Lengyelországban októberben két jobboldali párt nyerte a parlamenti választásokat. Nem voltak rosszban egymással. Az egyik, a Jog és Igazságosság (PiS) amolyan etatista, enyhén kapitalizmus-, kicsit EU-ellenes, vagy legalábbis EU-szkeptikus pártféleség, amely feladatát nemcsak a zökkenőmentes ügyintézésben látta, hanem egy új köztársaságról, meg morális megújulásról és megtisztulásról és az állam újjászületéséről ábrándozott. Sok ilyen pártot látott már a történelem, Dél-Amerikában például, lehetett volna az is a nevük, hogy Jólét, Haza és Felvirágzás Közösen Párt, vagy Megújulás és Fegyelem Párt, vagy Egyenes Út az Erkölcsi Tisztaságba Mozgalom. A liberalizmust meg az individualizmust, azt nagyon nem szerette, de ezekről - egy darabig legalábbis - súlyban tartotta a pofáját. Azért, mert a másik jobboldali párt, a Polgári Platform (PO) - az ő testi-lelki jó barátja - épp ilyen liberális párt volt, bár nem balodali, hanem konzervatív-liberális, és elég hazafias úgyszintén. Elvekről nem sokat vitatkoztak, még kiderülhetett volna, hogy egy csomó dolgot nem egészen egyformán látnak, és ezt nem akarták, elvégre be lett ígérve a koalíció. A mérsékelt (az uniós tagság, a piacgazdaság, a köztársa-ság híveit megszólító) és a nem olyan mérsékelt jobboldal szövetségre lépett. És legyen elég annyi, hogy abcúg a kommunistákkal.
De ez, sajnos, nem volt elég semmire.
Parlamenti koalíciójuk végül azon csúszott el, hogy a közvetlenül az országgyűlési után rendezett elnökválasztáson egymás ellen indítottak jelöltet, s ez a küzdelem kissé elfajult. Ám ez ma már érdektelen. Miként az is, hogy a PiS vagy a PO mohósága futtatta-e zátonyra e szövetséget. A kudarcot nem taktikai hibasorozat, de még csak nem is a programok összeegyeztethetetlensége okozta (ilyennel, politikai cselekvéssorozatra lefordítható akciótervvel egyikük sem rendelkezett). Hanem a két gyökeresen eltérő államfilozófia: az intézményrendszert alapjaiban átalakítani kívánó radikalizmus sehogyan sem fért (volna) meg a gazdasági liberalizmus meg a képviseleti demokrácia rutinjával.
A PiS most kisebbségben fog kormányozni - de nem a PO, hanem két szélsőjobboldali kis párt, az agrárradikális Önvédelem és a Lengyel Családok Ligájának külső támogatásával. Az előbbi sem egy matyóhímzés, képzelük el Zsikla Győzőt traktorján a Szejmbe hajtatni. Az utóbbit viszont bízvást nevezhetjük klerikálfasisztának. A két háború közötti antiszemitizmus és sovinizmus hagyományait éleszti újra; uralkodó gondolata a lengyel önelvűségé, egyszerre Amerika-, Európa- és persze oroszellenes; fiókszervezete, az Összlengyel Ifjúság skinheadzenekarok koncertügynökségeként híresült el, bevett köszöntésük a karlendítés. Arra talán jók lesznek, hogy a PiS mellettük mérsékelt, józan erőnek látsszék; de a káosz, amit ez a kormány Lengyelországra fog hozni, már most ijesztő kontúrokat ölt. Amit e pártok közösnek gondolnak - az antikomunizmus - nem létezik; valamiféle megfoghatatlan indulaton, sőt, gyűlöleten kívül nincs semminémű intellektuális tartalma. Ennélfogva sem értelemmel bíró kormányzati politikát, sem tartós politikai szövetségeket sem lehet rá alapozni. Az államéletet most egy darabig kizárólag az intrikák fogják irányítani; hamvukba holt reformkísérletek lesznek, és randa ideológiai balhék.
Aztán új választások. Remélhetőleg nem sokára; és nem csak ezek közül.
