, hogy ha odahozzák azt az öt buszt, vagy akárhány járművet, az emberek elmennek velük. Csak elmenekülni akartunk onnét, menekülni."

Van egy sajtófotó, a napokban jelent meg az Észak-Magyarország címoldalán, az éppen aktuális kihelyezett kormányülésről szóló beszámoló illusztrációjaként. Egy idős, fehér hajú asszony kézcsókkal illeti a miniszterelnököt. Nem tudható, mi történik a következő pillanatban. Orbán esetleg riadtan hátrahőköl, jaj, édes néném, mit nem tetszik csinálni; vagy csak tűri, tettetett közönnyel, mint Don Corleone Clemenza hódolatát a Keresztapa utolsó jelenetében. Nem is ez az érdekes. Mint ahogy az sem, hogy mi vesz rá egy öregasszonyt ilyesmire, bár ez is megérne egy esettanulmányt. Legmesszebbvivő tanulságokkal talán annak a lapszerkesztői szándéknak a vizsgálata szolgál, amelyik a címoldalra szánta ezt a fotót. Feltételezhető éppenséggel az is, hogy ugyanazon reflexek munkáltak a szerkesztőben, mint a néniben. A hit, hogy ez örökké fog tartani, ez az átkozottul ismerős hit, amit - úgy látszik - egy darabig még nem lehet kiölni a fejekből. A miniszterelnök fejéből sem.

Május óta vége a csúszó leértékelésnek, amely a forint árfolyamát szűk sávba szorította, és a piacgazdaságot gyakorló pályán művelő magyar vállalatok számára kiszámíthatóvá tette az árfolyamkockázatokat. Azok a polgárok, akik megtakarított pénzüket valutában tartották, ráfáztak; hüledeztek az egyre kevesebbet érő forinthoz szokott turisták, és az egyre kedvezőbb árfolyamokhoz szokott exportőrök. Hiszen a forint még soha nem erősödött. Azonnal meg is szólaltak az erős forint kárvallottjai, és milliárdos kompenzációért nyújtották a markukat. Feléledt a kétely: valóban szüksége van-e nemzetünknek az erős forintra? Jól időzítettük-e az árfolyam-politikai váltást, és nem vágtuk-e le az export aranytojást tojó tyúkját?

A lapunk megjelenése előtti keddre kérte az MSZP és az SZDSZ az Országgyűlés rendkívüli ülésének az összehívását annak érdekében, hogy a Ház hozzon létre két vizsgálóbizottságot. Az egyik az agrártárca körüli korrupciógyanús esetek (vagyis Szabadi Béla ügye) kapcsán a miniszterelnök felelősségét tisztázná, a másik az Orbán-bányák - illetve az alapos okkal Orbán család közeli bányáknak nevezhető egységek - állami megrendelésű dolomitszállításai körül matatna.

Mint arról lapunk beltestében is harangozunk, nyakunkon a német. Ráadásul az MLSZ századik születésnapja alkalmából rendezett jubileumi gálamérkőzésre, lévén az két és fél héttel a németek sorsdöntő Anglia elleni tétmérkőzése előtt (aug. 15-én), Rudi Völler csapata a legjobb összeállításában érkezik. Ami azt illeti, a meccs nekünk is fontos felkészülési állomás, hiszen hamarosan rámegyünk a grúzra, menteni a menthetőt, ha van ilyen.

Ajúlius 16-i, hétfői tüntetésen Budapest III. kerületének polgármestere elállt attól, hogy a hivatala ablakaiba kitett hangszórókon keresztül intézzen válaszbeszédet a szexuális kisebbségek jogainak győzelmét ünneplőkhöz. A tüntetők képviselőitől átvéve az alkotmány dedikált példányát, békességet kívánt. Másnapi sajtótájékoztatóján már nem volt hajlandó kérdésekre válaszolni, és csak a királyi tévé stábját engedte be irodájába. Letett arról, hogy tovább fenyegetőzzön a Pepsi Sziget bezárásával, és védőügyvédje társaságában magyarázgatta szennyesét.

Mivel a zsidózásra mindeddig még nem vezettek be mértékegységet, nem könnyű megállapítani, hogy a múlt héten erősebb zsidózás folyt-e, mint az az előtti vagy az előtti előtti, vagy bármelyik héten 1989, a rendszerváltás és a szabad közbeszéd kezdete óta. Ám a pontos mérések hiánya mellett is erős bennünk az érzés, hogy a múlt héten szokatlan mennyiségben ömlött szét körülöttünk a mocsok.

Medgyessy Péter a kétkamarás parlament létrehozásáról tárgyalna két korábbi és a jelenlegi igazságügyi miniszterrel; utóbbi (az MDF elnöke) támogatja is a szocialista miniszterelnök-jelölt javaslatát, mondván, a rendszerváltozás óta híve e formának, bevezetéséről bármely demokratikus erővel hajlandó eszmét cserélni. A Medgyessy nyilatkozatát bírálók és az azzal elvben egyetértők tábora az 1989-90-es évek alkotmányjogi vitáinak frontvonalát idézik: ekkor az egyik oldalon a rendszerváltás utáni alkotmányos berendezkedéssel egyetértők (Fidesz, SZDSZ) álltak, a másikon pedig az alakuló demokratikus rendet ilyen-olyan korporatív ellensúlyokkal gyengíteni óhajtók (a "történelmi" pártok, az MDF "népies" szárnya - vagyis a java - meg az MSZMP, illetve később az MSZP). Ez a törésvonal az elmúlt tíz évben változatlan maradt mindig, amikor a demokratikus rend alapértékeiről folyt a vita - függetlenül attól, hogy például a fiatal- meg a szabaddemokraták úgy meggyűlölték egymást menet közben, hogy abba belegondolni is jujj.

Anőinek nevezett lapok egyik állandó rovata a sikeres nőket mutatja be. E cikkműfaj egyik áthághatatlan törvénye, hogy a karrierek többsége nem lehet elérhetetlen. Mintát kell nyújtson, amit - legalább látszólag - bármelyik olvasó követni tud. Az egyik, tavasszal szárnyára bocsátott női lapban olvastam interjút festőművészi pályára szakadt hazánklányával, aki önvallomása szerint a kilencvenes évek elején négyszáz dollárral a zsebében érkezett Amerikába. Ám talpára esett, hamarosan munkát és megélhetést talált. Mint honfitársnőink elé állított példakép, hideg céltudatossággal ecsetelte, hogyan követte el mindazokat a stikliket, amelyekre hivatkozva az amerikai hatóságok olyannyira megszorongatják az Újvilágba igyekvő honfitársaink torkát. ´k ugyanis arra hivatkoznak, hogy az Egyesült Államokba érkező magyarok rendre nem tartják be a szabályokat, visszaélnek a látogatóvízum adta jogokkal, és a megfelelő jogosítványok nélkül igyekeznek munkába állni, netán tanulmányokat folytatni.

A föld, vélnénk, éppolyan áru, vagy, kissé divatjamúlt terminológiával élve, termelőeszköz, mint a meleghengersor vagy a Tiszamenti Hőerőmű, vagy a motoros fűrész. Nem kétséges, hogy népünk már a rendszerváltás hajnalán ráérzett erre. Azok, akik egy szerencsés földrajzi véletlen révén megtehették, a kárpótlás során visszakapott földjüket áruba bocsátották, legfőképpen azért, mert a megműveléséhez szükséges eszközökkel, gépekkel és modern szaktudással, esetleg szándékkal nem rendelkeztek. A ´90-es évek újdonsült nyugat-magyarországi földtulajdonosai pontosan úgy viselkedtek kicsiben, ahogy az első két szabadon választott kormány nagyban: el- vagy bérbe adták, amilyük volt, olyan áron, amilyenen tudták, és így biztosítottak maguknak megélhetést, a magyar mezőgazdaság egy földrajzilag jól körülhatárolható részének pedig tőkét, befektetést, technológiát. Szar ügy, lehet mondani, ezek az emberek biztos jobban jártak volna, ha drágábban adják el a földjeiket, vagy ha el sem adják, hanem osztrák napszámosokkal műveltetik - de olyan világra azért csak a nagyon hülyék számíthattak annak idején, amiben a bamba osztrák vagy az élelmes svejci Mátészalkára jár majd a útkereszteződésekben szélvédőt mosni, mert jobban kijön a borravalóból, mintha otthon görnyedne a nyomorult bankjában. Amúgy meg édesmindegy, hogy az országhatáron belül elhelyezkedő termőföld vagy az azt műveltető gazdasági társaság tulajdonosa osztrák vagy magyar: a kizsákmányolás - ha ebben a relációban egyáltalán beszélhetünk ilyesmiről - ugyanis nem ismer nemzeti hovatartozást, a magyar tulajdonos éppolyan tahó vagy nem tahó, mint a nem magyar, valamint a magyar ember - ha nem esett a feje lágyára - éppúgy kereskedik, mint a nem magyar: olcsóbban vesz, mint ahogy elad. És a földet még csak ki sem lehet vinni az országból: jelentés arról, hogy a határőrség osztrák földcsempészt csípett volna fülön Szentgotthárdnál, többszatyornyi, jól láthatóan véráztatta humusszal a csomagtartójában, szerkesztőségünkbe mind ez idáig nem érkezett.

A magyar sportüzleti élet legfrissebb szenzációja, hogy a Fotex Rt. 2,4 milliárd forintért 80 százalékos tulajdonrészt vásárolt a Ferencváros focicsapatát birtokló kft.-ben. Ezzel - és a 600 milliós első részlettel, ami elsősorban az FTC, tehát az egész klub adósságainak törlesztésére megy - lezárult egy többéves, reménytelenül sötét folyamat, melynek során a leginkább piacképesnek tartott magyar focicsapat tőkés tulajdonost keresett. (Történelme, legendája, népszerűsége révén feltételezett reklámértéke valóban nemzetközi karrierre predesztinálja a Fradit. De erre, legalábbis bizonyos szintig, bármelyik magyar csapatnak van esélye: bajnokságot nyerni nem akkora kunszt, két selejtező abszolválható, s azután a BL-ben nyerhető tetemes összeg értelmes elköltésével már meg lehet ágyazni további terveknek. Jelentős invesztíció persze megúszhatatlan, de a siker csábítja a tőkét.)

Pár napja csak, hogy tekintetünk az új perspektívákat méricskéli, és úgy tűnik, egész jól szokjuk a gondolatot: jöhetnek az új telepesek.